Most először…

A fülem sajog már a fejhallgató nyomásától, hajnali 3 is elmúlt, le kéne feküdnöm.

Csakhogy most először érzem a halálraítéltek utolsó perceinek keserű könyörgését- csak még néhány perc- csak néhány pillanatot még- nem élet, ha nem hallhatom, ha ki kell kapcsolnom- csodálatosak az életben az első alkalmak- az első csók- az első tudattalan könnycsepp- az első szerelem- az első ellenség- az első sikerélmény- az első megsemmisítő, katartikus, boldogtalan-boldog melankólikus bánatözön- az első őszinte könyörgés-

Hamarosan szintén könyörögni fogok, szintén az utolsó percekért, pillanatokért- bezzeg ilyenkor hogy repül az idő! Átéltem már- ellenségemnek sem kívánom- az ember annyira vágyik a másik után, hogy a távolság ellenére arra ébred, a társa mellette fekszik, és öleli, és melegíti, némán szereti, és amikor a hitetlenség megtöri a varázst, a hús-vér ölelésből szellem-test lesz, lassan eltűnik, emlék marad, sajgó, kínzó emlék, mert annyira valósnak érezzük, annyira akarjuk, hogy odavarázsoljuk, mert még erre is képesek vagyunk. Mindenre és bármire- a halálból visszahozzuk a szeretteinket, a múltból jelent csinálunk, meglátjuk a jövőt, megtanulunk szeretni. Nagy nehezen.

Azt sem tudom, kinek köszönjem ezt- de köszönöm, köszönöm!