Plötty

Mostanában elég gyakran vesz elő a rosszkedv. Betudom a tél végi szokásos depressziónak, emlékszem, tavaly is sokat szenvedtem ettől. Kevés a fény (ősszel ellentétben, ami sokáig tartott, és rengeteg napfényt adott), a hétvégék elszállnak, pedig semmit sem csinálok. Milyen jó volt év végén az az egy hét az ünnepek között! Sokat aludni, lassítani, olvasni, itthon lenni. A fenébe, ennyire beskatulyázott a társadalom?!

Egyetlenem elmegy hamarosan, repülnek a napok, mindjárt február, aminek a végén ő is elrepül. Gondolatban átvettem, mi minden lesz majd a feladatom: a hétvégi takarítás (igen, lassan 3 éve ő végzi, soha meg se kértem, egyszerűen megcsinálja), a cicák almainak a rendben tartása (erre sem kértem soha), a bevásárlás, amit fele-fele arányban végeztünk. Ez most úgy hangzik, mintha csak azért hiányozna máris, mert annyi dolgom lesz, de ha valaki távol van, először a mindennapokban jelentkezik a hiánya.

Ha eszembe jut, hogy reggel nem találom majd az ágyamban, és délután ha hazajövök, nem fog rám mosolyogni és átölelni, ordítani lenne kedvem.

Aztán azt a hülye gondolatot sem tudom elhessegetni, hogy mi van, ha nem jön vissza? Persze, öt év, szeretjük egymást, satöbbi. De ez is benne van. Ha nem éljük túl?

Nem sok mindenhez van most kedvem, pedig rengeteg lenne a teendő, a ház körül is, a honlapomon, orosz tanfolyamra átismételni az anyagot, vacsorát illene főzni.

Láttam ma a tévében egy szívszorító riportot a Tiszta forrás alapítványról. Hajléktalan, elveszett embereknek adnak támogatást, befogadják őket, ruhát, élelmet, szeretetet adnak nekik. Jövőt és reményt. Mondják, hogy évente 21 embert tudnak elszállásolni, téli időszakban pedig a dupláját. Néztem az arcokat, amiken nyugodt béke honolt; a múltjuk vihara valahogy elcsendesült, és most megpihentek. Vajon meddig? Ha örökre is, a kérdés elhangzik: és a többiek? Miért jut valaki oda, hogy lakásokat, értéktárgyakat eladjon, és eligya, aztán majdnem meghaljon? Miért nem veszi észre valaki? Az a sok ember, aki dúskál minden jóban, ha csak 100 forintot adna havonta, nem lenne sem szegény, sem éhező. Patch Adams példáját elnézve, nem sok kell ahhoz, hogy megváltsuk a világot, de legalábbis egy embert. Akarás és szeretet- de valahogy mindkettő hiányzik. Belőlem bizonyára, különben már rég önkéntesként dolgoznék valahol. (Ami mostanában sokat megfordul a fejemben; egyedül leszek egy éven át, valamivel le kell majd foglalnom magam…) És nem költenék ostoba fölösleges holmikra.

Utána a Csellengőkre kapcsoltam véletlenül; hát, ettől sem lett jobb kedvem… Hová lesz az a sok ember, az a rengeteg fiatal, aki boldog családi körben él, majd eltűnik? Elrabolják, megölik, de miért? Hogyan jutottunk ide? Miért ölt Káin? Hogyan lehetséges, hogy egy semmiségért képesek vagyunk ártani a másiknak? A bátyám régóta mondja nekem, hogy közeleg a világ vége, és el is hiszem. Talán eljött az ideje.

Semmi okom rosszul érezni magam, és mégis. Látod C, nem csak te. Szerintem majdnem mindenki. Megoldás? Van egy pár… pia, drogok, fegyver. Megtérés. Gyerek. Család. Kinek mi válik be. ha beválik egyáltalán valami.