Tag Archives: Saját-írások

Pedig/Talán

Idejétmúlt a melodráma, pedig –

Visszafelé haladni, meghátrálni minden elől. Miért ne tehetném meg? Peregnek az évek, eljárnak fölöttem, elképzeléseim füstbe mennek. Magamat okolom ezért. Nem is oly régen még minden lehetséges volt. Pedig…

Hátranézek. Milyen szép. A pillanat gúzsba köt, mozdulatlanná fagyok, mint amikor egyszerűen nem voltam képes belelépni a medencébe. Sokan voltak. Hangzavar töltötte be a teret. Szégyelltem a testem, és azt is, hogy a bizonytalanság megbéklyóz. Úgy éreztem, mindenki engem bámul, kinevet. Gyávának látnak. Izzadságom folyója medret vájt bőrömben, én pedig némán tűrtem. Tehetetlenül.

Elindulok az úton, nem tűnik nehéznek. read more »

Az utolsó csepp

(Köszönettel Klárinak, akinek saját élményei ihlették ezt a művet! Remélem, nem bántam tiszteletlenül senkivel és semmivel, a történetben minden kitaláció, egyedül a legvége nem az… Jó volt megírni, fogadjátok szeretettel.)

Egyetlen szót sem szólt, miután rokonai elhelyezték az idősek otthonában. Feltehetően azelőtt sem kommunikáltak vele egy ideje, ugyanis az otthon orvosa megerősítette a hozott diagnózist: előrehaladott demencia. Ennek ellenére sem okozott sok gondot az otthon ápolóinak, ugyanis korához és állapotához képest viszonylag jól mozgott, engedelmesen állt fel, ült le, feküdt végig a foltozott ágytakaróval borított ágyon, első kérésre vette be a gyógyszereit, megevett mindent és óramű pontossággal működött az anyagcseréje. Küllemét tekintve tökéletesen elvegyült az otthon lakóinak elmúlófélben lévő arctalan öregei között: nyolcvanhárom évét jelző lágy ráncai között hangsúlyos barázdák futottak, bőre puhán fedte be jó húsban lévő testét, kócos haja ezüstös fészekként keretezte kerekded arcát. Látszott rajta, hogy rokonai megfelelően ápolták, gondozták, ellátták gyógyszerrel és táplálták. Unokahúga és annak férje sajnálkoztak ama tény kapcsán, hogy Mari nénit otthonba kell adni, de Tibor gyakori külföldi utazással járó munkát kapott nemrég, Kitti pedig két kamasz gyermekük és rendezvényszervezői cége mellett immár képtelen volt megfelelően ellátni nagynénjét. A havi százhatvan ezer forint meg sem kottyant a jól kereső házaspárnak, sőt még további húsz ezret is az otthonigazgató kezébe csúsztattak arra az esetre, ha a következő látogatásig bármi váratlan és sürgős kiadás adódna Mari néni körül. read more »

Mosoly

Csend volt, mindenütt csend. Sík, bársonyos felületű homoktenger, melyet nem borzolt szellő, így a lábnyomok tisztán kivehetőek voltak benne. A nő közönyösen szemlélte őket, megpróbálta felidézni, mikor formázódtak saját súlya által a homokba. Emlékezete magához ölelte gyermekeit, férjét, barátait, álmait, céljait, megvalósításait, mindazt, ami valaha fontos volt a számára, ámde képtelen volt arra, hogy formába öntse azon cselekedeteit, melyeknek érzékekkel még felfogható, friss eredménye szemei előtt sorakozott, mint egy emlék-füzér. Nem tudta, hogyan került a tengerpartra. Felpillantott, a naptalan, holdtalan eget fürkészte, az időtlenséget, mely sem fenyegető, sem békét nyújtó nem volt. A semmi részeként könnyednek és feledhetőnek érezte magát, lényegtelen teste a homok fölött lebegett, nem bántotta sem szellő hidege, sem napforrósította homok melege. A színek egyszerre vibráltak szemének tükrében és folytak össze egyetlen véget nem érő szürke halmazba. Gyönyörködött a semmiben és a mindenben, ugyanakkor egykedvűen nézte a tájat. Levegő és víz találkozása volt ő, a föld birtokba vevője, aki most úgy érezte, nem kéri őt a szeretett föld: elmerülni vagy lebegni, csupán e két lehetősége maradt, és egyik sem tűnt vonzónak a számára.

Sóhajtott. Sirály sírt a feje fölött, elsuhant felette, távolodott, közelebb jött. Ijesztően nagy testét mérnöki szépségű szárnyak tartották a légüres térben. Volt idő, amikor a nő félt volna tőle, most azonban majdhogynem szeretettel követte az állat röptét pillantásával. A sirály megállás nélkül körözött, fáradhatatlanul rótta életköreit, időnként a mozdulatlan emberi lény energiamezejét súrolva. Ilyenkor a nő összerezzent s miközben öntudatlanul is hevesebben kezdett verni a szíve, régen feledett érzés, félelem kerítette hatalmába. De csak rövid ideig. A nyugalom egyre gyorsabban talált rá, ő pedig derűs egykedvűséggel nyugtázta a nemlét áldásait.

