December 23, 2006
végre megírtam, már kezdtem beleboldondulni
nem és nem akartak jönni a szavak
a befejezés sem
túl véges volt
ma megszületett a megfelelő befejezés
végre
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Csupa vidám, kedves arcú ember ült a St Moritz tó közvetlen szomszédságában felépített kis kávézóban. Az asztalok mind a tóra néztek; a friss, nyári szellő kacéran simogatta az élettől duzzadó arcokat, és töltötte meg az egészséges tüdőket. Mindenki kávét, teát, frissítőket fogyasztott, és a teret harsány, derűs csevegés töltötte be.
A lány kapkodva, de nevetgélve szedte össze az üres tányérokat, csészéket. A vendégek segítettek neki, ő pedig kacsintással köszönte meg. Csípőjén lágyan libbent a könnyű szoknya, karcsú testére finom selyemblúz simult. Gyorsan szaladgált az asztalok között, felvéve az új rendeléseket, elfogadva a nagylelkű borravalót, amit a kuncsaftok nem sajnáltak a ragyogó szemű, gazella-szökellésű pincérnőtől.
Miután úgy érezte, nagyjából öt percnyi szusszanást megengedhet magának, jóleső fáradtsággal a testében nekidőlt egy girbe-gurba, koronájától megfosztott fatörzsnek. Elnézte a tó vakító kékségű, időnként fodrokkal díszített tökörfelületét, a fölötte repkedő madarakat, a szél-sóhajokat, amiket a víz küldött a vendégek felé. Milyen csodálatos itt az élet, gondolta. Nem emlékezett arra, hogy valaha is máshol tartózkodott volna; a boldogság minden porcikáját feltöltötte derűlátással, és lábai energiától fűtve mozogtak és mozgatták őt magát is. Hiába akart pihenni, a lábai nem hagyták; vitték őt tovább, az új vendégek felé, a pulthoz, labirintus-útvonalon küldték őt előre. read more »
November 20, 2006
Ez is egyetemi éveim alatt született. Fura egy ember volt, annyi szent… Nincs annál izgalmasabb, mint embereket nézni, a metrón, az utcán, bárhol. Lesni az arckifejezéseiket, megpróbálni belelátni hétköznapjaikba. Kiváltságosnak érzem magam, valahányszor egy nevető vagy síró arcot látok… és nem vagyok kukkoló, vagyis… ki tudja. Csupán arról van szó, hogy gyönyörűséggel tölt el minden, amit egy ember érezni képes. Mivé lennénk érzések nélkül…?
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Jelenés
Ma megláttam őt a metrón. read more »
November 19, 2006
Néztem ma a Megatáncot. Gyönyörűek voltak a fiatal táncosok, varázslatos világba kalauzoltak, amit egyáltalán nem ismerek, mégis rég feledett ismerősként hiányzik.
Egy fiú és egy lány megrendelt és megrendezett földöntúli nászát képtelen vagyok kiverni most a fejemből; még a hibáik is szépek voltak.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A mégis tánca
A lány bizalmatlansága éles késként hasította át a kettejük közti végtelent. A fiú tétován, ám gyakorlatlan és durva mozdulattal nyúlt a törékeny kéz felé, mely reszketve húzódott el tőle. Karcsú, sajgó test görnyedt össze a padon, hosszú tincsek mögött rejtőzködtek az elsírt festéktől maszatos szemek. read more »
November 18, 2006
I wrote this a loooong time ago. In university. I still love it…
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Oh does he know does he? How can anyone be so cute? Anyway he can’t help it, he was born this way.
She was contemplating his face again. She could not take her eyes off his lovely face. Her feeling ridiculous did not help at all. Not even his looking up and seeing her stare. She felt her cheek turn red, but her fingers moved carelessly on the sheet, shaping a rather badly drawn female body. She wished. Wished that she was more talkative with those whom she liked. If only she had said hello to him afterwards, and not shy away from him, the embarrassment of both would have disappeared. Of course, cursing herself was no remedy. It was marred, the whole affair. read more »
November 18, 2006
Ars poetica
Írni, ez minden vágyam. A betűk márványából kifaragni a szavakat, a valóság színeiből mondatszivárványt festeni. Addig cserélgetni ezeket a girbe-gurba álombákom-darabkákat, amíg a fejemben megszületett gondolat ízét megérzi a papír. Meglehet, ostoba dolog vágyakozni a nem megfogható után, ha soha nem lehet az enyém; de csupán azzal együtt élni, mit a mindennapoknak nevezünk, számomra egyenlő lenne egy szürke sivatagban tett végtelen sétával. Michelangelo addig nézte a márványtömböt, amíg meglátta benne a meztelen, sebezhető kőembert. Szavakat forgatni a fejemben, nyitott szemmel járni és minden ruhadarabra, hangfoszlányra, vagy arckifejezésre született zakatoló gondolatot szóruhába öltöztetni- ez minden vágyam. read more »
