Utálatos dög vagyok. Nem tudom, érdemes-e erről bővebben, ne is kérdezzetek. Tök lényegtelen a konkrét ok, amiért ezt írom, egy a lényeg: én. Önközpontú, önző, utálatos dög vagyok, mindig az voltam, csak általában jól titkolom. Az álcázás mestere vagyok azzal, hogy látszólag őszintén adom magam. Sokra megyek vele…
Mint egy rossz brazil szappanopera fő intrikusa: nem szeretik, ezért bánt és piszkál. Komolyan mondom, ki kéne találni, ha nem lennék. Mióta lettem ilyen? Tényleg mindig ilyen voltam? Miért most? Kata szerint el akarom terelni a gondolataimat arról, hogy távol leszek Vilitől. Na hiszen, szegény, lehet hogy jobban is jár, ha elmegy tőlem. (Hogy az országot itthagyja egy évre, az meg külön főnyeremény neki…)
Egyszerűen nincs magyarázat arra, miért lettem ilyen, konkrétan ma miért. Mondtam Katának, leköpöm saját magam, mire nevetett, hogy azt megnézi, erre azt feleltem, felfele köpök, és aláállok, hogy biztosan eltaláljon. Erre röhögött. A megértő barátném. 😀
Ercsa mondta, hogy ami másban bosszant minket, az tulajdonképpen a saját hibánk, amit másban észreveszünk, de magunkban nem. Nem tudom, ebből mi igaz, de valamennyi biztosan.
Utálom ezt az énemet, nem akarok ilyen lenni. Kiskoromban mindig féltem attól, hogy a figyelem központjába kerülhetek; ha idegenek jöttek, elbújtam; alig mertem beszélni a magamkorabeliekkel. Ma már az zavar, ha nem ismernek el. Önző, megvetendő dög lettem, de mikor? És miért nem vettem észre? Természetes hát, hogy egy idő után észreveszik, milyen vagyok valójában.
Van egy ellenségem, Zs (egy srác, mielőtt egy másik Zs félreértené), akinek olyan leveleket írtam régebben, hogy el sem képzeltem magamról, képes vagyok ilyesmire. Gyűlölködtem bennük, amire ő is gyűlölettel válaszolt. Könnyen lehet, hogy pont olyan vagyok, mint ő. Sőt, valószínű. Ezért próbálom a mai napig megérteni az álláspontját…
Voltatok már ilyen helyzetben? Amikor a legmélyebben és legőszintébben utáltátok magatokat? Erre sajnos nincs gyógyír. Ha ocsmánynak látod magad, az is vagy.