Hamarosan ismét csend borult a tájra és őrá is. A sirályt elnyelte a láthatár végtelenje, a színtelen égbolton pislákolni kezdett egy árva csillag. Valószerűtlenül ragyogyó fényétől a nőnek pislognia kellett. Mi több, a csillag susogó hangokat adott ki, olyan volt, akár egy folyékony csók. A nő tudata ekkor ébredt rá: nem a csillag, hanem a tenger hangjai ölelték körbe, a hullámok zúgó-búgó selymes sejtelmes lágyan édeskés emlékhabjai csapódtak egyre erősebben akarata szikláinak, egyre keményebben, sőt kérlelhetetlenül ostromolták azokat. A nő megmakacsolta magát, összeszorított ajkakkal zárta ki a múltat, a szeretett arcok vonásait szándékosan egybemosta nyugodni vágyó lelke. A hullámok azonban időt nem ismerve mardosták az öröklét nevetséges utánzatát, mígnem az megadta magát, a sziklák hangos robajjal estek darabokra, egymás pozdorjáit is porrá zúzva, beleveszve a víz védelmező ölelésébe.

Egyetlen pillanatra csend lett, mindent beborító csend, áthatolhatatlan nyugalomfátyol ereszkedett a mindenségre, nem létezett benne sem zaj, sem fény, sem sötétség, sem fájdalom, sem öröm, sem szépség, sem rettegés, sem formák, sem múlt, sem jövő, sem jelen, sem Isten, sem ember. A nő eggyé vált a Semmivel és belefolyt a Mindenbe, lehunyta szemét-

‘Anya, hiába kavarom a mártást, odasült, érzem az edény alján!’

Kamaszlány hangja hasította ketté a csend kőfalát, nyomában ezernyi hang: kutyaugatás, pohárcsörömpölés, televíziókészülékből áradó kakofónia, az utcáról beszűrődő gyereksereglet játékának vidámsága, telefoncsörgés, víz folyása a csapból, egy tárgy és a padló találkozása áradt be a nyugalom hangszigetelt odvába. A nő bágyadtan nézett körbe, megszokott élete mindennapos arcával találta szembe magát. Fáradtan vette tudomásul, hogy semmi sem változott, minden ugyanolyan, gyermekei sem változtak, férje tevékenykedése is ugyanúgy beszűrődött a kertből, mint azelőtt. A tévében semmilyenség hullámzott az irányába, a nő ki is kapcsolta a készüléket.

‘Anya!’

Fáradtan fordult oldalra, ránézett kisebbik lányára, aki a konyhában szorgoskodott. Évekkel azelőtt elhatározta, hogy a mesterszakácsok számát fogja növelni; az anya biztos volt lánya sikerében, a konyhából most (és lánya tevékenységekor mindig) szállingózó, fenséges illatok hitét erősítették.

‘Húzd félre egy percre, fel fog ázni magától’, felelte alig hallhatóan. Figyelme máris elkalandozott, tinédzser lánya hálás mosolyát nem látta, így a lány szemében meghúzódó rettegést sem.

Feltápászkodott és besétált a hálószobába, ahol idősebbik lánya éppen a nagyméretű párnát püfölte szinte kerekre.

‘Pihenj le, anya, még egy óra a vacsoráig’, mosolygott a lány szeme és egész lénye.

Egyszerre léptek egymáshoz, lelkük szoros ölelésben találkozott. A nő fáradt karjaiba erő költözött lánya határozott, ellentmondást nem tűrő akaratából.

‘Na, szép, engem kihagytok?’ morgott férje, akinek kopott felsőjét életadó föld és levelek nyomai borították. Az ajtóban állva szemlélte az összeborulást, de hangja rosszallása mögött pajkosság és elsősorban erő rejtőzött. Odalépve a két emberi lényhez, szeretetével nagyobbá, erősebbé és szebbé varázsolta a családi köteléket.

Mire a kisebbik lány is átölelte őket, sírása hangjainak emlékét négy szempárból fakadó örömkönnyek hangos zúgása nyomta el, a nő pedig nem vágyott többé sem nyugalomra, sem békére, csakis zajra és fájdalomra, örömre és illatokra, az élet érzékszerveivel felfogható bizonyítékokra.

Bizonyítékra, hogy él, hogy élők veszik körül, és hogy a belőle áradó szeretet minden őt körülvevő élő lényben, tárgyban, hangban, illatban, színben és formában visszaverődik és mosolyként tér vissza lelkébe.

