Remény (I. rész)

A férfi fáradtan és egykedvűen ült le az öltözőben, amit kizárólag neki tartottak fent. Hogyisne, méghogy másokkal öltözzön át. A világ egyik legsikeresebb, és saját területének legelismertebb sportolója lévén, lehettek efféle aprócska kívánságai: saját öltöző, privát repülőgép, hatszámjegyű fizetség. Természetesen dollárban. Szükség is lesz minden centre, miután drágalátos felesége gyermektartás ürügye alatt szinte mindenét kizsarolta belőle. Nem kérte, kizsarolta. A hónapok óta tartó, kimondott és kimondatlan szemrehányásokkal, elítélő megjegyzésekkel a férje sportkarrierjével járó örökös fellépésekre, az ezekkel járó távolmaradásokra. Igen, Jevgenyij tudta, hogy keveset volt otthon. De tudta ezt Mása is, méghozzá már akkor, amikor találkoztak; ennek ellenére vállalta a házasságot, a gyermeket, mindent.

Kezébe temette fejét, ujjaival igyekezett megszűntetni az egyre erősödő fájdalmat, mely egy idő óta zavaró gyakorisággal kezdett jelentkezni. Sűrűn járt masszőrhöz, naponta vigyázott a testi-lelki erőnlétére, természetesen Mishin felügyelete alatt. A néhány hete meghozott közös döntés alapján már csak néhány hete maradt arra, hogy összeszedje magát. Néhány hét, és a világ megtudja, hogy Jevgenyij Pljusenko, olimpiai bajnok, elvált férfi, visszatér a műkorcsolya amatőr világába.

Egykedvűen bólintott, amikor az edzője bedugta a fejét és odavetette: tíz perc a próbáig. Ezek szerint végre megérkezett a zenekíséret is. Valami újkeletű csillagocska fog énekelni; Jevgenyij jól ismerte ezeket a “nagyszerű” énekeseket, volt szerencséje nem is eggyel közreműködnie. Az erősítők révén mindnek jó hangja volt, és mind kikent-kifent, felkapott és öntelt volt, nem az ő világa.

Még három fellépés az Államokban, utána egy hét pihenés, tárgyalás Mása ügyvédjével, egyezkedés, és mindezidő alatt meg kell próbálnia talpra állnia érzelmileg. Tanácsot, azt kapott bőven, szinte naponta, mindenkitől, aki ismerte: családtól, Mishintől, kollégáktól, barátoktól, egykori barátnőktől, új ismerősöktől, ismeretlen rajongóktól a különböző fórumokon keresztül. Lassan házassági tanácsadó irodát nyithatna, és árulhatná a könyvbe szedett okosságokat. Végszükség esetén, majd írsz egy memoárt, mondta neki Ari, amikor kitudódott, hogy Jevgenyij, lelki békéje érdekében mindenét felajánlotta nejének, és közös gyermeküknek. Csak egyet, kérdezte Jevgenyij, szemében némi öniróniával, de Ari nem vette a lapot. Jevgenyij csak legyintett, de azt is magában, ahogyan szokta az utóbbi időben, ha valamivel nem értett egyet. Kicsit sokszor kellett volna kikelnie magából, ha mindenre úgy reagált volna, ahogyan a világ elvárta.

Igen, igen, tudom, öt perc, bólintott, majd a becsukódó ajtó felé vette az irányt. Legyünk túl rajta. Majd csak lezárhatja ezt is, akárcsak a válást, a pert, a sajtótájékoztatókat, és elkezdhet készülni. Végtére is, ahhoz ért a legjobban. Máshoz, úgy tűnik, nem nagyon. Már ami az élet lényeges dolgait illeti. Sóhajtva vette fel melegítőfelsőjét, és zsebredugott kézzel sétált a jég felé. Körülötte nagy volt a sürgés-forgás: aznap este lesz az előadás. Másnap lett volna, de valami nagy fejes előrehozta, hogy a kedves, elkényeztetett kislánya, aki másnap háromhónapos világ körüli körútra indul, láthassa kedvencét. Persze nem őt, hanem az énekest. Jevgenyij megvetéssel húzta el a száját, amikor Mishin tudatta vele a remek hírt, miszerint alig maradt már hét órája készülni, begyakorolni a gálaprogramot, szinkronba kerülni a zenészekkel. Ne aggódj, fiam, kihagyjuk a tripla kombikat, ugrasz egy axelt, egy toe-loop-ot, egy salchow-ot, megcsinálod a lépéssort, amit úgysem fog felismerni senki, és máris kész a program, nyugtatta meg Mishin. Az öreg általában nem szeretett a minőség rovására dolgozni, hiszen a fegyelméről és a kérlelhetetlenségéről volt híres mindenki számára; ebben az esetben azonban Mishin is belátta, hogy nevetségesen kevés időt hagytak a felkészülésre. Hát akkor igyák meg, amit kotyvasztottak, zárta le az ügyet, megveregetve legkedvesebb tanítványa vállát.

