Tag Archives: Saját-írások

Pedig/Talán

Idejétmúlt a melodráma, pedig –

Visszafelé haladni, meghátrálni minden elől. Miért ne tehetném meg? Peregnek az évek, eljárnak fölöttem, elképzeléseim füstbe mennek. Magamat okolom ezért. Nem is oly régen még minden lehetséges volt. Pedig…

Hátranézek. Milyen szép. A pillanat gúzsba köt, mozdulatlanná fagyok, mint amikor egyszerűen nem voltam képes belelépni a medencébe. Sokan voltak. Hangzavar töltötte be a teret. Szégyelltem a testem, és azt is, hogy a bizonytalanság megbéklyóz. Úgy éreztem, mindenki engem bámul, kinevet. Gyávának látnak. Izzadságom folyója medret vájt bőrömben, én pedig némán tűrtem. Tehetetlenül.

Elindulok az úton, nem tűnik nehéznek. read more »

Az utolsó csepp

(Köszönettel Klárinak, akinek saját élményei ihlették ezt a művet! Remélem, nem bántam tiszteletlenül senkivel és semmivel, a történetben minden kitaláció, egyedül a legvége nem az… Jó volt megírni, fogadjátok szeretettel.)

Egyetlen szót sem szólt, miután rokonai elhelyezték az idősek otthonában. Feltehetően azelőtt sem kommunikáltak vele egy ideje, ugyanis az otthon orvosa megerősítette a hozott diagnózist: előrehaladott demencia. Ennek ellenére sem okozott sok gondot az otthon ápolóinak, ugyanis korához és állapotához képest viszonylag jól mozgott, engedelmesen állt fel, ült le, feküdt végig a foltozott ágytakaróval borított ágyon, első kérésre vette be a gyógyszereit, megevett mindent és óramű pontossággal működött az anyagcseréje. Küllemét tekintve tökéletesen elvegyült az otthon lakóinak elmúlófélben lévő arctalan öregei között: nyolcvanhárom évét jelző lágy ráncai között hangsúlyos barázdák futottak, bőre puhán fedte be jó húsban lévő testét, kócos haja ezüstös fészekként keretezte kerekded arcát. Látszott rajta, hogy rokonai megfelelően ápolták, gondozták, ellátták gyógyszerrel és táplálták. Unokahúga és annak férje sajnálkoztak ama tény kapcsán, hogy Mari nénit otthonba kell adni, de Tibor gyakori külföldi utazással járó munkát kapott nemrég, Kitti pedig két kamasz gyermekük és rendezvényszervezői cége mellett immár képtelen volt megfelelően ellátni nagynénjét. A havi százhatvan ezer forint meg sem kottyant a jól kereső házaspárnak, sőt még további húsz ezret is az otthonigazgató kezébe csúsztattak arra az esetre, ha a következő látogatásig bármi váratlan és sürgős kiadás adódna Mari néni körül. read more »

Mosoly

Csend volt, mindenütt csend. Sík, bársonyos felületű homoktenger, melyet nem borzolt szellő, így a lábnyomok tisztán kivehetőek voltak benne. A nő közönyösen szemlélte őket, megpróbálta felidézni, mikor formázódtak saját súlya által a homokba. Emlékezete magához ölelte gyermekeit, férjét, barátait, álmait, céljait, megvalósításait, mindazt, ami valaha fontos volt a számára, ámde képtelen volt arra, hogy formába öntse azon cselekedeteit, melyeknek érzékekkel még felfogható, friss eredménye szemei előtt sorakozott, mint egy emlék-füzér. Nem tudta, hogyan került a tengerpartra. Felpillantott, a naptalan, holdtalan eget fürkészte, az időtlenséget, mely sem fenyegető, sem békét nyújtó nem volt. A semmi részeként könnyednek és feledhetőnek érezte magát, lényegtelen teste a homok fölött lebegett, nem bántotta sem szellő hidege, sem napforrósította homok melege. A színek egyszerre vibráltak szemének tükrében és folytak össze egyetlen véget nem érő szürke halmazba. Gyönyörködött a semmiben és a mindenben, ugyanakkor egykedvűen nézte a tájat. Levegő és víz találkozása volt ő, a föld birtokba vevője, aki most úgy érezte, nem kéri őt a szeretett föld: elmerülni vagy lebegni, csupán e két lehetősége maradt, és egyik sem tűnt vonzónak a számára.

