Erről a lemezről írtam már egy ajánlót tavaly novemberben, a megjelenésének hetében, első meghallgatás után. Úgy érzem, azóta jobban bele tudtam mélyedni a dalokba, mindenképpen közelebb került hozzám az egész lemez, mely a maga zenei sokrétűsége és tartalma miatt igenis megérdemli, hogy ismét írjak róla, hogy szabadra engedjem a dalok kapcsán megszületett gondolataimat. Magam miatt írok most erről a lemezről, számomra fontos, hogy elmondjam, mit érzek a dalok iránt.
Vonaton ülve tegnap kétszer egymás után meghallgattam a teljes “Illuminations”-t, a bónuszdalokat beleértve. Ha összesítenem kellene az érzéseimet, melyeket a dalok ébresztettek bennem, úgy fogalmaznám meg, hogy ez a lemez a fényről szól. Nem csak a címe miatt, ami a fény fizikai és szellemi jelenlétére is utal, hanem azért is, mert a dalok egyenként, külön-külön is apró ösvénykék a fény felé. A dalok szövegeiben is sokszor tűnnek fel fénnyel kapcsolatos szavak, kifejezések, a lemez hangszerelése is a fényt idézi bennem. Ahogy hallgattam, csengtek, zengtek és csilingeltek a dalok a fülemben és lelkemben, leeresztett szemhéjaim mögött fénypontok és fénysugarak táncoltak, a felkelő nap ragyogott, melegített a hűvös reggelen. A “Wondering kind” a fejlődésről szól, az önmagunk szűk világából való kitekintésről, a megújulás fontosságáról, a nyughatatlanságról, mely nem feltétlenül a testi helyváltoztatásra utal, hanem szükséges is az élet hozta változások elfogadásához és megértéséhez. Kedves, bájos, felemelő melódia, érezzük benne a mozgást, az optimizmust, a nyitottságot, a napfényt, a hangszerek kacagnak, mosolyognak, töprengenek benne, lírai vonósok és játékos gitár váltják egymást, az ember szíve azt súgja erre a dalra: UTAZÁS. Varázslat. Derülátás. Remény. Az utolsó hangok csak azért zárnak le egy fejezetet, mert a lemez első dalát azonnali hangulatváltás követi, a következő dalt melankólikus és vágyakozó sóhajok alkotják; egy híd alakja sejlik fel, sóhajok hídja ez, melyen az énekes hangja átvezet bennünket. Fogjuk az énekes kezét, halljuk a harangokat, “The bells of New York City” ugyanis őróluk szól, vágyakozó harangokról, modernkori szirénekről, melyek hívó szavára mi is érezzük a vágy ébredését szívünkben, értjük, miért húzza maga felé az énekes lelkét ez a bizonyos város, melyben ő, Josh Groban, az amerikai énekes szakma legfényesebb csillaga személyes fejlődéstörténetének új fejezeteit készül megélni. Tények jelzik, hogy a város magánjellegű és szakmai varázzsal is bír a számára, a dal sorai pedig szívünk részére is egyértelművé teszik ezt. A dalban hideg van, fázunk, az ember lelki szemei előtt templomok tornyai sejlenek fel az alkonyat ködében, hólepte utcák tekeregnek a pasztell-épületek között, sürgő-forgó embertömegek árasztják el a város tereit, pezsgés van, rohanás, de mindez csak a háttérben, mert a lényeg keserédes álomként dereng még csak, és készül valóságként testet ölteni. Oly erős a vonzódás ebben a dalban, mintha mágnes húzna bennünket is az éneklő személyel együtt New York felé. Szabadulni képtelenség e bűvkörből, de nem is akarunk, mert a vágyakozás tárgya a belső béke, önmagunk megtalálása, érezzük, hogy valami szép készülődik, varázslat és misztérium van