Amíg a zenészek befejezték a színpad felállítását, a hangszerek elhelyezését, Jevgenyij elkezdett bemelegíteni. Fejében újrajátszotta a programot, melyet rögtönözniük kellett. Az előre megbeszélt három és fél perc helyett a szervező közel öt percet követelt; Mishin javaslatára, hogy akkor legyen két rövidebb program, a producer a szavába vágva magyarázta el, hogy Sandy-nek este kilenckor megy a gépe, és egyetlen percet sem késhet. Hét óra huszonötkor ki kell lépnie az arénából, és az utolsó élmény, mely el fogja kísérni őt az útján, Josh Groban és Jevgenyij Pljusenko közös programja lesz. Jevgenyij már csak nevetni tudott, amikor ezt előadták neki. Vajon mikor szabadul meg a vérszívóktól, a követelőzőktől, azoktól, akik számára minden fontosabb az embernél, a léleknél? Dühösen elhessegetette gondolatait, és a jelenre koncentrált. Gyakorolnia kell. Korcsolyáznia.

~~~~~~~~

Josh különlegesen izgalmasnak találta, hogy egy olimpiai bajnok fog korcsolyázni, mialatt ő énekel. Legalább akkora megtiszteltetésnek tartotta, mint az olimpiai játékok záróceremóniáján való fellépését, melyet élete végéig dédelgetni fog. Amikor pedig a tudomására jutott, hogy az egyik producer lányának kívánságára egy nappal előrehozták az estet, csakhogy őt hallhassa az illető, vigyorogva kacsintott a menedzserére. Ez már neki is sok volt; megértette és igyekezett higgadtan kezelni a rajongóit, mindig kedves szavakkal szólt hozzájuk, mindig mindenkinek mindent aláírt, de hogy külön miatta alakítsanak át egy ilyen rangú eseményt… hát, nemtetszését aligha fejezhette ki, pedig legszívesebben elhúzta volna a száját. Neki nem jelentett különösebb gondot, hiszen a dalokat kívülről fújta; a hangja vagy rendben volt, vagy nem, egy nap oda-vissza nem számított. De a zenészek, a díszlettervezők, a szervezők, a többi fellépő, akinek egyetlen nap is sokat számít a felkészülésre, velük nagyon együttérzett- persze tudta, ezzel is marad. Az sem tette túlzottan boldoggá, hogy a gazdag kislány eme húzása miatt most nagyjából őrá fog pikkelni mindenki.

Pulóverben sétálgatott a színpad körül, beszélgetett a zenészekkel, ahol tudott, segített elhelyezni a hangszereket. A zongorát kipróbálta, nem sérült-e szállítás közben. A doboknál különösen odafigyelt, hiszen ott is érdekelt volt az est vége felé. Szóba elegyedett mindenkivel, kedvesen és viccelődve próbálta enyhíteni az emberek ingerültségét, idegességét. Nem érdekelte, hogy összekoszolódik a nadrágja, vagy hogy megkarcolja egy-egy állvány éle. Göndör fürtjei izzadtan tapadtak a homlokához, kollégái pedig igyekezték elzavarni őt a színpad körül, de ő csak nevetett, majd amikor Tom, a gitáros megkergette, kézbevette a mikrofont és fenyegetően maga elé tartotta.

-Hé, én fogok énekelni, elfelejtetted? Tudnom kell, mekkora a tér, mennyire kell kieresztenem a hangomat- mondta vigyorogva, és bekapcsolta a mikrofont. -Mai crederoooo, mai ci cadrooo, in queste false emozioni, dove non c’e pietaaaaaaaaaa-

Az arénában mindenki felkapta a fejét. Akik a közelében álltak, megdermedt tagokkal bámultak a vékony, szinte törékeny fiatalember felé, akibe ekkora hang szorult. Az utolsó, elnyújtott hang hosszasan visszhangzott a csendben, ami hirtelen beköltözött a hatalmas stadionba. Josh leereszette a mikrofont, és kerek szemekkel kérdezte:

-Asszem, így jó lesz, ugye, fiúk?