Sóhajtott. Sirály sírt a feje fölött, elsuhant felette, távolodott, közelebb jött. Ijesztően nagy testét mérnöki szépségű szárnyak tartották a légüres térben. Volt idő, amikor a nő félt volna tőle, most azonban majdhogynem szeretettel követte az állat röptét pillantásával. A sirály megállás nélkül körözött, fáradhatatlanul rótta életköreit, időnként a mozdulatlan emberi lény energiamezejét súrolva. Ilyenkor a nő összerezzent s miközben öntudatlanul is hevesebben kezdett verni a szíve, régen feledett érzés, félelem kerítette hatalmába. De csak rövid ideig. A nyugalom egyre gyorsabban talált rá, ő pedig derűs egykedvűséggel nyugtázta a nemlét áldásait.

Hamarosan ismét csend borult a tájra és őrá is. A sirályt elnyelte a láthatár végtelenje, a színtelen égbolton pislákolni kezdett egy árva csillag. Valószerűtlenül ragyogyó fényétől a nőnek pislognia kellett. Mi több, a csillag susogó hangokat adott ki, olyan volt, akár egy folyékony csók. A nő tudata ekkor ébredt rá: nem a csillag, hanem a tenger hangjai ölelték körbe, a hullámok zúgó-búgó selymes sejtelmes lágyan édeskés emlékhabjai csapódtak egyre erősebben akarata szikláinak, egyre keményebben, sőt kérlelhetetlenül ostromolták azokat. A nő megmakacsolta magát, összeszorított ajkakkal zárta ki a múltat, a szeretett arcok vonásait szándékosan egybemosta nyugodni vágyó lelke. A hullámok azonban időt nem ismerve mardosták az öröklét nevetséges utánzatát, mígnem az megadta magát, a sziklák hangos robajjal estek darabokra, egymás pozdorjáit is porrá zúzva, beleveszve a víz védelmező ölelésébe.

Egyetlen pillanatra csend lett, mindent beborító csend, áthatolhatatlan nyugalomfátyol ereszkedett a mindenségre, nem létezett benne sem zaj, sem fény, sem sötétség, sem fájdalom, sem öröm, sem szépség, sem rettegés, sem formák, sem múlt, sem jövő, sem jelen, sem Isten, sem ember. A nő eggyé vált a Semmivel és belefolyt a Mindenbe, lehunyta szemét-

‘Anya, hiába kavarom a mártást, odasült, érzem az edény alján!’

Kamaszlány hangja hasította ketté a csend kőfalát, nyomában ezernyi hang: kutyaugatás, pohárcsörömpölés, televíziókészülékből áradó kakofónia, az utcáról beszűrődő gyereksereglet játékának vidámsága, telefoncsörgés, víz folyása a csapból, egy tárgy és a padló találkozása áradt be a nyugalom hangszigetelt odvába. A nő bágyadtan nézett körbe, megszokott élete mindennapos arcával találta szembe magát. Fáradtan vette tudomásul, hogy semmi sem változott, minden ugyanolyan, gyermekei sem változtak, férje tevékenykedése is ugyanúgy beszűrődött a kertből, mint azelőtt. A tévében semmilyenség hullámzott az irányába, a nő ki is kapcsolta a készüléket.

‘Anya!’

Fáradtan fordult oldalra, ránézett kisebbik lányára, aki a konyhában szorgoskodott. Évekkel azelőtt elhatározta, hogy a mesterszakácsok számát fogja növelni; az anya biztos volt lánya sikerében, a konyhából most (és lánya tevékenységekor mindig) szállingózó, fenséges illatok hitét erősítették.

‘Húzd félre egy percre, fel fog ázni magától’, felelte alig hallhatóan. Figyelme máris elkalandozott, tinédzser lánya hálás mosolyát nem látta, így a lány szemében meghúzódó rettegést sem.

