Alla luce del sole (II.)

(Egyre jobban fáj ez a sztori, de ha beledöglök is, ki kell írnom magamból…)

II.

Anne kívül-belül didergett, ha felemelte pillantását a mega-komplexumra. Barátságtalan és hideg, szürke ipari arcával a houstoni Reliant Arena teljesen távol állt attól a képtől, melyet a nő dédelgetett, ha Joshua-ra gondolt. Nem volt mit tenni: ha itt lép fel, akkor itt lép fel.

-Nahát, ezt mind megtölti ez a csodafiú? –kérdezte Janice. Lassan tolta a nagynénjét, és Anne orrát csiklandozta a fiatal lány túlzottan édeskés parfümje. Ő maga a savanykás illatokat kedvelte, de Matt halála óta nem használt semmit.

-Megtölt ő nagyobb stadionokat is –mosolygott elnézően, összehúzva magán a kardigánt. –A hangja betöltene egy ennél sokkal hatalmasabb teret is. Egyszer hallanod kell élőben…

-Fogom is, majd. Egyszer –tette hozzá Janice egykedvűen. Nem értette, hogyan szerethet a nagynénje egy ilyen nyávogi alakot, egy „popera” jelenséget. A hideg is kirázta a hangjától; a My chemical romance volt számára a minden, és minden más zenét fumigált, mint a legnagyobb szakértő. –Mikor jöjjünk érted?

-Majd csörgök… szerintem 11 után. Nálam lesz a mobil.

-Rendicsek, Anne –hajolt le Janice a nőhöz. Lágy puszit nyomott a sápadt arcra, és fiatalos mosolyától Anne-nek egy pillanatra felragyogott a lelke. Megsimogatta a lány hamvas orcáját, és a furcsa, hol bohókás, hol mogorva lány iránti szeretete röpke ideig elfeledtette vele az élet borzalmait.

-Jó bulizást Mike-kal! Érezzétek jól magatokat! –kiáltotta Janice után, aki mosolyogva integetett, majd villámgyorsan eltűnt. Anne sóvárogva nézett utána; lehunyta a szemeit, és felidézte, milyen volt, amikor még tudott szaladni, amikor egy szempillantás alatt felpattant egy villamosra, amikor át tudott sietni a zebrán, és a hosszú haját lengette a szél. Az emlékek fájdalmasan hasítottak belé, pedig hét éve már, hét hosszú éve… megborzongott a koraesti szél hidegében, és lassan a mozgássérültek bejáratához kormányozta a kocsit.

Odabent már jobban érezte magát; a biztonsági őrök mindig kedvesek voltak hozzá, ahogy most is, amikor viccelődve, csípkelődve emelték ki a székéből, és helyezték el az első sorban lévő ülésre. Anne nem tudta eldönteni, szánalom indítja őket arra, hogy perceken keresztül beszélgessenek vele, vagy más, de élvezte a belőlük áradó különös viselkedést, magába itta a mimikáikat, és hálás volt nekik minden egyes pillanatért. Kérésére eltávolították a tolókocsit, azzal az ígérettel, hogy az előadás végén visszahozzák neki.

A közönség szállingózni kezdett, hisz lassan már csak egy óra volt a koncert kezdetéig. A jól ismert moraj kellemesen, álmosítóan búgott a fülében; a fények sápadtan, okkersárgában világították be a hatalmas teret, és Anne elnyomott egy ásítást. Jó helyen volt; ott volt, ahol lennie kell, ahol a legjobban érezte magát; várta azt, aki egyedül képes volt kirángatni őt a legmélyebb kétségbeeséséből, amikor semmi más nem tudta elnyomni fájdalmát. Ez volt a negyedik koncert a turnéból, és szándékában állt mindenhova elkísérni Joshua-t. Érezte, hogy az életbe maradásához van szüksége erre, és miután akadozva magyarázta el nagybátyjának a helyzetet, Jonathan egyetlen kérdés nélkül bocsátotta rendelkezésére a gigászi summával megrakott bankszámlát. Anne nem akarta elfogadni, hiszen soha senkitől nem kért semmit; de nagybátyja ragaszkodott hozzá, így végül Anne világ körüli turnéra indulhatott. Semmi másra nem költött, csak erre: repülőjegy, szálloda. Alig evett, ritkán járt el, szinte semmire sem volt szüksége, csak erre. És Joshua-ra.

