Tag Archives: Szilveszter

Végek és kezdetek

Elolvastam a tavalyi évbúcsúztató blogbejegyzésemet. Lám-lám, mire nem jó egy ostoba internetes blog. Sok dologra nem emlékeztem 2009-ből. Valójában szinte semmire sem emlékeztem 2009-ből, ami megdöbbentő, hiszen csak történnek dolgok az emberrel 365 napon keresztül, nem? Valóban történtek.

Idén viszont felgyorsult szinte minden. Az élet amúgy is gyorsuló tendenciát mutat egy ideje (néhány éve), gyanítom, az évek múlásával gyorsul fel a minket körülvevő világ. Rádöbbenünk, hogy fiatalodni már nem fogunk, rájövünk arra, hogy elsuhannak a percek, elillannak az ujjaink között, mi pedig… mi pedig nehezen és lassan változunk, lemaradunk, lelassulunk, kapaszkodni próbálunk, de…

Persze, az élet gondoskodik. Az ellenállást úgy töri meg, hogy a legjobban fájjon. Különben miből tanulnánk?

Hatalmas pofont kapott az egóm idén. Még most is sajog az arcom, jó kérdés, mikorra dolgozom fel. Remélem, hamarosan…

Aztán… voltam Angliában kétszer is. Egyszer barátnőkkel és családdal, aztán egy kedvenc énekesem miatt. Mindkét út maradandó hatással volt rám, kőkemény egó-csata zajlott első, és második körben is. Nem tudom, hol feszültünk egymásnak jobban, a kis egó-lények… Ugyanakkor mindkét útról fantasztikus élményekkel is tértem haza. Hasznos tanításokkal.

Idén, úgy érzem, családom egyes tagjaival kezdett javulni a kapcsolatom. Csodaszép ajándékokat kaptam. Őrzöm őket a szívemben.

Szintén idén úgy döntöttünk a kedvesemmel, hogy összeházasodunk. Tíz éve ismerjük egymást. Tíz év… mintha tegnap lett volna.

Életemben először láthattam Írországot. Túlzás nélkül mondom, a leggyönyörűbb hely, ahol valaha jártam. Remélem, nem utoljára!

Láttam a “Berlin fölött az ég” című csodát. Végre. Leírhatatlanul gyönyörű. Nekem szólt…

Rájöttem, hogy a barátság nem mindig papsajt…

Sok csodálatos ember vesz körül, hálás vagyok, hogy ismerhetem őket. Felemelnek, tanítanak, segítenek, szeretnek. Régiek és újak.

Búcsút mondtam sok mindennek idén. Ahogyan az írói stílusomat (?) pallérozom, úgy vágok el olyan szálakat, melyek sehova sem vezetnek. Ragaszkodó személy vagyok, tudja rólam, aki ismer. De mindennek van határa… ezért mondtam, hogy pofozgat az élet, ahogy kell. Elköszöntem személyektől, nagyon soktól… elköszöntem kitalált szereplőimtől… félretettem történeteket, félretettem a hiúságomat, bezártam súlyos ajtókat. Csend lett. Fájó csend. De a fájdalom egyre jobban enyhül.

Idén először számomra fontos szavakat mondtak rólam számomra fontos személyek. Alázat, igen. De néha kell, hogy értékelve legyünk. Hogy tovább tudjunk lépni.

Látónál jártam, válaszokat kaptam. Micsoda válaszokat… csodálatos, ahogyan keresünk, és találunk.

Idén is megvilágosodtam. Az írás, nekem ez a minden. Nem azért, mert olyan fontos megállapításokat tennék, vagy mert írott bölcsességem nélkül bután halna meg bárki. Hanem mert rájöttem, hogy a hőn vágyott csend, a kérdezz-felelek kapcsolat az Istennel és a Világegyetemmel nálam az írás kapcsán jöhet létre. Csakis ott. Évek tapasztalata és élményei alapján bizonyossággal állíthatom ezt. Számomra az írás jelenti az imát, a meditációt.

