Tag Archives: Színház

Equus

Az új évnek még csak hat napja telt el, amikor ismét elementáris erővel tépett bele a lelkembe valami, valaki, fontos is, hogy ki, meg nem is, az üzenet sokkal fontosabb, de a helyzet, a körülmények, azoknak is szerepük volt… Emlékszem, felfigyeltem a darabra a bemutató idején. Talán Alföldi neve miatt, talán a ló jelenléte miatt, vagy a cím miatt. Emlékeztem arra, hogy fontos színdarabról van szó, sikeres és összetett drámáról. Kisvártatva Klári szólt: nem nézzük meg az Equust? Ezek azok a bizonyos véletlenek… Megnéztük. Kiütéssel győzött fölöttünk, eldöntöttük, hogy még. Valamikor, de még.

Kati pár napra jött, programokat kerestem, a Tháliát néztem utoljára, nem tudom, miért. Equus. Már láttam. Elhalványult már az emlék. Nem szólított, de tudtam, hogy minőségi darab, érdemes látnia neki is, én meg… én meg áldozatot hozok. Akkor is, ha nem szólít.

Mintha minden emlékemet kitörölte volna a tudatom. Mintha szándékosan tisztára mosta volna elmémet és szívemet, hogy most ismét úgy nyilalljon belém az érzés, mint első alkalommal.

A ruhatárnál valaki fanyalgott az előadás után. Sosem fogom megérteni, min fanyalogtak, de lássuk be, ezer dologtól függ, mikor mi lesz A MIÉNK. Egy óráig, egy értékes pillanatig, amíg megértjük. Amit évek óta nem, és amit azelőtt, évtizedekig nem. Ami végigkísért bennünket életben és halálban. Banális dolog, ami mégis zavaros volt. Egyetlen mondat, pillantás vagy illat elég. És világosság gyúlik.

A politikai helyzet és az én személyes helyem az életben összefonódott most, bármennyire is furcsa ezt leírnom. Mert ha Alföldit nem most távolítják el az igazgatói helyéről, talán nem úgy játszott volna, ő, és Donáth, aki a taps alatt sírt, nem látott nem hallott, és a többiek, és talán ha nem Kati ül mellettem, és ha a lelkem nem lett volna úgy kihegyezve, megélesítve, talán. Talán nem is lett volna annyira. De így annyira!!!

Megértés után pedig az ihlet édes forrása csobbant, hallottam, ízleltem, szomjamat csillapította. Feszülök, ordítok belül, csodát élek meg, pedig csak két ember találkozása, de mi lehet gyönyörűbb és izgalmasabb annál, mint az emberi kapcsolatok kusza rengetegje, az érzelmek vad szőttese? Sosem érdekelt semmi más… mindig erről akartam írni, egyre és egyre jobban.

Csodálatos évkezdés. Szédelgek, hálás vagyok. Kerestem, könyörögtem, és kaptam.

Még mindig!

Úgy néz ki, üzen még nekem a Frankenstein… búcsút intettem nekik, de még visszajönnek! Rég örültem valaminek ennyire…

Válasz Jóbnak, avagy Frankenstein ma

A londoni National Theatre 2009-ben úgy döntött, hogy néhány színdarabját élőben leközvetíti a világ számos városának filmszínházaiban. Ez a kezdeményezés töretlen sikereket élvez a mai napig, ami, tekintve a felvételek hibátlan minőségét, teljes mértékben érthető. Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy két napja egy prágai fimszínházban (vajon a budapesti Uránia Filmszínház miért nem hozta be Magyarországra?) tekinthettem meg a Nick Dear forgatókönyve alapján készült “Frankenstein, avagy a modern Prométheusz” című színdarabot, melyet tavaly már vetítettek számos országban, de melyet közkívánatra idén ismét levetítettek szerte a világon. A prágai vetítés hibátlan volt, hangzásban, látványban egészen döbbenetes módon szárnyalta túl a britek produckiója bármelyik színpadi előadást, amit idehaza volt szerencsém látni. Ami pedig a színészi játékot illeti, az külön bejegyzést érdemelne, de ettől most eltekintek, ugyanis a darab mondanivalója sokkal fontosabb számomra. read more »

Sírpiknik

Előzetesben annyit, hogy hosszú éveken keresztül a hajamnál fogva kellett elráncigálni a színházba, nem vonzott, nem érdekelt, nem érintett meg, nem értettem, miért járnak oda az emberek. Tegnap színházban jártam, méghozzá önszántamból; meg is jegyeztem annak, aki igent mondott a meghívásomra és eljött velem, hogy ha jól belegondolok, az elmúlt évek során azért volt néhány emlékezetes színházélményem, hála Szervét Tibornak, Száraz Dénesnek, Bereczki Zoltánnak, példának okáért. És a jó társaságnak. De eddig mindig valaki más hívott, beszélt rá egy-egy színdarab megtekintésére. Azt hiszem, a belső indíttatás valamikor idén született meg bennem, és ezt Gálffi László színművésznek köszönhetem. Kíváncsi voltam rá, látni szerettem volna színpadon, meg nem mondom, miért pont most, hiszen évek óta érdekel, mint előadó, mint színész, mint ember. Úgy tűnik, idénre érlelődött meg bennem a vágy annyira, hogy konkrét lépéseket is tegyek a megvalósítás érdekében.