-Il mondo gira con me questa nooootte –dúdolta Josh, miközben magára húzta a laza, élénk ciklámen felsőt. -Piccoli passi che faccio con teeeeee –

-Áruld el nekem, te tényleg szereted ezt a színt? –vágta le Tim a könyvét az asztalra. Adóvevő, mobilok, rágó. Majd ő is leült melléjük.

-Király, nem? –vigyorgott Josh. –Feltűnést kelt. Vibrál.

-Az biztos. A szemem is gyűrűzik tőle –hunyorgott Tim. –De amúgy tényleg passzol a gesztenyebarna hajadhoz és szemedhez.

Josh játékosan rémült arcot vágva lépett a kagylóhoz, fogat mosni. Érthetetlenül dünnyögött valamit, mire Tim visszadünnyögött neki. Josh kiköpte a fogkrémes vizet a szájából és röhögve fordult meg.

-Azt mondtam, nehogy rámstartolj, mert kirúglak, te… te…

-Én…? Én mi?

-Eh, nem tudok olyan szót mondani, amitől ne sértődnél meg.

-Szeretem a meleg szót. Mi bajod a meleggel?

-Semmi. Én is szeretem. Szeretem, ha melegben vagyok.

-Azt én is –vágta rá Tim, és mindkettejükből kirobbant a röhögés. Tim hozzávágta Josh-hoz a tollát, az pedig a vizes törölközőjét tekerte Tim feje köré.

-Holnap is megyünk valahová? –kérdezte Josh kifulladva, néhány percnyi gyerekes viaskodást követően.

-Őőőő… Dallas-ba?

-Már holnap? Úristen, ki fogok purcanni…

-Adná neked a jóisten –morgott Tim. –Egy városnyi embert tartasz el a hangszálaiddal. Ne merészeld bedobni a törölközőt idő előtt, mert…

Josh nevetve hajította Tim felé az említett tárgyat, majd vett egy mély levegőt, és tettetett komolysággal húzta ki magát.

-És most, hölgyeim és uraim, felszállunk az intergalaktikus tudat- és toroktágító hajóra. Fáradjanak utánam, kérem.

Tim röhögve legyintett és eltűnt az ajtó mögött, ismét csak magára hagyva Josh-t, aki dudorászva igazította meg a haját, mélyeket lélegezve. Szerette teleszívni a tüdejét; ilyenkor mintha az élet tisztábban játszódott volna le a szemei előtt. Nap, mint nap többet és többet adott magából, mert egyre többen igényelték, és egyre többet. Ugyanakkor szerette, ha szorosabbra fűzhette kapcsolatát az univerzummal; része akart lenni, aminek csak lehetett. Rövid élete során tapasztalta már, hogy amennyit adott, annyit kapott vissza; napról napra csodálattal és tisztelettel töltötte el a mindenségnek eme tiszta igazsága, tökéletes harmóniája. Amikor énekelt, minden a helyére került, és semmi sem hiányzott a hatalmas egészből, melynek apró, ám büszke porszeme lehetett ő is.

Anne szíve úgy dübörgött, mintha készült volna kiugrani a helyéről. A színpad ezúttal jóval közelebb volt, mint az austini előadáson. A törékeny alkatú, életerős fiatalember jóformán az orra előtt járkált fel-alá, testével egyre tudatosabban követve a hangját; már nem csak énekelte, de elő is adta a dalokat. A nő itta magába az életet, melyről tudta, soha nem adatik meg neki többé: Joshua-val egyszerre lépett gondolatban, vele hajlongott a dallam szárnyain, lelke szárnyalva emelte magasba beteg testét. Nem tudta, meddig lesz elegendő csupán látnia és hallania a férfit, és bele sem mert gondolni, mi lesz, ha vége a turnénak…

A Vincent után egyként pattant talpra a közönség, és a stadiont megtöltötte a hangos ujjongás. Anne fájdalommal a szívében nézett fel a színpadra, ahol Joshua mosolyogva állt egy helyben, csupán apró biccentésekkel köszönve meg a tapsot. Mit nem adott volna azért, hogy a többiekkel állva ünnepelhesse ezt a csodát, ahogy azt megillette volna. Szégyellte, hogy egyedül kell ülve maradnia, szégyellte, hogy talán azt hiszik róla, nem tetszett neki (pedig a lelke darabokban hevert minden egyes dal után), és kegyetlenül mart bele a férfi pillantása, amikor az félig kérdőn, félig kedvesen rámosolygott, és néhány pillanatig az arcán időzött. Anne szeme könnybe lábadt, úgy érezte, megszakad a szíve, a tehetetlenség fájdalmasan hasított belé, mint már sokadszorra. Nem akarta, hogy Joshua megtudja, rettegett attól, hogy szánalommal fog ránézni, mint mindenki más. Egy nyomorékkal szemben nem létezik másfajta viselkedésmód; elfogadta, megértette, feldolgozta, de Joshua nem nézhet rá úgy, mint mások.