Bárcsak

A kiállítás jóval kevesebb látogatót vonzott, mint azt Helene gondolta. A viszonylag tágas, világosan berendezett teremben nem taposták egymást a nézelődők: Helene gyászos ábrázattal szemlélte a talán kétszáz, többnyire saját korosztályába illő, görnyedt személyt, és nagyon fáradtnak érezte magát, ami vagy a kissé fullasztó levegőnek, vagy az öregek látványának volt köszönhető. Fáradt testét vissza eresztette a kényelmes székre, melyről alig néhány perce, az ünnepélyes megnyitót követően emelkedett fel. A szervezők már felszólaltak, a köszönetnyilvánítás megtörtént, és a teret bágyatag, álmosító duruzsolás töltötte be, az érdeklődők visszafogott eszmecseréje. read more »

Metróangyal II.

Olvas. Újságja széleit rezegteti a vonat, ahogy puhán siklik a síneken. Este van, sötétség borul a világra, alig vannak a fülkében rajtunk kívül. A kedvesem tőlem nem messze foglalt helyet, a másik soron; amikor felszálltunk, még többen voltak, nem volt hely egymás mellett. Én álszent módon kinéztem magamnak ezt az angyalt már amikor befutott a vonat, és célirányosan foglaltam helyet pontosan szemben vele. Nem tehetek róla, szeretem a szépet, így születtem, a szépség utáni állandó és rendíthetetlen vággyal a lelkemben. Valahol tudat alatt, vagy korábbi életekből magammal hurcolt emlékek hatására érthettem meg, hogy a szépség nem más, mint isteni valónk kifejezése, mely örökké vonz bennünket. read more »

Metróangyal

Nem merek felpillantani. Tudom, mit gondolnak, érzem lesütött szemhélyaimon haragjuk tüzét. Szinte teljesen üres a szerelvény, helyet foglalok hát a hosszú pad kellős közepén, a lehető legtávolabb a két szélen ülő személytől. read more »

Mégis

Az átkozott dög csak ugat. Mit ugat: vonyít. Puli, tehát a vérében van a hangoskodás, amikor úgy érzi, hogy veszélyben a területe. read more »

Kezek násza

Kata látta helyettem is- az élet írta, nem én- csak remélem, valamelyest sikerül visszaadnom a pillanat varázsát.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sötétedni kezdett a kinti világ, midőn a vonat monoton kattogása félálomba ringatta a fiatal férfit. A fülkét áporodott emberszag és fáradt gondolatok töltötték be. Hazafelé vitte a vonat a férfit, hosszú, felszínesen pezsdítő és egyben gyötrelmes esték sorozatát követően, melyek során lényegtelen emberekkel találkozott, lényegtelen eszmecseréket folytatva velük lényegtelen témákról. Fáradt volt, most érezte csak, mennyire. Résnyire nyitott szemei a külvilág száguldó árnyait követték, a fák girbegurba, fenyegető karjait, a sekély dombvidéket, a kietlen szeméttelepeket és szegényes portákat. Komor hangulatát csak fokozta a tudat, hogy mellette ül az egyetlen személy, akihez valaha gyengéd érzelmek fűzték, és ő legalább annyira távol van most tőle, mint egy másik galaxis. Ő is szótlanul tespedt el az ülésen, és a mellkasán összefonta a karjait. Combját oda-odazötykölte a vonat a másik férfiéhoz. Farmeranyag ért farmeranyaghoz; némán, finoman súrolták egymást a szövetszálak, és az érintkezés finom, észrevétlen hullámokat bocsátott a levegőbe. read more »

Választás

Jaj, annyi a lehetőség! nem tudok dönteni! melyikük…? és akkor a másik…? és amikor az egyik… akkor a másik is…? vagy ne…?
Francba, ha kitölteném a pontokat, lelőném a poént!
Isteni szappanoperát írnék, leverném a Paulinákat és Esmeraldákat és Monitákat és mindent!
De ne becsüljük alá a szappanoperákat… van bennük érzés, és lehet belőlük tanulni, ha az ember akar. Tudjátok. Néha egyszerűen kell fogalmazni… Ó, én most csak szárnyalni akarok egyet a nagy képzeletben 🙂 még minden nyitott, még bárhogy végződhet, még az is megtörténhet, hogy…
*visszasomfordál tovább szenvedni*
(Később)
Eh, ma úgysem tudom befejezni. Tegnap könnyen jöttek a szavak, ma fárasztó napom volt… holnap 11 körül érek haza, szerdán meg… szerdán nem erre fogok gondolni, remélem.
De azért lehet szavazni, mi legyen a folytatásban: read more »

Az utolsó előadás

végre megírtam, már kezdtem beleboldondulni
nem és nem akartak jönni a szavak
a befejezés sem
túl véges volt
ma megszületett a megfelelő befejezés
végre