születőben, ahogy a finom fénycsillanások hangfüzérei végigzongoráznak lelkünkön, majd kicsúcsosodnak, katarzisközeli állapotot hozva a vágy felerősödésével. Ha bárki nincs tisztában Josh Groban énekesi képességeivel, akkor ebben a dalban már ízelítőt kaphat. Mélységek és magasságok jellemzők a “Bells of New York”-ra, a lent forgataga és a fent békessége hű kifejezéseként. Ez a hang búg a templomok harangjaival, zúg a hideg téli széllel, elsuttogja a vágyakozást, mélázva sóhajtozik, kétségbeesést kiált, örvénylik a hópelyhekkel. Ez a hang simogat, fájdalmat okoz, annyira gyönyörű. Szépségével kitörölhetetlen karcot ejt szívünkön, képtelenség nem együtt érezni a hang tulajdonosával, minden egyes hangot megélünk vele. Számomra egyetlen szóval ez a dal: SÓVÁRGÁS. A nyugalom és révbeérés reményét keltve nyugtalanságot szül. Sokáig emésztené az ember, amit hallott úgy zeneileg, mint szövegileg, de nem sok az időnk, mert a “Galileo (Someone like you)” következik, amiről külön értekezést tartottunk ugyanezen a blogon tavaly év végén, a rögtönzött véleményposztom hozzászólásaiban. Alázatos, szerény dalról van szó, egy ír fiatalember szerzeményéről, melynek személyes hangvételű feldolgozása került fel erre a lemezre. Képtelenség lenne mindent leírni, ami erről a dalról eszembe jut, meg aztán, kicsi úgy érzem, elnyomná a többi dal fontosságát, ami a tartalmat illeti. Hiszen ennek a dalnak az üzenete, legalábbis számomra (és még vagyunk így néhányan, igaz, Olga, Mara…?) nem kevesebb, mint ez: az emberiség fejlődéstörténete a materializmus jelenkori látszólagos uralmával bezárólag egyetlen aprócska emberi eseményen, a szerelmen keresztül. Egy tudós találkozása Istennel. Az emberiség legnagyobb kérdései: hogyan és miként szeretünk, hogyan születik egy szívárvány, hogyan jönnek létre az élet nagy csodái. Az emberiség létezésének kezdete óta elhangzanak ezek a kérdések, a válaszokat pedig mai napig kutatjuk, kémleljük az égen, fürkésszük a mikroszkóp alatt, daraboljuk atomokra, molekulákra, vegyületekre, énekeljük meg, festjük le, öntjük szavakba. Egyesítenek bennünket ezek a kérdések, általuk leszünk egy egység, vagyis mi, az emberiség. A Teremtés koronái vagyunk, Isten képmása, és makacsságunk, fennhéjázásunk és kapzsiságunk révén a Föld legnagyobb ellenségei. Kíváncsiságunk a cél, mely minden eszközt szentesít, és formulákra, egyenletekre bontva, kézzel fogható magyarázattal ellátott folyamatokra szeretnénk mindent feldarabolni. Többek között a szerelmet. Számomra a dal üzenete: ALÁZAT. Lágy és puha ívű a dallam, elképesztő magasságokig emel minket az énekes, mintegy kifejezve az Isten keresését. Természetesen, nem áll szándékomban ráerőltetni a magam meglátását a dalra; nem azt akarom mondani, hogy az énekes Istent keresi. Voltak ilyen nyilatkozatai, elejtett mondatok, melyekre csak az figyel fel, aki maga is ezen az úton jár, de nem tudhatom biztosan, hol tart Josh Groban a spirituális fejlődésben. Mindez csupán megérzés. Számomra ez a lemez egyik legspirituálisabb dala. Alázatossága és a dallam magasságai pontosan azt a kettőséget fejezik ki, mely a hívő életszemlélet velejárói. A dalt talán túlságosan is emelkedettnek gondolták a lemez alkotói, talán ezért következik