Feltápászkodott és besétált a hálószobába, ahol idősebbik lánya éppen a nagyméretű párnát püfölte szinte kerekre.

‘Pihenj le, anya, még egy óra a vacsoráig’, mosolygott a lány szeme és egész lénye.

Egyszerre léptek egymáshoz, lelkük szoros ölelésben találkozott. A nő fáradt karjaiba erő költözött lánya határozott, ellentmondást nem tűrő akaratából.

‘Na, szép, engem kihagytok?’ morgott férje, akinek kopott felsőjét életadó föld és levelek nyomai borították. Az ajtóban állva szemlélte az összeborulást, de hangja rosszallása mögött pajkosság és elsősorban erő rejtőzött. Odalépve a két emberi lényhez, szeretetével nagyobbá, erősebbé és szebbé varázsolta a családi köteléket.

Mire a kisebbik lány is átölelte őket, sírása hangjainak emlékét négy szempárból fakadó örömkönnyek hangos zúgása nyomta el, a nő pedig nem vágyott többé sem nyugalomra, sem békére, csakis zajra és fájdalomra, örömre és illatokra, az élet érzékszerveivel felfogható bizonyítékokra.

Bizonyítékra, hogy él, hogy élők veszik körül, és hogy a belőle áradó szeretet minden őt körülvevő élő lényben, tárgyban, hangban, illatban, színben és formában visszaverődik és mosolyként tér vissza lelkébe.

Alla luce… (9)

Klárinak, meg még annak, aki olvassa!

9-ik fejezet

-Merre voltál, haver? -Tim kérdőjelként pózolt Josh előtt. -Nem számít, a magad ura vagy, menj, amerre akarsz, amikor akarsz. Csak legalább Sweeney-nek hagyj üzenetet legközelebb. Anyukád hétszer telefonált, David pedig kész feszület, mivel lövése sem volt arról, mit tudna neki mondani. Ugye van mobilod? read more »

Alla luce del sole (8)

Klári juttatta eszembe ezt a történetet (köszönöm szépen, Klári!!), és azt is, mennyire szerettem, szeretem írni. A mai napig nincs befejezve, de angolul sok fejezet elkészült, most elkezdem őket magyarra fordítani, és azt hiszem magyarul is fogom befejezni, ahogyan elkezdtem. A legelső történetemet, melyet a csodahang ihletett. read more »

The change

Snow was just beginning to drift in transparent layers of soft minuscule flakes, immaculate dust that settled on the world as it rushed by to finish preparing for the holidays. He watched the people around him hurry to procure that last coveted gift, run home to start decorating the house, pull their children by the hand to break their spell and jerk them into a reality grown-ups have created. He had been so busy during the last month of the year that he was gratefully thinking of its end. Just one last event and he could go home to his family.

He turned away from the office window, stepped closer to the door. In the mall, the commotion was turning into havoc. He wanted to ignore the tension which was building inside him, but the whirlwind of human bodies was overwhelming. It was the last night before Christmas, the busiest day of the year everywhere. It was why they had chosen that specific day for the free concert; the more heard him, the better the sales. A small sacrifice to clear up the big picture, they told him. He wanted to remind them that their big picture was totally different from his, but exhaustion pushed him into a resigned state and the hope that once the show was over, he could be free for a blissful three weeks before the rat-race would start again.

It was time, so he stood in one place to let them arrange his hair, make-up, shirt and what not. The microphone in his hand, the songs on his tongue, it would be an easy job, quick, painless. He knew he should have felt happy: performing live meant the world to him, a way to connect with his audience. The best part of his profession. But it was late, people were tired, and so was he.

At first, hardly anyone listened but his hardcore fans. However heavy a burden they were sometimes, he was grateful they were there to cheer him on and scream. It was such a familiar setting (him singing, them screaming his name) that very soon, he mustered some of his usual bravado and the show he put on for them and himself became reality. Comfortable in his safe zone, he relied on the feelings he had always had for his old songs and tried to express those. No one wanted to know what he really felt, anyway. Not on the day of miracles. If there were to be sparkles, they would have to be told through something he had long ago left behind.