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Csupa vidám, kedves arcú ember ült a St Moritz tó közvetlen szomszédságában felépített kis kávézóban. Az asztalok mind a tóra néztek; a friss, nyári szellő kacéran simogatta az élettől duzzadó arcokat, és töltötte meg az egészséges tüdőket. Mindenki kávét, teát, frissítőket fogyasztott, és a teret harsány, derűs csevegés töltötte be.
A lány kapkodva, de nevetgélve szedte össze az üres tányérokat, csészéket. A vendégek segítettek neki, ő pedig kacsintással köszönte meg. Csípőjén lágyan libbent a könnyű szoknya, karcsú testére finom selyemblúz simult. Gyorsan szaladgált az asztalok között, felvéve az új rendeléseket, elfogadva a nagylelkű borravalót, amit a kuncsaftok nem sajnáltak a ragyogó szemű, gazella-szökellésű pincérnőtől.
Miután úgy érezte, nagyjából öt percnyi szusszanást megengedhet magának, jóleső fáradtsággal a testében nekidőlt egy girbe-gurba, koronájától megfosztott fatörzsnek. Elnézte a tó vakító kékségű, időnként fodrokkal díszített tökörfelületét, a fölötte repkedő madarakat, a szél-sóhajokat, amiket a víz küldött a vendégek felé. Milyen csodálatos itt az élet, gondolta. Nem emlékezett arra, hogy valaha is máshol tartózkodott volna; a boldogság minden porcikáját feltöltötte derűlátással, és lábai energiától fűtve mozogtak és mozgatták őt magát is. Hiába akart pihenni, a lábai nem hagyták; vitték őt tovább, az új vendégek felé, a pulthoz, labirintus-útvonalon küldték őt előre. read more »

Jelenés

Ez is egyetemi éveim alatt született. Fura egy ember volt, annyi szent… Nincs annál izgalmasabb, mint embereket nézni, a metrón, az utcán, bárhol. Lesni az arckifejezéseiket, megpróbálni belelátni hétköznapjaikba. Kiváltságosnak érzem magam, valahányszor egy nevető vagy síró arcot látok… és nem vagyok kukkoló, vagyis… ki tudja. Csupán arról van szó, hogy gyönyörűséggel tölt el minden, amit egy ember érezni képes. Mivé lennénk érzések nélkül…?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jelenés

Ma megláttam őt a metrón. read more »

A mégis tánca

Néztem ma a Megatáncot. Gyönyörűek voltak a fiatal táncosok, varázslatos világba kalauzoltak, amit egyáltalán nem ismerek, mégis rég feledett ismerősként hiányzik.
Egy fiú és egy lány megrendelt és megrendezett földöntúli nászát képtelen vagyok kiverni most a fejemből; még a hibáik is szépek voltak.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A mégis tánca

A lány bizalmatlansága éles késként hasította át a kettejük közti végtelent. A fiú tétován, ám gyakorlatlan és durva mozdulattal nyúlt a törékeny kéz felé, mely reszketve húzódott el tőle. Karcsú, sajgó test görnyedt össze a padon, hosszú tincsek mögött rejtőzködtek az elsírt festéktől maszatos szemek. read more »

Until the end of time

I wrote this a loooong time ago. In university. I still love it…

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Oh does he know does he? How can anyone be so cute? Anyway he can’t help it, he was born this way.

She was contemplating his face again. She could not take her eyes off his lovely face. Her feeling ridiculous did not help at all. Not even his looking up and seeing her stare. She felt her cheek turn red, but her fingers moved carelessly on the sheet, shaping a rather badly drawn female body. She wished. Wished that she was more talkative with those whom she liked. If only she had said hello to him afterwards, and not shy away from him, the embarrassment of both would have disappeared. Of course, cursing herself was no remedy. It was marred, the whole affair. read more »

Ars poetica

Ars poetica

Írni, ez minden vágyam. A betűk márványából kifaragni a szavakat, a valóság színeiből mondatszivárványt festeni. Addig cserélgetni ezeket a girbe-gurba álombákom-darabkákat, amíg a fejemben megszületett gondolat ízét megérzi a papír. Meglehet, ostoba dolog vágyakozni a nem megfogható után, ha soha nem lehet az enyém; de csupán azzal együtt élni, mit a mindennapoknak nevezünk, számomra egyenlő lenne egy szürke sivatagban tett végtelen sétával. Michelangelo addig nézte a márványtömböt, amíg meglátta benne a meztelen, sebezhető kőembert. Szavakat forgatni a fejemben, nyitott szemmel járni és minden ruhadarabra, hangfoszlányra, vagy arckifejezésre született zakatoló gondolatot szóruhába öltöztetni- ez minden vágyam. read more »