utána a “L’ora dell’addio”, ami visszahúz bennünket a földi valóságba és elmeséli egy kapcsolatban szükségszerűen bekövetkező búcsú történetét. Sokáig nem szerettem ezt a dalt. Az opera műfaja tőlem még nagyon távol áll, csak az idő a megmondhatója, vajon valaha is megbarátkozunk-e mi ketten. A dal stílusa egyértelműen a klasszikus zene, az opera világát súrolja, az énekes fantasztikus baritonja a maga teljes pompájában érvényesülhet, tehát a klasszikus hangzás szerelmeseinek valószínűleg ez a dal jelentheti a lemez csúcspontját. A férfi búcsúja és talán szegényes kis magyarázata ahhoz, hogy miért is hagyja ott kedvesét, nos, egy kicsit patetikus számomra. Bizonyára azért, mert nem éltem még meg hasonló búcsút. Azzal tisztában vagyok, hogy az élet egésze búcsúkból áll, végekből és kezdetekből; talán azért zavar ez a dal, mert nem hűen fejezi ki a szerelem elmúlását a maga szépségeivel is. Megtörténik az elválás, ami pedig hátramarad az nem más, mint a hiány, a vég érzete, a szomorúság. Az emlékek szépségét elhomályosítja az üresség, nem marad semmi. Semmi. Talán pont ezt akarja elmesélni a dal. Ha ez a célja, akkor sikeres a vállalkozás… de tartalmát, üzenetét tekintve számomra nem elég pozitív, különösképpen a többi dalhoz képest. Ez a dal számomra: ÁRNYÉK. Nem tudom még szeretni, még nem engedtem elég közel magamhoz a dalt, sem zeneileg, sem tartalmilag. Türelmesen várok, hátha eljön majd a pillanat, amikor átérzem és megértem, elfogadom a mondanivalóját. Szerencsére a dal után beálló fizikai és érzelmi csendet gyorsan megtöri a “Hidden away” bensőséges zongorajátéka. Ismét egy szerény alkotásról beszélhetünk, zeneisége visszafogott és egyszerű, nagyon egyszerű, nincs benne flanc, tiráda, kacifántosság, csak a szavak. Itt a szavak fontosabbak, mint a zene. Felhívás e dal mindenki felé, hogy ne rejtőzködjön, ne meneküljön, ne a sötétséget keresse, hanem merjen megmutatkozni teljes valójában, vállalja önmagát, mondja ki mindazt, amit aggódva őrizget magában az elutasítástól és meg nem értéstől való félelmében. Nézzen bátran szembe a fénnyel, vállalja azt, aki ő, hallassa hangját, találja meg önmaga kifejező erejét, öltözzön saját színeibe, legyen önmaga. Csakis akkor élhetünk teljes életet, ha elfogadjuk önmagunkat és bátrak vagyunk mások előtt is valós mivoltunkban megmutatkozni. Mindannyian keresztet cipelünk, valós vagy képzelt keresztet, mind félünk, sőt, rettegünk valamitől, mindannyian érezzük, hogy ezt vagy azt nem fogadják el bennünk. Mindannyian némák vagyunk időnként, elhallgatunk dolgokat, nem vállaljuk fel önmagunkat mások előtt. Így azonban másokra sem lehetünk pozitív hatással. Virágok vagyunk, külön-külön csodálatos, egyedi, bámulatos virágok egyedi illattal, egyedi színekkel, egyedi alakban. Merjük a szirmainkat kibontani, hagyjuk, hogy mások szirmai hozzánk érjenek, fogadjuk el az eső és napfény áldásait, és bátran, harsányan hirdessük önnön valónkat a világba. E dal üzenete: BÁTORSÁG. Bevallom, lúdbőröztem tőle első hallgatásnál, és ez az érzés azóta csak fokozódik, egyre jobban, ahogy telnek fölöttem a hónapok, ahogy egyre jobban érzem magamban kialakulni a vágyat arra, hogy pökhendiség nélkül vállaljam és fogadjam el az értékeimet.