After a while, the crowd grew bigger and bigger, until the entire third floor was one giant human traffic jam. The toy shops and lingerie section would guarantee the largest audience possible, they predicted. They were right. He wondered how the cheering could get louder after each song, he tried to keep smiling and forced himself to only see the happy, shiny faces. He didn’t feel up to commiserating with anyone or patting anyone’s shoulder. Thankfully, the Christmas songs he had been given to sing were significantly lifting his own spirits and soon enough, the third floor became a large mass of exhausted, but happily partying people.

During the short break that he and the musicians took to drink some water and wipe their faces, he noticed the handful of fans gathering like patient vultures, ready to wait out everyone else. They were part of the deal and he would sign their CDs, T-shirts, whatever, he would smile and be polite and ask them questions he forgot the moment he uttered them. It was all right; they were his soft place to fall, his safety lane. He needed them as they needed him. This bitter-sweet liaison had been going on for years and years, the inescapable symbiosis between a singer and his audience. Sometimes he wished he could turn a new leaf, but the thought scared him as his actual change would have scared and disappointed millions. Perhaps a gradual change, that could be made possible. That very idea was what had kept him going for the past year or so. The hope that one day, it was all going to be different.

The respectful crowd was for some reason breaking up, there was quite some movement and there were sounds people made, voicing indignation and disgust. Security guards were approaching and by the time they got to the safety line, the reason for the commotion was standing on his own in the centre of the crowd. There was space between the young man and everyone else, people were stepping back, wrinkling their noses, yelling for security.

It was a matter of seconds before it ended but the weight of truths waiting to be grasped slowed down time, which froze with the happy blinking Christmas lights and the deafening buzz of human voices and the demanding complaints of the queasy-minded and the multitude of grimaces and in the centre of it all, the face of one single joyful person, his eyes twinkling under unruly brows and his lips creasing his skin around his toothless smile, his dirty-red coat reeking of the street. Security people were reaching for him, fingers were pointing at him and yet he was standing there like the statue of bliss on his own private island. In his eyes promises became reality, hopes became facts, future plans became the present lived without fear. His face mirrored what should have happened a long time ago. He was a reminder, an exclamation mark, the scream inside the heads of those afraid to live their destiny.

After the intruder was taken, the crowd took their time resuming their places. Squeamishly waiting for the stink of truth to dissipate, they unwittingly gave the singer time to catch his breath. He looked around like someone struck by lightning. His thoughts were running amok inside his skull, his heart was drumming over the deafening voice of pressure. He took a few steps toward the railing and leaned over to see where security people were taking the homeless man. They were at the entrance, pulling the obedient stranger after them.
The singer knew he could have run for it like some movie hero, jumped over the railing and landed without breaking his ankle, or he could have slid, carefree as a teenager, elegant like Fred Astaire. Predictably, his inner programming only allowed for the safe way, but even that seemed outrageously unlike him. When the mere thought shaped itself in his mind, freedom covered him in a sweet fragrant veil of intoxicating bliss.

‘Stop!’ he blasted into the microphone, so that every single head in the mall turned to see what caused the sound explosion. It was what he needed, there was time and space for him to adopt a light jog down the first flight of stairs, along the shops, down the second flight of stairs, across the richly decorated marble ground floor. As he approached the group of three, two security guards and one very smelly homeless person, he slowed down a little, deeply ingrained inhibitions causing him to start thinking, his reasoning making him start to feel like an idiot.

Just as his common sense was beginning to break the spell of magic, the toothless smile spread itself once again, two brown eyes narrowed into a slit and the sigh of happiness erupted in the singer’s heart. He stepped to the homeless person and locked his dirty-coated frail body in a hearty hug, the sense of liberty reducing the stink of the stranger to the acrid but welcome scent of change.

‘Merry Christmas’, he said, and stepped back.

He did not expect anything to happen. Nothing did happen, really, at least not on the outside. No one said anything, no one clapped, or cheered, or started weeping like in the movies. The security guards did take the stranger out, the door did close on him, and everything went back to normal within seconds.

