Lebegj!

Miért nem tudom megfogalmazni, amit érzek? Gyatra próbálkozás minden, amit szavakba öntök, pedig volt idő (előfordul még időnként), amikor meg voltam győződve arról, hogy nekem írnom kell. Őszinte csodálattal tudok lenni mindenki iránt, aki képes úgy leírni valamit, hogy beleborzongok, és most nem leírásokra gondolok, mert azon a területen kivételesen elfogadhatónak tartom magam- nem, a lényegről beszélek. Az örök igazságokról. Amik életünk alappillérei, amik soha meg nem válaszolható kérdsések alapján ötlenek a fejünkbe. Amik kapcsán úgy érezzük, magasabb rendűek vagyunk az állatoknál.

Néha beleolvasok korábbi irományaimba, egyfajta unaloműzőnek, és azért is, hogy ellenőrizzem, nem-e érzéki csalódás volt annak idején, hogy tetszett. Őszintén szólva, nem gyakran vagyok elégedett magammal. Ez lehet az oka annak, hogy az írók, művészek, alkotók többsége elpusztította korai alkotásait; még jó, hogy a gyermekekkel nem így vagyunk. Vajon miért? Mert minden gyermek tökéletes? Hiszen mindkettőt megteremtjük. Mi a különbség? Jó, oké, egy élő ember, értem én. Mindegy, ebből sem tudom már magam tisztára mosni, érzem…

Rég volt, jaj de nagyon rég, hogy a szobám csöndjében, este, fülhallgatóval a fejemen elmerültem egy nemlétező világba, szárnyaltam a boldog tudatlanságban, hittem a jóban, abban, hogy minden a helyén van, minden rendben megy a világ örök rendjében, a kerekek a megfelelő helyen csatlakoznak egymásba, a megfelelő helyen kattognak, és minden csavar passzol. Sajnos a legtöbbször úgy érzem magam, mint Chaplin, aki bekerül az élet fogaskerekébe, és hiába igazgatja a csavarokat, mindig vissza-visszakerül, összevissza forgatja az élet, és nem érti, nem érti, valami nem passzol, de mi, de mi? Jaj, Chaplin-ről még írnom kell valamikor, őt is Tamásnak köszönhetem, és az emberiség egyik legnagyobb zsenijének tartom, és nagyon, nagyon szeretem.

Most is zene szól, ugyanaz, ami több, mint egy hete, szinte megállás nélkül, kívülről tudom a dalokat, mégsem unom őket, nem értem, miért, mert nagyon rég volt ez is, talán… nem, nem emlékszem, mikor. Szépséges gondolatok fogalmazódnak meg bennem, az életről, amit itt élünk meg, az életről, ami azután vár ránk, az életről, amit azelőtt éltünk meg, az emberekről, akiket látunk és szeretünk, a teremtményekről, akik láthatatlanul vesznek minket körül, és amikor elveszettnek érezzük magunkat, a segítségünkre sietnek, egy mondat, egy csecsemő, egy mosoly, egy új élmény alakjában. Kinek mit jelent a szó, hogy angyal? Nekem képeket, kedves, bánatos arcokat, szépséget, védelmező szeretetet; nem létezik, hogy a véletlen szülte Modigliani-t, Jézust, Martin Luther King-et, Jevgenyij Pljusenko-t. És egy ilyen hangot, mint Josh Groban. Nem és nem, nem fogadom el, hogy a véletlen dönti el, kinek mi jut, kinek mivel kell gazdálkodnia; és azt sem a véletlen dönti el, ki mennyi segítséget kap, kinek mennyi szomorúságot kell megemésztenie élete során.

Egy angyal énekel nekem egy ideje, ha akarnám, sem tudnám elhallgattatni, de persze nem akarom, dehogy akarom- miért is akarnám- hiszen sárga búzamezőket látok, amik fölött hatalmas szárnyakkal szállok, lassan, révedezve, meglátok minden szépet, magamba fogadom, magam is megszépülök- felettem az ég, kék, ragyog, hófehér felhők pitykézik, amik nem is fehérek, hanem sárgák, zöldek, szürkék, rózsaszínek, ahogy Vermeer mester mondta- mellettem madarak szállnak- a búzakalászok a hasamat csiklandozzák, és a szél ölelésében táncolják el az élet örök táncát- látom az örök szerelem halhatatlan csókját, a beteljesülést, mely után nem unalom, hanem örök megnyugvás és boldogság következik- látom a gyönyör és vágyakozás megsemmisítően gyönyörű arcát, mely mindenki előtt megjelenik, van, akinek többször kijut belőle, és az boldog lehet- igen, szeretnek, én is szeretek valakit, nem csak egy személyt, de valakit nagyon, és legszívesebben ölelnék mindenkit, mert valahogy minden a legnagyobb rendben van most. Semmi sem változott, a világ ugyanolyan, nem lettem más én sem, sem szebb, sem okosabb, sem gazdagabb, sem bölcsebb. Mégis, valami más lett. De mi?

Megnyugtat és szeret engem ez az angyal, olyannak lát, amilyen vagyok, sem szebbnek, sem csúnyábbnak, meglátja testem márványában a kitörni kívánó szobrot, a csodálatost, a lágy domborulatokkal és szeretnivaló mosollyal ellátottat. Vajon hogyan egyezteti össze magában ez a fiú azt, amit jelképez másoknak, azzal, ami ő valójában? Teher lehet neki… De azért, remélem, néha megérti, hogy ez ajándék, és feladat.

Mi az én feladatom? Van-e feladatom? Miért látok meg dolgokat előre? Változtatni nem tudok rajtuk… csak jelzem őket a világnak. Na, a Lost-ban van egy új szereplő, Desmond (halálos pasi, skót, vonzó, uh), aki szintén a jövőt látja. Vagyis, ő komolyabban. Kicsit ijesztő tud lenni… mármint neki. Nekem nem, mert sosem tudom, mi a jövőé, csak miután megtörténik a jelenben. És persze, mindenki látja a jövőt. Valamilyen szinten.

Fogok-e vele találkozni? Elmondhatom-e neki értelmes emberi lény módjára, amit érzek, amit ad nekem, vagy vele is úgy fogok dadogni, mint Zsenyával?

Repülni, mint Superman, szállni mindenek fölött, lebegni, de jó lenne…

Szép minden, és szép vagyok én is, és szép az, amit kapunk az élettől, és kár, hogy nem tudom leírni. De legalább érzem. Ez is valami…