Itt szünetet tartok. Rövidke szünetet. Számomra itt tartalmi és zenei váltás következik a lemezben. Dallamosabb, líraibb alkotások következnek egymás után egészen a lemez végéig. Úgy is mondhatnám, hogy egyik érzelmi megrázkódtatásból a következőbe szoktam zuhanni, amikor a lemez második felét hallgatom. Míg az első részben levegőt tudok venni, hiszen a hangulati és tartalmi váltások megengedik ezt, a lemez második fele számomra szívet-lelket facsaró. Felocsúdni sem bírok, máris jönnek az újabb “csapások”. Az “Au jardin des sans-pourquoi” francia nyelvű, ami számomra máris érzelmi telítettséget jelent. Mostanában, miközben hallgatom a dalt, erősen figyelem a francia szavakat, melyek tökéletesen vannak kiejtve és hangzásuknál fogva akkor is gyönyört fakasztanának bennem, ha nem érteném, miről van szó. De értem. Futkos a hideg-meleg a bőrömön, ha erre a dalra gondolok. Azt sem tudom, hogyan öntsem szavakba, mit érzek a dal kapcsán. Az ártatlansághoz való visszatérésről szól, az egykor szebb és jobb világ utáni reménytelen vágyat énekli meg. Nagy benne a fájdalom, hatalmas benne a vágyakozás, véget nem érő. Valami elmúlt, de míg a “L’ora dell’addio”-ban vége van valaminek és kíméletlen, megmásíthatatlan a lezárás, itt ebbe nem nyugszunk bele, itt fájdalmasan kiáltunk, jajongunk, sikoltunk a sötétségbe, hogy “fényt, fényt!” Itt emlékezünk az édenkerti állapotokra, itt még vérünkben pezseg a tökéletes boldogság, az idill pillanatát, melyet egykor semmi sem szakított meg, még most is vissza akarjuk hozni. A jó és rossz kettősségét még nem ismerő angyalokként születtünk, ám földre zuhanásunk hús-vér emberré varázsolt bennünket, immár érezzük a fájdalmat, a haragot, a féltékenységet, a bánatot. Sötétségbe kerültünk, de visszavágyunk a fénybe. A dal számomra egyértelműen a VISSZATÉRÉS. Oly erős a vágy benne, hogy az ember azt érzi, bármikor visszamehetünk, bármikor létre tudnánk hozni ismét az édenkerti állapotokat. Talán, ha elfogadjuk, hogy a mennyek országa bennünk van, akkor sikerülhet is. Vágyakozás- és reményteljes borzongással zárul a dal, melyet hasonló hangulatú követ. A “Higher window” szó szerint és képletesen is az emelkedettségről szól, egy kapcsolatról, melyet nem mindkét fél tudott vállalni, mely szakadékként húzódik két ember lelke között, és melyet áthidalni csakis szeretettel és megbocsátással lehet. Egy férfi bánkódik a múlton, kesereg, amiért nem fogadta el a nő közeledéseit, amiért inkább karrierjét építette… most már magányos, és szeretne visszamenni hozzá. De vajon lehetséges ez? Fényzuhatag öleli körbe őket, kettejüket, szó szerint isteni fény, melyben létrejöhet a megváltás. Az élet egyszerű szépségeit fejezi ki a dal, a régmúlt megbánását, a jövőbe vetett reménykedést. Csendes, alázatos, mégis határozott imádság ez egy másik emberi lényhez, kérlelés, könyörgés. Gyönyörű. Könnyeket fakaszt. Ez a dal erről szól: FOHÁSZ. Időm sincs lenyelni a könnyeimet, mert az “If I walk away” következik, ami egyszerre könyörgés és újjászületés, pihe-puha fellegvár és őszinte vallomás, álomszőttes és a jelen sivársága. Régmúlt életek kagylótöredékei a tengerpart homokjában. (Idéztem a dalból. Csodálatos képekkel fest az énekes a dal palettáján!) Csilingelnek a hangok, a kagylók pitykézik a tenger partját, emlékek suhannak át lágyan előttünk, értjük ezeket az emlékeket, mert annyira gyönyörűek. Buták voltunk mi is egykor, bánjuk, ami történt, és azt is, ami nem. Súlytalanságban vagyunk, a ködlepte élet számunkra kijelölt ösvényét keressük, vágyunk a fényre, mely a dal magasodó ívével párhuzamosan bukkan fel a horizont fölött, a melódia napfelkeltéje és a képzelt-valós felkelő nap első sugarai forrón hatják át lényünket, a sötétséget felváltja a fény, és a múlt helyébe varázslatos, reményteljes, ragyogyó jövő lép. Csodálatos a dal, fantasztikus a hangszerelése. Maga a FÉNY. És ezt sincs időnk megemészteni, megérteni, átélni a teljes valójában, mert a “Love only knows” folytatja a fájdalmasan szép dalok listáját, ezúttal egy talán titkolt vagy reménytelen