But the winds of change are invisible at first: if they blew harder, there could be no progress, only destruction. Countless lives underwent a barely discernible change that day, one that shifted destinies into their proper, previously avoided course. An expensive toy placed back on its shelf or a loosened tie are hardly earth-shattering revelations, but for some people, it all starts like that. A very distinguished tie was loosened and an upbeat, easy-going singer walked up the stairs, resumed his place and started singing again.

And his changed heart went on to change the world.

Bárcsak

A kiállítás jóval kevesebb látogatót vonzott, mint azt Helene gondolta. A viszonylag tágas, világosan berendezett teremben nem taposták egymást a nézelődők: Helene gyászos ábrázattal szemlélte a talán kétszáz, többnyire saját korosztályába illő, görnyedt személyt, és nagyon fáradtnak érezte magát, ami vagy a kissé fullasztó levegőnek, vagy az öregek látványának volt köszönhető. Fáradt testét vissza eresztette a kényelmes székre, melyről alig néhány perce, az ünnepélyes megnyitót követően emelkedett fel. A szervezők már felszólaltak, a köszönetnyilvánítás megtörtént, és a teret bágyatag, álmosító duruzsolás töltötte be, az érdeklődők visszafogott eszmecseréje. read more »

Metróangyal II.

Olvas. Újságja széleit rezegteti a vonat, ahogy puhán siklik a síneken. Este van, sötétség borul a világra, alig vannak a fülkében rajtunk kívül. A kedvesem tőlem nem messze foglalt helyet, a másik soron; amikor felszálltunk, még többen voltak, nem volt hely egymás mellett. Én álszent módon kinéztem magamnak ezt az angyalt már amikor befutott a vonat, és célirányosan foglaltam helyet pontosan szemben vele. Nem tehetek róla, szeretem a szépet, így születtem, a szépség utáni állandó és rendíthetetlen vággyal a lelkemben. Valahol tudat alatt, vagy korábbi életekből magammal hurcolt emlékek hatására érthettem meg, hogy a szépség nem más, mint isteni valónk kifejezése, mely örökké vonz bennünket. read more »

Metróangyal

Nem merek felpillantani. Tudom, mit gondolnak, érzem lesütött szemhélyaimon haragjuk tüzét. Szinte teljesen üres a szerelvény, helyet foglalok hát a hosszú pad kellős közepén, a lehető legtávolabb a két szélen ülő személytől. read more »

Mégis

Az átkozott dög csak ugat. Mit ugat: vonyít. Puli, tehát a vérében van a hangoskodás, amikor úgy érzi, hogy veszélyben a területe. read more »

A tenger szava (1)

Első rész az eddigi 44-ből. Bevallom, megizzasztott a fordítás… De beismerem, élvezettel csináltam! Ráadásul úgy érzem, magyarul is jól hangzik. Változtattam itt-ott, egy-egy keveset, de alapjában véve természetesen ugyanaz. Az a történet, amit június eleje óta írok, és ami az összes eddigi általam írt darab közül a legközelebb áll hozzám, és ami talán a legjobban megközelíti azt, amit az írással szeretnék elérni. Egyszóval, szeretem, szeretem, szeretem! Nagyon. Akkor is, ha hasonló témájút írtam már. Ez sokkal mélyebb, sokkal összetettebb… sokkal ihletettebb. Szerintem. (Az angol címe “A walk by the sea”, vagyis “Séta a tengerparton” amit magyarul nem tudtam szépen átadni, ezért lett egy picikét más. És talán jobb is így. Szinte hallom, ahogy Kata vigyorog és már szóra nyitja a száját: “én megmondtam!”)