Jevgenyij éppen a lépéssorához vette volna a lendületet, nagy sebességgel körözött a jégen, amikor a borzongatóan szép bariton kizökkentette csinált nyugalmából. A színpad előtt siklott el, és felpillantva meglátott egy sudár, göndör hajú, fiatal férfit, aki mindkét kezében tartotta a mikrofont, és lecsukott szemmel énekelt el néhány sort; arcán jól ismert kifejezés ült, az átszellemültségé, ami nélkül, Jevgenyij tudta, semmi szép nem születhet. A meglepődéstől és a nagy sebességtől majdnem nekivágódott a palánknak; éppen időben fékezett, majd fordult meg, és siklott tovább, de még előtte hátrapillantott. Az énekes már leeresztette a mikrofont, és nevetve mondott valamit a mellette álló zenésznek. Észrevette, hogy Jevgenyij hátranéz, és önkéntelenül rámosolygott.

-Ő az, ugye?

-Kicsoda?

-A bajnok. Plichenko, vagy hogy hívják.

-Plushenko. Igen, ő az.

Josh a mosoly emlékével a szája sarkában figyelte a szőke férfit siklani a jégen. Mozdulatai lágyak voltak és precízek, tökéletesek. Amikor lassan korcsolyázott, Josh-ba furcsa gyengédség költözött, a gyors mozdulatoknál pedig borzongás futott végig rajta.

-A mindenit- motyogta, de nem vette észre, hogy a mikrofont nem kapcsolta ki, viszont a koncertezés miatt beléje ivódott ösztönnel feljebb emelte, mint amikor közölni akart valamit a világgal- így a magának szánt önkéntelen szó hangosan szállt a stadionban.

-Mi van? –lépett oda hozzá Mike. –Mi romlott el?

-Ja…? Semmi, nem, minden oké- kapcsolta ki a mikrofont Josh, zavartan nevetve. –Csak most láttam először ezt az embert korizni…

-Elbukdácsol a jégen, mi? –kacsintott rá Jane, az italos lány, akivel mindenki jóban volt.

-Úgy is mondhatjuk –vigyorgott Josh.

-Hát még, ha versenyezni láttad volna!

-Miért, te láttad?

-Viccelsz? Öt éve imádom! Ez egy isten, érted? Nincs nála jobb, tőlem tudd meg! –lépett közelebb a lány. –Amikor elkezd korcsolyázni, meghal a világ, és a végén újjászületik, Josh! Átéltél te már ilyet?

-Érdekes kérdés… nem tudom. De ezek szerint át fogok –mosolygott a férfi. Kedvesen átkarolta a lány vállait, és együtt figyelték Jevgenyij mozdulatait a jégen.

-Azért az nem semmi, hogy majdnem orral ment neki a palánknak miattad –kuncogott Jane.

-Hogy…?

-Nem láttad? Jaj Josh, hol élsz te, mondd? –paskolta meg az arcát a lány, majd hatalmas puszit nyomott rá. –Hát ezért imádlak ennyire! Akkora erő van benned, mégis szerény vagy és alázatos. Maradj is meg ilyennek, a kedvemért, oké? –mosolygott rá, majd továbbment.

Josh mosollyal az arcán fordult vissza a jéghez. Ilyen környezetben, ilyen emberekkel körülvéve nem volt nehéz megmaradnia jó embernek: mindenkitől csakis szeretetet, kedvességet, önzetlenséget kapott, és neki ezért csak énekelnie kellett, amit akkor is megtett volna, ha az egész világ ellene fordul. Kiskora óta ez volt az élete, a zene, az éneklés; ez éltette, a közönség, az arcok, a mosolyok, a könnyek.

Jevgenyij furcsa bizakodással a szívében siklott a palánkhoz, pihenni egy kicsit. Ivott az ásványvizéből, megtörölte a homlokát, majd körülnézett. Mishint kereste a szemével, de helyette a fiatal énekest pillantotta meg, aki ahogy ő szokott, zsebredugott kézzel sétált. Mosolyogva biccentett Jevgenyij felé, aki visszabólintott neki.

-Szia, Josh Groban vagyok- nyújtotta a kezét a sötéthajú fiú. Velem egyidős lehet, gondolta Zsenya.

-Örülök. Zsenya Plushenko- felelte Jevgenyij, és meglepte magát azzal, hogy egyből Zsenyának mutatkozott be. Az utóbbi időben csakis kiemelt személyek, különleges ismerősök számára létezett Zsenyaként, mindenki más Mr Plushenko-ként ismerte.

-Elképesztően korcsolyázol- szaladt ki Josh-ból az önkéntelen dícséret, amire Jevgenyij elmosolyodott.

-Köszönöm. Te pedig elképesztően énekelsz –felelte vigyorogva. –Nem ilyen hangot vártam…

-Miért, milyet vártál?

-Nem tudom… nem ilyet –vigyorgott Zsenya. –Majdnem felkenődtem a palánkra, amikor beleordítottál a nagy csendbe.