szerelem megéneklésével. Talán az elválás előtti pillanatban vagyunk, lehet, hogy a holnap komor bizonyossága elől fúrjuk a fejünket a párnák közé, melegségre és a pillanat halhatatlanságára vágyva. Szerelmesek vagyunk, semmi más nem számít, sem a múlt, sem a jövő, csakis a jelen. A szerelem mindenható erejére hagyatkozunk, nem hozhatunk döntést, mert az túl fájdalmas lenne, rábízzuk hát a sorsra, de még előtte egymásba nézünk, egymásba hatolunk, átöleljük és elfogadjuk egymást, húsunk és lelkünk egyesül a tökéletesség lángjában. Egymást választjuk a világ ellen. Ez a dal: ÖLELÉS. A fokozására pedig következzen a lemez legkülönlegesebb dala, a portugál nyelven énekelt “Voce existe em mim”, amely óda a szerelemhez, talán egy angyal szerelme egy ember iránt, talán egy földöntúli szerelmet érző férfi vallomása, de mindenképpen földrengető szerelemről van szó, TŰZről. Testekről, parázsról, buja esőről, virágba szökellésről, tavaszról, lángolásról, teremtésről, kertről, szomjúságról, lelkekről. A brazíliai dobegyüttes érzéki ütemei szolgáltatják mindehhez az alapot, melyet vonósok emelnek ki, szinte az édenkerti első szerelmi aktus jut eszünkbe a maga ősrobbanásával. Egzotikus, parázsló testi utazás ez az érzékek birodalmába, fantasztikus dal, a szív és test egy ütemet ver a dobokkal. Miután vége, mi is érzelmileg kimerülten pihegünk a csendben, abban a néhány pillanatban, mely a “War at home”-ot előzi meg. Az ég felé emelkedő fúvósók jajszava a temetések és gyász hangulatával tölti meg a szívünket, miközben az új dal szövege a háborúból hazaérkezett, de otthon tovább harcoló katonáknak állít emléket. Hallottam már nem egy véleményt, miszerint ez “egy túlságosan amerikai dal”. Én legelső percben sem annak éreztem. Háborút szinte minden nemzet megélt már, és azt is tudjuk, de legalábbis sejtjük, milyen nehéz lehet annak, aki a halál torkából visszalépve próbálja ismét megtalálni helyét az otthon hétköznapjaiban. Mindezek ellenére az sem vesz el a dal értékéből, hogy tudjuk, az énekes egy amerikai rehabilitációs korházban tett látogatása kapcsán írta meg ezt a dalt. Ebben a dalban sír a legjobban a hangja. Úgy sír, hogy a lelkem vele zokog. Nem azt a (szinte elcsépelt) kérdést teszi fel: miért bántjuk egymást, miért van háború, hogyan engedheti meg Isten, stb., hanem a kész tényekről beszél. Arról, ami nem költői kérdés, hanem pokoli valóság. A húsba és lélekbe vágó valóságról. Azokról, akik kötelességből vagy kényszerből (szinte mindegy) háborúba vonultak, küzdöttek embertsársaik ellen, kiket a nemzeti hovatartozás ellenségekké tett, majd csoda folytán életben maradtak és hazatérvén otthonaikba immár nem találják helyüket. Mert aki megjárta a poklot, az többé nem tud hinni a mennyben. Aki szembe nézett a halállal, az nagyon nehezen tudja elfogadni az életet. Ezekről a testi és lelki roncsokról szól e dal, melynek neve FÁJDALOM. A harcban edzett testű, de lélekben örökre sérülten maradt hősök dala ez, értük sír az énekes hangja és a mi lelkünk is. Ha nem lenne lezárása a dalnak, feltétlenül harag és meg nem értés maradna utána. Egy újabb háború kezdete. A bosszúé. Csakhogy Josh Groban spirituális művész, aki érzelmi érettségéről is tanúbizonyságot tesz a “London Hymn”-ben. Rövid, két perces alkotás, melyben megszületik a tökéletes lezárás, a felemelkedés és megváltás. Már a latin kórus hangja is gombócot formál torkunkba, én legalábbis már első hallásra sírtam ezen a dalon, hát még, ha értjük is a rövidke szöveget. “Morti irrequieti somnum reperiat et lux memorandi nostri eum, porteat ad pacem aeternam”, azaz (angolból fordítva) “Leljenek a holtak békére és emlékezetünk fénye vezesse őket örök nyugalomra”. Micsoda gyönyörű, isteni mondat ez! Aki ilyet elénekel, aki ilyen mondatot felvállal a lemezén, az csakis mély spiritualitással rendelkező személy lehet. Áldja meg az Isten ezért Josh Groban-t, mert milliók számára jelentheti ez az egy mondatból álló, két perces dal a megnyugvást és BÉKÉT. A múlt elengedését, a harag elengedését, az elfogadást és megbékélést.