A tenger szava (1)

Az asszony a ház előtt állt és nézte a felette tornyosuló, dühöngő eget, melyen a kék minden árnyalata jelen volt, tökéletes vásznát festve egy viharos nyári délutánnak. Gyönyörködött a látványban, hunyorgó szemeivel követve a keskeny ezüstfény-csíkot, mely elválasztotta a mennyet a földtől, messze az előtte húzódó hatalmas tenger homlokánál. Tudta, a napfény azért küzd, hogy átdöfje a vaskos felhőrétegeket, de a csillámló fényszalagon kívül más fény nem volt látható. Apró madarak szelték át a végtelen kékséget, körökben haladva, mintegy megpróbálva még jobban összekeverni a varázslatos színeket az égpalettán. Mélyeket lélegzett a sótól súlyos levegőből: tüdejébe befészkelte magát az egészség, mely csakis a tengertől származhat. Érezte, hogy mellkasát feszíti a távolból hívogató, nehéz esőillat és a nyári szellő, a virágillattal megrakott. read more »

A kő

Jónéhány hónapja megvolt ez, angolul, most lefordítottam, mert picit időszerű… kis késéssel… elsősorban Katámnak, aki állandóan noszogat és buzdít és könyörög, hogy végre magyarul, magyarul, magyarul… Igenis Katám, igyekszem! Igyekszem! Aki ismer, az tudja, ki is ihlette ezt a darabot (is)… meg egy bevásárlásból hazafelé tett séta, a temető mellett, miközben a fülemben a Per te szólt…

A kő

Az időrágta kő meleg volt és hívogató az asszony csontváz-súlya alatt. Mindketten öregek voltak és kopottasak, de az utóbbi különösen, miközben meredten bámulta a sírkövet, melyen ült. Az idő helyben topogott a feje fölött jajszót eresztő, csupasz fák között. Az asszony hófehér haját késő őszi szél borzolta. Nem hallotta a szelet, de tisztán érezte hideg szorítását az érzékeny bőrén. read more »

Remény (II)

Jó régen volt, hogy ezt elkezdtem… hogy mit mikor miért kell befejezni, azt nem tudhatom, de azt igen, hogy talán most végre ennek is ideje volt. Nem túl… nem a legjobb, amit valaha írtam, de be kell járatnom magam kicsit. Nézzétek el nekem, és köszönöm a türelmet!

Remény- 2-ik rész

Előzenekarként a Dixie Chicks szórakoztatta a közönséget, és egy Alabama Cowboy Skate nevű amatőr formáció ugrabugrált magasszárú csizmát idéző korcsolyában, óriási kalapban, kivágott blúzokban. Az este az első perctől fogva hatalmas siker volt; zsibongott a közönség, méhkasként telezsongva a korábban méretesnek tűnő stadiont. read more »

A zuhanás

Nagyon fájt ezt megírni, de nagyon kellett. Fáj, mert nem tehetek róla, de érzem, hogy igaz- különben miért éreztem ugyanezt már hetekkel ezelőtt is? Csak remélem, hogy képzelgés az egész, ostoba írói kitaláció- de ha nem-

A zuhanás

Ahogyan énekelt, áhitattal hallgatták őt. Arcukat beragyogta a lemenő nap sárga fénye, kezeik egymásba kapaszkodtak, ők maguk pedig szorosan egymás mellett tömörültek, akár a parányi és jelentéktelen bárányok a pásztoruk hiányában. Soha ilyen szépet nem hallottak még, és óvatos örömkönnyek csordultak le orcáikon, ahogy hangja elérte a makulátlan szenvedély legmagasabb csúcsait. Volt, aki lehunyt pillái mögött Őt látta visszatükröződni a sötét pupillákban; mások a régen elvesztett gyermekeiket, apáikat, férjeiket és szeretőiket vélték felfedezni szemei tükrében, és sírva a boldogságtól kinyújtották kezeiket, hogy ismét találkozhassanak elveszettnek hitt szeretteikkel. read more »