Nem fogok hallgatni senkire. Senki bíztatása nem kell, nem kell vállveregetés, nem kell dícséret. Egyesegyedül a belső hangom véleményére kell hallgatnom. Soha többet senki kedvéért nem teszek meg semmit, amire valójában a szívem nemet mondana. Keményen hangzik, de inkább feszítsenek keresztre százszor, mint én saját magamat. Az sokkal rosszabb.

Itt vagyok 2011 küszöbén… kevesebben vannak körülöttem, mint egy éve, ennek ellenére gazdagabbnak érzem magam. Erősebbnek. Olyannak, aki tud nemet mondani. Akkor is, ha az valakinek rosszul esik. Voltam egyedül, nehéz volt, de meg kellett történnie. Nem csecsemő vagyok már, akinek a pelenkáját ki kell cserélni. A bűzt most már nekem kell elviselnem, döntéseim következményeivel nekem kell számolnom.

Nehéz év volt, harcos év volt, fájdalmas év volt.

Varázslatos év volt.

Teliholdas évbúcsúztató és számadás

Szégyen, mennyire elhanyagoltam a blogomat. Azt hiszem, hiúságomat alátámasztandó, akkor hagytam abba a rendszeres írást, amikor kedvesem változtatása révén nem tudtam már figyelemmel követni, hányan és kik nézik, olvassák a blogomat. Megvolna rá a lehetőségem, de új rendszert kellene megszoknom, és a változ(tat)ástól való örök rettegésem miatt ezt is nehezen viselném. Ezért aztán nem is tudom, olvassa-e még valaki ezt a blogot, és ha igen, hasznára válik-e bármi, ami ide felkerül.

Az év utolsó napján feltettem magamnak a kérdést, mi oka lehet bárkinek egy év elteltét megünnepelni. Egy évvel öregebbek lettünk, egy újabb év eltelt a ki tudja, milyen rövidre szabott életünkből. Számomra ez a nap olyan, mint a többi, semmivel sem különlegesebb, hacsak nem nyomasztó, a fenti okok miatt. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen meglehet, nem is búcsúztatják az óévet az emberek, hanem örülnek mindannak, amit az év folyamán kaptak. Ebben az esetben átfogalmaznám magamban a gondolataimat, és a kérdést immár eképpen teszem fel: minek örültem idén, mit értem el, mit vittem véghez?

A válasz elszomorított.

Idén nem sok maradandó pillanatot búcsúztathatok. Idén nem sok minden történt velem, ami emlékezetes volt, ami megmaradt bennem, amire büszke lehetek, amit bevégeztem. A 2009-es év szinte teljes egészében kiesett az emlékezetemből.

De ez így nem igazságos. Nem lehet mindenki Nelson Mandela, sem Josh Groban, de még egy satnya parlamenti képviselő sem, akinek a szavazatán talán emberek millióit érintő társadalmi változás múlik. Az emberek többségének átlagos, semmitmondó élet adatik. Az emberek többsége felkel, elmegy dolgozni (ha van munkája), ebédet főz családjának (ha van neki), délután a tévékészülék előtt kapcsolódik ki (ha van otthona, lakása, háza, és tévékészüléke), este lefekszik és alszik, mielőtt másnap újra felkelne, hogy munkába mehessen. Ezek persze a külsőségek. Telihold- és “intim napok” generálta nyomottságomnak köszönhetően jelenleg elég szürkének látom az életemet, legfőképpen a 2009-es évet.

Iszom a vörösbort, amit az olaszos marhapörkölt felöntésére használtam, és hagyom, hogy kellemesen elnehezedjenek a végtagjaim, elmámorosodjon az elmém. Végtére is, Szilveszter estéje van. Ha ma nem, mikor rúgjak be? Odakint tüzijáték ropog a levegőben, gödöllői szomszédaink felváltva gondoskodnak a szórakoztatásunkról. A mindent beborító köd persze tisztességesen belerondít ebbe is, a teliholdba is, és a részleges holdfogyatkozást sem fogjuk látni.

Azért lássuk, volt-e idén valami, amire emlékezni fogok. Amire érdemes emlékeznem.

