Napoleon és a busmanok

Az egész téma régóta érlelődik bennem, talán azóta, hogy kicsit alaposabban belesüppedtem a belföldi politika mocsarába. Az esti híradóban elhangzott mondatot másnap három csatorna tízféleképpen értelmez; még az is, aki a saját fülével hallja, amit az adott személy mondott, elbizonytalanodik. Kérdem én, ha egy frissen elhangzott nyilatkozat képes ennyire megosztó hatású lenni, és ennyire sokféle és sokrétű véleményt kicsikarni emberekből (és ez csak a politika; gondoljunk bele: két barát eszmecseréjében is előfordulhat olyan, amit az egyik félreért, és évtizedes harag lesz a vége), hogyan van mersze az emberiségnek a történelmet mint megmásíthatatlant tanítani?

Na jó, konkrét oka is van annak, hogy ezzel most előhozakodtam. Tudjuk ugyebár, hogy Buonaparte Napoleon kisnövésű ember, mondhatni törpe volt. Ugye? Mindenki látta már festményeken, a csatatéren, amint kézfejét jellegzetes tartással kabátja alá helyezi. Kicsi, büszke, akaratos emberke, ezt gondoltuk róla. Nos, a maga 169 centijével nagyjából 5 centivel haladta meg az akkori francia férfinépesség átlagos magasságát. Miért gondoljuk hát, hogy alacsony ember volt? Mert a hatalmas termetű testőrei között valóban annak tűnt.

Rendben, ennek nem túl sok köze van a történelemhez. De talán mégis. Kisgyermekként környezetünk véleményeit és viselkedésmódját szippantjuk magunkba, semmi mást. Saját szemléletünk jóval később alakul ki, és ember legyen a talpán, akinek a társadalom “agymosását” sikerül valaha kihevernie. A civilizációtól távol felnevelkedő ember mítosza igen népszerű téma a nyugati ember számára: bennszülöttek, indiánok, busmanok, megszámlálhatatlanul sok törzs, melyek közül sok alig több, mint egy tucat egyedből áll (és amik mellesleg folyamatosan halnak ki, akár a védett állatok, csakhogy őket nem védi senki…). Számunkra ők a vadak, a majdnem állatok, pedig a maguk kezdetleges életvitelükkel jóval közelebb állnak a felsőbb hatalmakhoz. Nekik egyenes kapcsolatuk van a spirituális világgal, a civilizáció szemében elképzelhetetlen erőkkel. Sámánok, szellemek, démonok, angyalok. Állatok segítő ereje, azok istenei, az elemek hatalma. Mindez romantikus kalandregényekben fordul csak elő, és amilyen meseszerűnek tűnik, talán pont annyira igaz is. De visszakanyarodva Napoleon-hoz, ehhez a nem is oly kisnövésű emberhez- világos, hogy ezt is tanultuk, valamikor, valahol, valakitől. Le volt írva, vagy csak mesélték. Lefestette valaki, aki nem volt ott, de olvasott róla, vagy ott volt, és látta, de egy szempillantás alatt emlékei átalakultak, szemléletmódja, vagy a lefestendő alanyról vallott gondolatai átalakították a tényleges képet. Pl: Régen, évekkel ezelőtt, egy park mellett haladt el az autónk; kinézve az ablakon, láttam egy idős, szinte öreg férfit, aki szájon csókolt egy fiatal fiút, nem futólag, hanem hosszasan. Össze voltak tapadva, de nem ölelték egymást, mintha akaratukon kívül összeforrasztotta volna őket valami. Ezt a képet a mai napig nem tudtam elfelejteni; minden élményem gazdagítja, átformálja, szépíti, roncsolja azt a képet, melyet egy szemvillanásnyi ideig láthattam. Kik voltak? Apa és fia? Két idegen? Mester és tanítványa? Szeretnék írni róluk, de egyelőre nem látom őket tisztán. A lényeg, hogy minden átalakul; ha nem a fejben, akkor a valóságban. Egy ilyen illékony világot tényekre darabolni nemhogy merész, de pökhendi vállakozás. Ki tudja, hány éve lélegzik a Földünk? Vagy azt, hogy miért gyilkolt Hasfelmetsző Jack? Egyedül talán dátumokban bízhatunk, többé-kevésbé. De az életet dátumokra és nevekre felosztani azt jelentené, megfojtjuk a lényeget. (Milyen furcsa: a maszájok számára például nem létezik jövő, csak az adott pillanat; nem értik az idő fogalmát, ezért fogságban elpusztulnak, mert nem tudják, hogy a következő pillanatban kiszabadulhatnak.)

A fenébe, hol tartottam? Fene se tudja… fenét se érdekel. Az egyszer biztos, hogy semmi sem biztos. Sem történelem, sem semmi más. De nyugalom: eszemben sincs nihilbe átmenni. Minden elmúlik, de minden gyönyörű, ezt vallom. Rettegek a változástól, de talán valóban ez az élet rendje, és ezáltal vagyunk képesek értékelni, amink van.