Az énekes hosszasabban nézett egy irányba, mint szokott; az Anne körül állók furcsán nézegettek a nő felé, aki érezte, megállt az élet, az idő is, de szeretett volna túllépni a pillanaton, minél hamarabb. Lesütötte égő arcát, és kezeit tördelve fohászkodott, bárcsak a férfi elkezdene végre énekelni, és mindenki leülne, és végre nem lógna ki a sorból. Amikor Joshua bemondta, hogy a February song következik, hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében, és ismét átadta magát a csodának.

A férfi fáradtan bandukolt a színpad mögött, csendesen köszöngetett a kollégáknak, díszleteseknek, zenészeknek. Hosszú hét állt mögötte, és meglehet, kissé túllőttek a célon a menedzserei; túlságosan hamar követték egymást a koncertek, és az európai turnét is hosszabbra tervezték az előzőnél. Igyekezett nem tipródni ehhez hasonló prózai dolgokon, mert akkor belefásult volna a teendőkbe. Minden ugyanaz volt, a dalok, az arcok, az utak, a közönség. Neki egyetlen dologra kell összpontosítania, és az az éneklés, mondta neki a menedzsere, de Josh nem értette egyet vele. Képtelen volt kihúzni magát a feladatok alól, nem tehette, hogy lazsálva várja a napok múlását, amikor mindenki más szinte vért izzadt azért, hogy minden tökéletesen alakuljon minden egyes előadáson.

Még mielőtt leállíthatták volna, elkezdte szétszedni az állványzatot, amiről már leszedték a reflektorokat. Mentálisan érezte fáradtabbnak magát, és izmai hálásan reagáltak a megerőltetésre. Pezsgett benne a tettvágy; nem töprengett azon, vajon miért, inkább csak tette, amit az ösztönei sugalltak. Csendben dolgozott, időnként letörölve az izzadságot a homlokáról, elégedetten érezve a munka illatát a testén. Jó érzés volt hasznosnak lenni, és más nem is érdekelte.

A nézőtér már teljesen kiürült, ezért senkinek nem tűnt fel, hogy Josh Groban a színpadon tevékenykedik, laza kordnadrágban, pólóban, baseball sapkával a fején, különben százával rohamozták volna meg. Josh halkan fütyörészve pillantott az üres sorok felé, amikor megakadt a szeme egy magányos alakon.

A nő az ölébe fektetett kezeit bámulta, vagy legalábbis úgy tűnt; szürke kardigán volt rajta, bokáig érő, fekete szoknya, hosszú, egyenes szálú, sötét haja nagyjából a formás melléig ért- amin Josh el is időzött egy pillanatig. Ugyanaz a nő volt az, akit már azelőtt való napon észrevett, és ma is. Vajon mire vár? Autogramra? Fényképre? Vagy netalán nincs jól?

-Anne! Anne, ne haragudj, elhúzódott a buli- lihegett a fiatal lány, amint odaért a nőhöz. Szavai hangosan szelték át a teret, és Josh érdeklődéssel figyelt a baseball sapkája alól. Alig választotta el néhány méter tőlük, minden szót tisztán hallott.

-Semmi baj, Janice. Milyen volt? –kérdezte a nő mosolyogva.

-Király! És a te pasid?

-Több, mint király –nevetett a nő. –Csodás volt, mint mindig.

-Hova tolták?

-Nem tudom. Elviccelődtek, még az elején, de azóta se láttam őket viszont. Utánanéznél, kérlek?

-Persze. Mindjárt jövök –mondta a lány, és elviharzott.

