Sok minden jár a fejemben, általában is, de mostanában különösen. A párom hamarosan elmegy, egyedül leszek hosszú heteken át, és ő is, amig láthatjuk egymást, mindezt 13 hónapon keresztül kell végigszenvednünk. Igyekszem másra összpontosítani, de a nap egyre csak közeleg, én meg próbálom lassítani az időt, de persze ilyenkor képtelenség… Mindegy, ez csak egy része annak, ami foglalkoztat.
Intermezzóként beszúrnám, ami megragadta a képzeletemet, miközen a holnapi filmemet fordítottam. A címe Seconds (Másolatok), nagyon régen készült, és egy örök kérdéssel foglalkozik: mi lenne, ha még életünk során kapnánk még egy esélyt arra, hogy mindent úgy változtassunk, ahogy akarunk, és azt tehessük meg, amire régóta vágyunk, de társadalmi akadályok és lelki tehetetlenség miatt képtelenek voltunk eddig megvalósítani? Egy cég arra specializálódik, hogy emberi egzisztenciákat szűntet meg, majd alakít át; vagyis, megrendezik az ember halálát (kerítenek egy ismeretlen hullát, melyet elcsonkítanak), majd új személyazonosságot, arcvonásokat, családi és társadalmi körülményeket adnak neki. Új életet. A régit hátrahagyva, az illetőnek már csak az a dolga, hogy hozzászokjon az új környezethez, és élje az új életét.
Micsoda ötlet, gondoltam, amikor odáig jutottam a fordításban, amikor a férfi hátrahagyja feleségét, gyermekét, munkáját, barátait, és tiszta lappal kezd. Kinek ne jutott volna eszébe már, hogy “de jó lenne változtatni, mindent itthagyni, máshol újrakezdeni”? Talán annak nem, aki maradéktalanul boldog, és mindent elért, amit valaha szeretett volna elérni. Ilyen ember nem hiszem, hogy létezik… A legtöbbünknek hiányérzete van, a legtöbben tele vagyunk álmokkal, célokkal. Én is. Az sosem jutna eszembe, hogy hátrahagyjam a családom, a barátaim, mindent eldobjak, ami eddig számomra a legfontosabb volt, és önző módon, gyermeki lélekkel tapossak előre a megfoghatatlan vágyaim elérése felé. A világ összes kincséért sem cserélném le az életem, hiszen akármennyire jelentéktelennek tűnik néha, tele van apró igazgyöngyökkel. Nekem ez a gyöngysor kell, ez az egyszerű, mesterkéletlen, tiszta; mert benne minden gyöngyszem őszinte szeretetből fakad, és olyan személyhez fűződik, aki engem őszintén szeret. Hogyan lennék képes mindezt eldobni magamtól? És persze, ha jó lenne a film vége, talán az ember alaposabban megfontolná; de a férfi egy idő után vágyat érez arra, hogy viszontlássa a feleségét, a régi életét, majd kéri a céget, hogy adják vissza neki, ami az “újjászületés” előtt az övé volt. Na hiszen, hálából őt magát is lefokozzák “hullává”, és mehet biztosítani egy új “kuncsaft” újjászületését. Klassz, mi? És mindezt a 60-as években készítették Amerikában. (A régi amerikai filmeknek külön fejezetet kell szentelni, annyira jók, és annyira keveset láthatunk belőlük…)
Szóval, nincs jó vége a fickó vágyakozásának, de ha jó vége lenne, akkor sem érteném meg a tetteit. Más szemszögéből teljesen érthető, persze. Talán. Igyekszem megértő lenni… de néha nem megy.
Két barátnőm költözött külföldre, az egyikük pont a Zsenya-napon, a másik hamarosan menni fog, hetek kérdése lehet… Mindkettőnek nehéz élete volt, jobbra vágynak. Megértem őket. Próbálom megérteni őket. De most úgy érzem, ők hagynak itt mindent, családot, régi életet, barátokat. Engem. Évente kétszer ha fogunk találkozni… Más életük lesz, más emberek fogják őket körülvenni, más lesz a jelenük és más a jövőjük, mint nekem. Nekem kellene csak megértőnek lennem? Örülök a boldogságuknak, megérdemlik mindazt a jót, amivel egy másik ország kecsegtet; de ugyanakkor elhagyatottnak és elárultnak érzem magam, ami merő önzés, jól tudom én. Ennek ellenére így érzek, nem tudok ebből kiszakadni, haragszom rájuk, igen, haragszom, mert nekik rossz életük volt, és ezért joguk van elmenni. Nekem jó életem volt, és van, semmi sem jogosít fel arra, amit ők megtettek. És talán, ha lenne alkalmam, még akkor sem lennék képes itthagyni csapot-papot. Túl sok minden ideköt, én nem tudok gyökereket kiszakítani, a múltam apró foszlányainak ott a helyük, ahol most vannak, az utcák, iskolák, arcok, nevek, hangok, színek, szagok. Mind idetartoznak, minden rossz ellenére. Mindezt dobjam el magamtól? Már egyszer jó messzire dobtam a gyerekkoromat, amikor Budapestre költöztünk, tizenhét éve. Szerencsére akkor még nem voltak mélyek a gyökereim… de a szüleim, ők hogyan élték ezt túl? És mennyi jóbarátot hagytak hátra… a gyermekeik jövőjéért mindent feláldoztak, ami nekik valaha fontos volt.
Nincsenek véletlenek; hogy pont most kellett lefordítanom ezt a filmet, ami arról szól, ami foglalkoztat, nem véletlen. Ahogyan az sem véletlen, hogy az egyik legkedvesebb barátnőm olyat mondott Szilveszterkor, amit soha nem fogok tudni neki megbocsátani. Tulajdonképpen fogalma sincs a mostani életemről… nem tudja, mi fontos nekem, igaz, erről én is tehetek, nem meséltem eleget neki(k), egy idő után magam is terhesnek éreztem feléjük nézve. Bezzeg ő most mesél egyfolytában, egy dologról, ami miatt tulajdonképpen elutazik. És semmi más nem fontos neki. Megértem, kívánom neki a boldogságot, olyan sokat szenvedett, olyan mélyről kapaszkodott fel, és tulajdonképpen egyesegyedül tette, én soha nem segítettem neki, mert nem tudtam, hogyan tegyem, és önző voltam, nem éreztem, hogy segítségre volt szüksége. Miért várjam el hát, hogy itt maradjon? Én magam javasoltam neki nem egyszer, hogy ne másra, hanem saját magára gondoljon. Persze, önző módon jobban szerettem volna, ha marad.
Igen, nem érdemlem, hogy itt maradjon. Talán ez a lényege az egésznek. Vagy talán ő vét hibát, hogy elmegy. Akárhogy is van, bátran leírhatom ide, amit gondolok, mert ő ugyan egyszer sem nézett fel ide, az biztos. Pedig megadtam neki a blogom linkjét. Azt írta vissza, erre most nincs türelme.
Tudom, hogy részben azt kapom, amit megérdemlek, de attól még fáj. És egyre nő a távolság köztünk. És nem is nagyon akarom áthidalni már. Minek?
