A Szökés.
Jó, jó. Már hallom is egyesek homlokcsapkodását, sóhajtozását. Hetek óta másról sem tudok beszélni. Szimbolikus lenne, hogy azt kívánom, sikerüljön elszökniük a srácoknak? Vajon én is menekülök valami elől?
De ne menjünk messzire, mondaná Anne Shirley. Maradjunk ott, ahol kell, és beszéljünk a tényekről.
Miért ilyen népszerű ez a sorozat?
Nem mintha ez engem valaha is befolyásolt volna… hány olyan kedvenc filmem van, amit minden épeszű filmkritikus a sárga földbe döngölt! Akkor hát másképpen teszem fel a kérdést:
Miért van rám ekkora hatással ez a sorozat?
Nos, adva van egy férfi, akit ártatlanul ítélnek halálra. Mellé szegődik az öccse, aki mindent feláldozna bátyjáért. Adott még néhány excentrikus figura (Abruzzi, akit Peter Stormare kelt életre, fenomenálisan, továbbá T-Bag, a sorozat sava-borsa szinte, akit Robert Knepper “népszerűsít”, Sucre, Charlie, a macskás pasi, Tweener, LJ, akit az ember tinédzsernek nézne, oszt nemrég tudtam meg, hogy huszonkettő is elmúlt és felesége van! :-), és persze egy szépséges orvosnő, és…), kiváló történetvezetés, kiélezett helyzetek, időnként egy kis humorral fűszerezve. Nem esti mese, bár az éles fordulatokat általában kényelmes megoldások követik… de nem kritizálni akarom a sorozatot, hiszen imádom.
Michael Scofield… ha létezne ilyen pasi, a halálba is követném. Önfeláldozó, intelligens, érzékeny, türelmes, kitartó, erős lélekben, törékeny testben… Udvarias. Tanult. Gyengéd. Soha nem adja fel, pedig vannak pontok, amikor már-már úgy tűnik, megtörik a körülmények súlya alatt. De nem, tovább harcol, megy előre, csak a bátyja életével törődik. Amikor ezért súlyos árat kell fizetnie, nem egyszer, nem kétszer, hanem számtalanszor, látjuk, ahogyan elhagyja az ereje. (Előző rövidke írásomat is ez ihlette.) Mindezek ellenére megy tovább.
Michael Scofield egy hős, pedig nincs más fegyvere, csak a kitartása és az esze. Hát hogyan lehetnék képes nem felnézni rá? Nem hinném, hogy létezik ember, férfi vagy nő, aki nem szeretne rá hasonlítani.
A sors furcsa egybeesésének tartottam volna még néhány éve, hogy ez a szerep egy olyan férfinak jutott, aki sokban hasonlít az általa megformált figurához. Ma már nem lepődöm meg ilyesmiken: bevonzzák egymást a dolgok, és az emberek is. Wentworth Miller kapcsán ismertem meg egy hölgyet, akinek nem sok köze van a sorozathoz, mivel nem is nézi; csupán kérdeztem valamit, amire jött egy váratlan válasz egy ismeretlentől. Olyan dolgokról írunk egymásnak, amik mostanában foglalkoztatnak; mintha rajta keresztül üzennének nekem. Félelmetes, és izgalmas mindez… Hetekkel ezelőtt nyugtalan voltam, természetes, hogy a sorozatot egyfajta feszültség-levezetésnek szántam. Picit több lett belőle, de nem bánom! Ismét tanultam magamról egy-két dolgot…
Igen, továbbra is nézni fogom, gyártani fogom a háttérképeket, és a szösszeneteket… Szívesen veszek mindent, ami megihlet, amitől érzem, hogy alkotnom kell valamit, aminek kapcsán gondolatok zakatolnak bennem. A Prison break most egy ilyen ihletforrás számomra, amiért hálás vagyok az életnek. Sorstársaim Michael Scofield-ban, csatlakozzatok! 😀