És ha ezek a dalok mindezidáig nem lettek volna elég spirituálisak, ha nem szóltak volna kellően a fényről, akkor jöjjön a hivatalos lemez verzió záródala, a “Straight to you”, melyet az énekes Nick Cave-től kölcsönzött és melyet, véleményem szerint, tökéletesre alakított. A lemez dalainak egy része a földi, a másik része a mennyei szférákat idézi. Ez a dal pedig tökéletes szimbiózisa e két világnak, Föld és Menny egyesítése, a szerelem és divinitás összeolvadása. Benne van minden, mit őrülten szerető ember érezhet: égi látomások, mennybéli lovasok, fogatok, fúvósok, a hangszerelés pedig hol sejtelmes, hol világot rengető. Fény és árnyék így találkozik, a kettő összefolyik, egybeolvad, az angyalok hintói összeütköznek, a Világ bevégeztetik, ám a szerelem tovább él, a férfi dacol mindennel és mindenkivel, éggel, földdel, emberrel, angyallal, démonnal. Borzongunk a dallamra, a hangszerelésre, a dal szövegére, mely Nick Cave vízióit dícséri. Ez a dal számomra a maga a SZÜLETÉS. A Teremtés. Az Új kezdete.
Akinek csak eddig van meg a lemez, az is nagyon szerencsésnek mondhatja magát. Ritka zenei csemege ez, szerintem egyetért mindenki, aki hallotta már a lemezt. Akinek pedig a három bónuszdal is megvan, az tovább gazdagíthatja zenei palettáján a színeket. A “Feels like home” igazi békebeli szerelmi vallomás, gyöngéd és egyszerű, türelmes és mindent elfogadó, egy nehéz, magányos múltat lezáró révbeérés. Hatalmas kincs, ha így tud szeretni valakit az ember, és ha egyáltalán mindez megadatik neki! A “They won’t go when I go” Stevie Wonder dala, önmagában is zenei különlegesség, hát még Josh Groban baritonján. Micsoda mélységek! Micsoda borzongató hangok! És micsoda szöveg… A “Le cose che sei per me” pedig a lemez talán leggyönyörűbb, legborzongatóbb dala, ami a zeneiséget és hangot illeti. Szerelmi vallomás, a szöveg szinte sablonos, de az olasz nyelv és a bariton kettőse fantasztikus egészt alkot. Fájdalmasan szép.
Csodálatos drágakövekkel kirakott zenei ékszer az “Illuminations”, melyet átragyog a fény, mely mindenképpen pozitív és emelkedett hangvételű dalokat tartalmaz. Utazás az elejétől a végéig, az emberi érzések rengetegében tett varázslatos barangolás; ha van is rajta fájdalom, szinte mindig megváltja a boldogság vagy legalábbis a remény. A fény mindig jelen van, nem hagy teret a sötétségnek eluralkodni. Aki hívő, azt is mondhatná, hogy ezen a lemezen nagyon ott van az Isten. Számomra minden alkalommal felér egy csodával végighallgatni, a mai napig hálás vagyok az énekesnek, hogy létrehozta és átadta nelünk ezt a csodát. Az előző, “Awake” című lemezével is így voltam, de az “Illuminations” egyértelműen fejlettebb munka mindenféle szempontból. Telítettebb, gazdagabb, többrétű, különleges, ízes, aromás, ínyenc és pikáns, kifinomult ízlésre vall. Bátrabb, nyíltabb, és mindenképpen bensőségesebb, mint az énekes bármelyik korábbi munkája. Néha fájdalmasan bensőséges, különösen ha nagy empátiával ellátott hallgatósághoz jut a lemez. Kiváltságosnak érzem magam, amiért hallhattam ezt a munkát és szívem összes melegével szeretem minden egyes hangját (még a számomra kissé idegen “L’ora dell’addio”-t is) a lemez társszerzőjével és énekesével együtt.