Josh elnevette magát.

-Nem volt szándékos. Elhiheted, nem szívesen venném a lelkemre, ha az est fénypontja balesetet szenvedne miattam.

-Est fénypontja? Miről beszélsz? Hallottad, ugye, hogy egy fejes kedvenc csemetéje külön kérte, és ez alapján át is lettünk mára átszervezve?

-Hallottam- komorodott el Josh. –Egyesek azt hiszik, övék a világ.

-Hát, mindenesetre, téged akart látni, mielőtt elrepül Timbuktu-ba, vagy hova…

A fiatal férfi arcán váratlan bűntudat futott végig, és Jevgenyij mintha önmagát látta volna: mennyi minden miatt volt neki is bűntudata, olyan dolgok miatt, amikről nem ő tehetett. Megtanulhatta volna, hogy a világ összes bűnét nem veheti a vállára; csakhogy a szív mindig egy lépéssel az ész mögött kullog.

-Ugyan, ez nem szemrehányás akart lenni –folytatta elkomolyodva. –Ne felejtsd el: előadó vagy, és nem a Megváltó.

Mielőtt még Josh összeszedhette volna a fejében feltorlódott gondolatokat, Jevgenyij visszament a jégre, folytatni a gyakorlást.

Nem sok ideje maradt, mert röpke tíz perc múlva valaki belekiabált a mikrofonba.

-Főpróba! Főpróba! Zenészek, mindenki a helyére! Mr Plushenko, készen áll? Jó. Akkor lássuk a közös programot.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jevgenyij mozdulatlanul állt a forró vízsugár alatt. Percek óta azt sem tudta, hol van; lehunyt szemmel hallgatta a fejében szóló melódiát, mely újra meg újra visszatért hozzá. Nem értette a szavakat, de érezte, hogy azok nem is fontosak; amit megértett belőle, azt a végtelen fájdalmat, az örök, a mindenki életében legalább egyszer felbukkanó bánatot, mely látszólag mindent felemészt, minden perccel jobban marcangolta. A hosszú hónapok alatt felgyülemlett keserűséget, a sok kegyetlen szót, melyet egymáshoz vágtak, a korábbi örök hűség esküjével ellentétben, mindeddig jól titkolta; erősnek kellett mutatkoznia, maga sem tudta, miért, de úgy érezte, ez a feladata. A világ a bajnokot látta benne, a sikeres üzletembert, azt, aki mindenből, amibe belefog, aranyat kovácsol, és nem a bukott szeretőt, a hitehagyott művészt, a csalódott férjet és szerelmest. A szenvedő apát. Annyi szerepet aggattak rá, és annyifélét kellett még a vállán cipelnie, hogy lassan úgy érezte, összeroskad. Fejében szakadtalanul az a dal szólt, amire kis időn belül mindenki előtt korcsolyáznia kell. Soha nem volt még rá zene ilyen hatással. A víz sütötte bőrét, a szemhéjait, a csempe hidegen feszült hátának, a percek rohantak, és ő csak állt és újra meg újra hallgatta a fejében felhangzó csodálatos dallamot.

És a hátborzongató hangot.

Honnan bukkant fel ez a káprázatos hang? Jevgenyij-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy a saját dolgára összpontosítson, és ne álljon meg a jég közepén, hogy mozdulatanul hallgassa ezt a csodát. Évek óta annyira lefoglalta a saját feladata, és az élete, hogy lassan azt is elfelejtette, milyen érzés átélni egy ehhez hasonló gyönyörűséget. Már, ha egyáltalán átélt valaha ehhez hasonlót. Sejtette, hogy nem, hiszen elemi erővel tört rá a borzongás, ha felidézte magában a férfi hangját. Ráfogta a hangra, amit azóta is folyamatosan hallott a fejében. Másról ugyanis szó sem lehetett.

Milyen furcsa, hogy ennyire más volt, mint amilyennek elképzelte… Maga sem tudta, milyennek képzelte el, mindenesetre, nem ilyennek. Agyonsminkelt, magabiztos, pökhendi, nagyszájú ficsúrnak. És nem természetes, kedves mosolyú és közvetlen személynek, akivel, ha idejük megengedné, akár jóbarátok is lehetnének.

A tökéletes Jevgenyij Pljusenko, a mindenki előtt aranyhajú hercegnek, örök győztesnek, boldog házasságban élő üzletembernek mutatkozó Jevgenyij Pljusenko mozdulatlanul állt a forró vízsugár alatt. Tehetetlenül hallgatta a szívében felcsendülő panasz-dallamot, mely nem és nem akarta békén hagyni. Nem gyakran rettegett még élete során, de most egyre erősödött benne a félelem.

(folyt köv)