Részem volt néhány fantasztikus előadásban a Szintézis Szabadegyetem jóvoltából. Olyasmiket hallottam, amik segítettek engem régóta nyaggató kérdések megválaszolásában. Megismertem néhány különleges tudású és karakterű személyt. Egy olyan személyt, aki eleinte idegesített, megszerettem egy érdekes délután történéseit követően.

Láttam a világ egyik legszebb építményét, a római Szent Péter bazilikát, kívül-belül. Sétáltam a csodálatos Villa Borghese parkban. Láttam a Trévi kutat. A Vatikán Múzeumot.

Megismerkedtem egy nagyszerű emberrel, aki talán a jó barátom lehet majd. Ha kellőképpen nyitunk majd egymás felé.

Köszönetet mondhattam Müller Péternek.

Elkezdtem asztrológiát tanulni.

Nagyon jót beszélgettem a nagynénémmel. (Ez ma történt.)

Úgy nevettem néhány nőismerősöm körében, hogy a könnyeim potyogtak. Egy szó: mécses.

Elkezdtem edzőterembe járni, és step-aerobic-ot csinálni itthon.

Odaajándékoztam az egyik kedvenc könyvemet egy ismeretlennek.

Elkezdtem franciául olvasni ismét.

Berúgtam Egerben, egy borpincében.

Elolvastam “Az ajtó”-t, ami örökre meg fog maradni bennem.

Elhatároztam, hogy befejezem a regényemet és komoly lépéseket tettem ennek megvalósítására: fegyelmezetten írtam.

Talán békét kötöttem valakivel, akivel éveken keresztül civódtunk.

Rájöttem arra, hogy nem aprózhatom fel az erőimet, sem a tehetségemet, egyszerre csakis egy dologra szabad figyelnem. Ezt az üzenetet kaptam több forrásból és egy ideje én magam is meg vagyok erről győződve. Akkor is, ha ezer dolog érdekel, be kell fejeznem egyet, mielőtt nekikezdhetek a másiknak. Harminc éven át volt ez problémám, nem valószínű, hogy még ma megoldom, de legalább tudom, hogy figyelnem kell erre.

Hallgattam az ösztöneimre, elutaztam harmadmagammal Kassára, ahol Jevgenyij Pljusenko jóvoltából nem csak gyönyörű műkorcsolya előadásban volt részem, hanem fontos üzenetet is kaptam a könyvemmel kapcsolatban.

Megértettem, hogy nem tudok ellenállni sem a külvilágot, sem az önmagamat érintő változásnak.

Rájöttem, hogy amit biztosnak hittem, bármikor elillanhat.

Ismételt figyelmeztetések hatására, azt hiszem, remélem, elkezdtem levetkőzni hiúságomat: elfogadtam, hogy nem vagyok különleges. Hogy nincs nagyobb szerepem a világban, mint másnak. Hogy a feladatomnak, ha van ilyen, nem másokra, hanem saját magamra kell elsősorban hatással lennie.

Elfogulatlanul tudtam tekinteni az írásomra, és a történet javára próbáltam változtatásokat eszközölni. Annak árán is, hogy teljes fejezeteket töröltem ki.

Amikor megbántottam valakit (sajnos gyakran volt), mindig megpróbáltam bocsánatot kérni, illetve gyorsan megbocsátani saját magamnak. Rájöttem, nincs értelme saját magamat ostorozni, hiszen senki hasznát nem veszi annak, ha gyűlölettel fordulok saját magam felé. Inkább legközelebb jobban odafigyelek majd.

Megtanultam türelmes lenni.

Befejeztem valamit, amit évekkel ezelőtt kezdtem el: kedvesem pulóverét.

Hát… ennyi. Nem sok. Vagy… nem kevés?

Nem tudom, büszke lehetek-e bármire is, ami az elmúlt évben történt velem… semmi nagyot nem alkottam, nem váltottam meg, nemhogy a világot, de saját magamat sem. Talán ezért nincs befejezve egyik elkezdett történetem sem. Még nem értek, nem értem meg a megváltáshoz.

Isten veled, 2009.