Tegnap este másodjára néztem meg Ivan Menchell Sírpiknik c. darabját, melyre nagyjából két éve figyeltem fel a cím és a téma alapján. Nehezen akart összejönni, hogy azzal a kedves barátnőmmel tekintsem meg, aki szívvel-lélekkel él-hal a színházért, néhány próbálkozás után kicsit fel is adtuk a szervezést. Aztán idén hirtelen ötlettől indíttatva beültem a Thália színház első sorába, egyedül. Bevallom, furcsa is volt, hogy egyedül voltam, meg nem is. De erről már írtam, nem szaporítom a szót, most a darabé a főszerep.

Megérdemli, hogy írjak róla, hiszen másodszori megtekintése is örömet okozott. Azt hittem, a humor és a párbeszédek elcsépeltnek fognak tűnni, a már ismert történet nem fog megérinteni úgy, mint első alkalommal. Tévedtem: tegnap is rengeteget nevettem, a darab végén pedig megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Nem mondom el a befejezést, a történetről pedig csak annyit, hogy adva van három özvegy, Ida, Lucille és Doris, akit szenzációs színésznők keltenek életre (Bánsági Ildikó, Margitai Ági, Takács Kati /Egri Márta); három életkor, de mindhárman túl az ötvenen, ki-ki a maga múltját siratva vagy ünnepelve, vérmérséklet és a leélt élet tartalmától függően. Emlékeznek, ki-ki ahogy tud, és közös időtöltés gyanánt heti rendszerességgel járnak ki a sírkertbe férjeik sírjaihoz. Egyik délután összetalálkoznak Sam-mel (Gálffi László), akiről kiderül, hogy a halott nejének hozott virágot, és mellesleg Ida régi ismerőse. Innentől kezdve a három életéhes asszony ki-ki a maga módján szeretne közelebb kerülni Sam-hez. Sok-sok intelligens és sötét humor, nagyon emberi párbeszédek és még emberibb, mondhatni gyarló szereplők teszik az őszi téma és táj méltó vizualizálásaként színpompássá a darabot; van intrika és emberi gyengeség, az önzés, féltékenység, rettegés és szomorúság felváltva van felvonultatva a szereplők gesztusaiban és arcán. Az elmúlás kérlelhetetlensége mindenre rányomja bélyegét, a darab szereplői pedig szinte kivétel nélkül keményen harcolnak ellene. Önmagunkra ismerünk hiszen az elmúlástól majdnem mindenki fél, van, aki kevésbé, van, aki jobban. Akad olyan is, akit vonz ez a téma, érdekli és kíváncsi rá, például a vég utáni kezdetről szeretne többet megtudni, de szerintem nincs ember, aki ne foglalkozna a halál kérdésével, akár félve az ismeretlentől, akár kíváncsian. Érdemes-e a korral harcolni, vagy pedig belenyugodva kell tudomásul vennünk, hogy elért minket a vég? A múlt fontosabb-e, mint a jelen, vagy a(z ebben az esetben majdhogynem nemlétező) jövő? Mennyit érdemes magunkkal cipelnünk a múltból, legyen az bármilyen értékes? És szabad-e, érdemes-e mindent sutba dobni a jelen pillanat, az életösztön kiélése érdekében? A darab ezeket és ehhez hasonló kérdéseket vet fel, ezek pedig kellő mélységig vannak megtárgyalva és előadva, már ahhoz képest, amennyire egy két óra húsz perces, kétfelvonásos darab időtartama megengedi. A színészek empátiával öltik magukra a középkorúság keserédes valóságát, Létay Dóra pedig kiválóan alakítja a huszonéves bohém és tiszteletlen “csitrit”.

Ami pedig Gálffi Lászlót illeti, nem szégyellem kimondani: odavagyok érte. A több évtizedes színészi tapasztalatból fakadó visszafogottságáért, a pillantásaiért, a sokatmondó szemeiért, a “macskás” megjelenéséért. Disztingváltan, elegánsan viseli a korát, csodásan áll neki. Ez a darab sem mutatja meg a valós mélységeit (az Ölelj át! nekem habkönnyű volt, szórakoztató, de már el is felejtettem), de néhány momentum azért megcsillogtatja azt, aki a fürkész, kifejező szempár mögött bizonyára lakozik. Kíváncsi vagyok rá, ismerni akarom, bármennyire is furcsa és talán megvetendő, szeretem benne, hogy a saját neméhez vonzódik. Szeretem ezt a szerepét és a darabot magát, azt hiszem megnézném még egyszer, talán kétszer is, ha majd akad jelentkező, aki eljönne velem. Nem csak neki, de neki is köszönhetem, hogy tegnap ismét elért a varázslat, ismét átélhettem önmagam jövőbeni énjeinek legfájdalmasabb és legrömtelibb pillanatait, nevettem és könnyeztem. Müller Péter mondta, és ehhez nagyon tartom magam: az a miénk, az szól nekünk, amitől lúdbőrözünk, amitől borzongunk a gyönyörűségtől, ezt figyelembe véve pedig ez a darab mindenképpen nekem szól.