Kezek násza

Kata látta helyettem is- az élet írta, nem én- csak remélem, valamelyest sikerül visszaadnom a pillanat varázsát.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sötétedni kezdett a kinti világ, midőn a vonat monoton kattogása félálomba ringatta a fiatal férfit. A fülkét áporodott emberszag és fáradt gondolatok töltötték be. Hazafelé vitte a vonat a férfit, hosszú, felszínesen pezsdítő és egyben gyötrelmes esték sorozatát követően, melyek során lényegtelen emberekkel találkozott, lényegtelen eszmecseréket folytatva velük lényegtelen témákról. Fáradt volt, most érezte csak, mennyire. Résnyire nyitott szemei a külvilág száguldó árnyait követték, a fák girbegurba, fenyegető karjait, a sekély dombvidéket, a kietlen szeméttelepeket és szegényes portákat. Komor hangulatát csak fokozta a tudat, hogy mellette ül az egyetlen személy, akihez valaha gyengéd érzelmek fűzték, és ő legalább annyira távol van most tőle, mint egy másik galaxis. Ő is szótlanul tespedt el az ülésen, és a mellkasán összefonta a karjait. Combját oda-odazötykölte a vonat a másik férfiéhoz. Farmeranyag ért farmeranyaghoz; némán, finoman súrolták egymást a szövetszálak, és az érintkezés finom, észrevétlen hullámokat bocsátott a levegőbe. read more »

Alla luce del sole (VI.)

“Érzem, sírni volna most jó…”

VI.

-Most már áruld el, kivel randizol –állt meg Tim az ajtóban. A busz alig engedett be fényt, de Josh így szerette: a félhomály nyugtatóan hatott rá a sok fellépés után, ahol fények világítottak a szemébe. Éppen felvette a pulóverét és megigazította az alatta lévő inget. Bizonytalanul nézett a tükörbe; válaszolni akart Tim-nek, de mit mondhatott volna? Egy nyomorékkal? Hiába is mondaná, mennyire klassz nő… és azt is bizonygathatná napestig, hogy nem randiról van szó. A legtöbb ember szemében a fogyatékos személyekre aggatott címke oly nagy, hogy semmi más nem látszik ki belőlük. Josh nem érezte felkészültnek magát, hogy egy korlátolt, érzéketlen fickóval eszmecserét folytasson Anne-ről, így hát megfordult, ránézett, és a könnyű utat választotta. read more »

Alla luce del sole (V.)

Nagyon, de nagyon szeretem őket…

V.

-Annie, kész vagy?

Janice elrendezte a blúzát, majd ellenőrizte a sminkjét a tükörben. Végtére is, első sorban fog ülni, ki kell néznie valahogy, nehogy felvétel készüljön, és utólag szégyenkeznie kelljen… Az apja külön kérésére az a döntés született (Anne akarata ellenére), hogy Janice elkíséri nagynénjét a Denver-i előadásra. Anne két napig érzelmi roncsként élt a szállodában, és sem Janice, sem Helen rábeszélésére nem volt hajlandó ennivalót venni magához. Fenyegetőztek, kérlelték, zsarolták, hogy ha nem eszik, bevitetik a pszichiátriára- semmi sem használt. Anne szomorúan nézett maga elé, és a legdurvább szavakra, a leghangosabb kiabálásra sem reagált; miután az utat Dallas-ból Colorado államba is teljes szótlanságban tette meg, Janice telefonált az apjának. read more »

Alla luce del sole (IV.)

Bele fogok dögleni, bele én. Dicső és szépséges, katartikus halál lesz!

IV.

A fenébe, a fenébe, a fenébe. Anne a haját fésülte, jobban mondva tépte, összeszorított szájjal, gombóccal a torkában. Ha csak eszébe jutott, hogy Joshua látta őt, amint- a puszta gondolatra a szép emlékből groteszk, szánalmas cirkuszi mutatvány lett, melyet soha nem lesz képes kiverni a fejéből. Szíve haragosan dobogott, a kitépett hajszálak pedig sötéten tekeregtek a szemetes mellett. Anne könnyes szemekkel dobta a padlóra a fésűt. Semmi mást nem kért az élettől, csak azt, hogy láthassa Joshua-t, ő maga pedig láthatatlan lehessen. Miért kellett megtörténnie? Miért pont oda ment aznap délután? read more »

Alla luce del sole (III.)

(Régebben láttam egy ilyen versenyt… a szívem szakadt bele a látványba. Olyan sokat tanulhatnánk azoktól, akik hátrányos helyzetben is képesek kifejezni önmagukat…)

III.