Eltelt néhány perc, ami alatt Josh igyekezett feltűnésmentesen tevékenykedni, de közben lopva a nőt figyelte. Szép arca volt, szomorkás szemei, lágyan kifestett, formás ajkai. A férfiben felébredtek az ősi ösztönök, és jókat szórakozott azon, mi minden végigjátszódott a fejében: elhívhatná a nőt vacsorázni, aki bizonyára meglepődne, aztán igent mondana, sőt, lehet, hogy el is ájulna… Vajon hogyan viselkedne a vacsora alatt? És utána? Miért is ne? Az élet megy tovább… January már a múlté, azé kell, hogy legyen. Nem cipelheti magával örökké az emlékeit…

Ekkor megjelent a lány, és Josh-ba kegyetlenül, fájdalmasan hasított a felismerés. Keze görcsbe rándulva állt meg a levegőben, egy vastag vasrudat szorongatva. A lány mögött egy széles vállú, a pólójából majdnem kifolyó izompacsirta trappolt. Vidám mosollyal szólította meg a nőt, de a szavait Josh nem hallotta. Fejében zúgott a kegyetlen valóság, és a néhány pillanattal azelőtt lejátszódott jelenetek fájdalmas álomba merültek. A testőr lehajolt és felemelte a pihekönnyűnek tűnő asszonyt, majd óvatosan elhelyezte a tolókocsiban. Josh-nak egy szempillantás alatt eszébe jutott minden: látta maga előtt a nőt, ahogyan az álló emberek között egyedül kell ülnie, felidézte szomorú arcát, amikor ránézett, és szégyenkező tartását, amikor, most már tudta, el akart tűnni mindenki szeme elől. Josh szívét elöntötte a keserűség, és szemeit a nő iránti együttérzés könnyei; fáradt szemhéjait égették, majd arcát csiklandozták a forró könnyek, és a fiatal férfi némán lehajtotta a fejét. Sapkája alól látta, hogy a fiatal lány lassan tolni kezdi a kocsit, és a testőrrel hármasban, vidáman trécselve távolodnak el a színpadtól. Nem mert felnézni, nem akarta, hogy a nő rájöjjön, megtudta a titkát. Hiszen titkolni akarta, ez egészen biztos.

Amikor eltűntek a kijárat mögött Josh végre letette kezéből a vasrudat, ő maga pedig leült a színpadra. Szomorúságára nem talált magyarázatot, hacsak azt nem, hogy sajnálja az ismeretlen nőt. Ám az érzés egyre nőtt szívében, amíg végre szabad utat engedett fájdalmának, és könnyei némán folytak le arcán.

(folyt köv)

10 Comments

  1. Kata
    Posted March 9, 2007 at 1:31 pm | Permalink

    oh….

  2. Posted March 9, 2007 at 3:30 pm | Permalink

    igen, oh! rég fájt sztori ennyire, pedig még csak most kezdtem…

  3. Nola
    Posted March 9, 2007 at 9:35 pm | Permalink

    Huhh, ez kemény. Nagyon szép.
    Ez a “popera” szó nagyon jó!:)

  4. Posted March 9, 2007 at 10:31 pm | Permalink

    a szót nem én találtam ki 🙂 szerintem béna, de kifejező 😀 szakzsargonban fut…

  5. Kata
    Posted March 10, 2007 at 11:11 am | Permalink

    na köszi 😀 😉
    teljesen megzakkantam a Vincent-től..mikor indulunk hogy gyalog odaérjünk arra a koncertre nyáron? 😉

  6. Posted March 10, 2007 at 12:45 pm | Permalink

    😀 tudtam én, hogy csak idő kérdése!!! 😀
    (végig koncertezik… május végétől június közepéig vannak egyelőre turnék… ha valaki más jönne velem, én elmennék, mert Vilit nem nagyon érdekli, és neki problémásabb utazni most… de egymagamban nem merek nekiindulni, sosem voltam túl bátor :D)
    a Vincent mindig összeszorítja a torkom, csodálatosan szép

  7. Eszter82
    Posted March 19, 2007 at 12:03 am | Permalink

    Nekem is a Vincent-jaj, annak a vége főleg gyönyörű:) Az az utolsó sor…na szóval nem is írok többet, ezt nem lehet leírni. Már nagyon kíváncsi vagyok erre a novellára:) Jó, hogy írsz:)

  8. Posted March 19, 2007 at 10:32 am | Permalink

    igen, a Vincent torokszorító, én is mindig elbőgöm magam rajta, kivétel nélkül!!!

  9. ilus
    Posted September 18, 2008 at 8:30 pm | Permalink

    Sírtam

  10. Posted September 19, 2008 at 8:16 am | Permalink

    Hát, ha szabad ilyet mondani, örülök!!! 🙂
    Még egyszer köszönöm…
    Tegnap írtam angol folytatást, a 19-iket, ha végre befejezem akkor befejezem a magyarra fordítását is.
    Puszi, K.

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*