Anne ébren feküdt az ágyban, fülében a másodpercmutató jelezte az idő múlását. Csigalassúsággal teltek a percek, és minden tik-tak egy újabb gondolatot szült. Anne fáradt volt, de képtelen elaludni; még nagyon sok órának el kellett telnie az esti koncertig, és utána két teljes napig nem is láthatja Joshua-t. A puszta gondolatra rettegés kerítette hatalmába: csak akkor érezte teljes embernek magát, ha hallhatta a férfit. És ettől még jobban megrémült. Mi lesz, ha vége lesz? Mihez fog akkor kezdeni? Nem érezte, hogy bármi is éltetné őt azután. Nem tudta ellátni magát, csak hatalmas erőfeszítések árán; Helen, a képzett ápolónő, aki mindenhova elkísérte őt, szinte vele élt, Helen, a nélkülözhetetlen, el fog utazni, két teljes évre. Egy embert beengedni a privát szférájába keserves élmény volt Anne számára, aki családja elvesztését követően nem mert senkivel sem bizalmas kapcsolatba kerülni. Érezte, nem lenne képes még egyszer végigcsinálni. Férfiakról pedig szó sem lehetett… kegyetlenség lenne bárkit is maga mellé láncolnia, és önmagát tenné ki a világ legfájdalmasabb érzésének, ha hagyná, hogy csupán egy kis ideig legyen boldog valakivel. Amellett meg ezidáig senki sem bukkant fel az életében, aki pótolhatta volna Matt hiányát. read more »

Alla luce del sole (II.)

(Egyre jobban fáj ez a sztori, de ha beledöglök is, ki kell írnom magamból…)

II.

Anne kívül-belül didergett, ha felemelte pillantását a mega-komplexumra. Barátságtalan és hideg, szürke ipari arcával a houstoni Reliant Arena teljesen távol állt attól a képtől, melyet a nő dédelgetett, ha Joshua-ra gondolt. Nem volt mit tenni: ha itt lép fel, akkor itt lép fel.

-Nahát, ezt mind megtölti ez a csodafiú? –kérdezte Janice. Lassan tolta a nagynénjét, és Anne orrát csiklandozta a fiatal lány túlzottan édeskés parfümje. Ő maga a savanykás illatokat kedvelte, de Matt halála óta nem használt semmit.

-Megtölt ő nagyobb stadionokat is –mosolygott elnézően, összehúzva magán a kardigánt. –A hangja betöltene egy ennél sokkal hatalmasabb teret is. Egyszer hallanod kell élőben…

-Fogom is, majd. Egyszer –tette hozzá Janice egykedvűen. Nem értette, hogyan szerethet a nagynénje egy ilyen nyávogi alakot, egy „popera” jelenséget. A hideg is kirázta a hangjától; a My chemical romance volt számára a minden, és minden más zenét fumigált, mint a legnagyobb szakértő. –Mikor jöjjünk érted?

-Majd csörgök… szerintem 11 után. Nálam lesz a mobil.

-Rendicsek, Anne –hajolt le Janice a nőhöz. Lágy puszit nyomott a sápadt arcra, és fiatalos mosolyától Anne-nek egy pillanatra felragyogott a lelke. Megsimogatta a lány hamvas orcáját, és a furcsa, hol bohókás, hol mogorva lány iránti szeretete röpke ideig elfeledtette vele az élet borzalmait.

-Jó bulizást Mike-kal! Érezzétek jól magatokat! –kiáltotta Janice után, aki mosolyogva integetett, majd villámgyorsan eltűnt. Anne sóvárogva nézett utána; lehunyta a szemeit, és felidézte, milyen volt, amikor még tudott szaladni, amikor egy szempillantás alatt felpattant egy villamosra, amikor át tudott sietni a zebrán, és a hosszú haját lengette a szél. Az emlékek fájdalmasan hasítottak belé, pedig hét éve már, hét hosszú éve… megborzongott a koraesti szél hidegében, és lassan a mozgássérültek bejáratához kormányozta a kocsit. read more »