Alla luce del sole (III.)

(Régebben láttam egy ilyen versenyt… a szívem szakadt bele a látványba. Olyan sokat tanulhatnánk azoktól, akik hátrányos helyzetben is képesek kifejezni önmagukat…)

III.

Anne ébren feküdt az ágyban, fülében a másodpercmutató jelezte az idő múlását. Csigalassúsággal teltek a percek, és minden tik-tak egy újabb gondolatot szült. Anne fáradt volt, de képtelen elaludni; még nagyon sok órának el kellett telnie az esti koncertig, és utána két teljes napig nem is láthatja Joshua-t. A puszta gondolatra rettegés kerítette hatalmába: csak akkor érezte teljes embernek magát, ha hallhatta a férfit. És ettől még jobban megrémült. Mi lesz, ha vége lesz? Mihez fog akkor kezdeni? Nem érezte, hogy bármi is éltetné őt azután. Nem tudta ellátni magát, csak hatalmas erőfeszítések árán; Helen, a képzett ápolónő, aki mindenhova elkísérte őt, szinte vele élt, Helen, a nélkülözhetetlen, el fog utazni, két teljes évre. Egy embert beengedni a privát szférájába keserves élmény volt Anne számára, aki családja elvesztését követően nem mert senkivel sem bizalmas kapcsolatba kerülni. Érezte, nem lenne képes még egyszer végigcsinálni. Férfiakról pedig szó sem lehetett… kegyetlenség lenne bárkit is maga mellé láncolnia, és önmagát tenné ki a világ legfájdalmasabb érzésének, ha hagyná, hogy csupán egy kis ideig legyen boldog valakivel. Amellett meg ezidáig senki sem bukkant fel az életében, aki pótolhatta volna Matt hiányát.

Matt, a nevető szemű, morgó hangú, kissé testes alkatú mérnök. Szinte mindenki csodálkozott azon, hogy a népszerű és sikeres Anne Maytree miért is enged közel magához egy olyat, mint Matt Brubeck, ám a nő számára a férfi volt a tökéletesség. Senki más nem értette úgy meg, senki más nem volt vele annyira türelmes, senki sem támogatta őt minden próbálkozásában, mint Matt. Gyorsan felépült a közös kuckó, és a sietős házasságkötés után bekopogott a gólya is a családhoz. Annyira várták a pici megszületését, és annyira boldogok voltak…

Helen halkan csukta-nyitotta az ajtókat, de Anne nehezen aludt el; most is meghallotta, hogy az ikerszoba másik oldalán a fiatal nő kimegy a mosdóba. Utána a villanyt is felkapcsolta, valószínűleg dohányzik egyet, gondolta Anne. Gyilkos szokás, de ha tudta volna, hogy hamar végez vele, napi tíz kartonnal elszívott volna. Csak észrevétlenül mehessen el, és ne érezzen fájdalmat…

Mint amikor a rossz gondolatok megállás nélkül követik egymást, eszébe jutott az ostoba és megalázó verseny is, amire Helen és barátnői nevezték be, Janice-szel való konzultációjuk után. Kész tények elé állították, és utána addig beszélték rá, amíg végül beadta a derekát. Még szerencse, hogy utána lesz a koncert. Bármi is történjék a versenyen, Joshua el fogja feledtetni vele, abban bizonyos volt.

Josh kezdett belefáradni a forgolódásba, de tudta, hogy nem kelhet fel, mert akkor másnap karikásak lesznek a szemei a kialvatlanságtól. Lehunyt szemmel feküdt az ágyban, és hallgatta az éjszaka zajait. Kora tavaszi este volt, odakint aludt a világ, ő pedig mélyeket lélegzett az illatos levegőből, szabályosan lélegezve, hátha elálmosodik végre. Telihold ragyogott be a sötétítőn keresztül, halovány, kerek arcát pimaszul mutogatva a fekete vászon dacára. A férfi átfordult, jobban mondva átvetette magát a másik oldalára, és püfölve elrendezte a feje alatt a párnát. Nem és nem, akármit csinált, nem jött álom a szemére.

Nem először nyilallt bele a fájdalom, amióta rájött az ismeretlen nő titkára. Tudta, nem kellene így a szívén viselnie a nő sorsát, de mivel az előadásról előadásra követte őt, Josh szinte baráti felelősséget érzett iránta. Sosem volt jelen a koncertek utáni fényképezésnél, autogramm osztásnál; csendben végignézte az előadást, majd távozott. Vagyis… Josh mérgesen ütött az öklével a párnába, és közben a saját fülébe is belebokszolt. Szitkozódott egyet, majd ismét átfordult a másik oldalára. Mérgébe belevegyült a tudat, hogy a nőnek egy ilyen átfordulás micsoda erőfeszítésbe kerülhet. Szánalmat érzett, csodálkozást, hogy az élet így is lehetséges, és kíváncsiságot a részletek iránt: vajon hogyan öltözik, ki vásárol helyette, ha nem ő, hogyan megy ki a szabad levegőre, így született-e vagy balesete volt, és ha igen, mellette maradt-e a családja- ez utóbbi furcsamód képtelenségnek tűnt, hiszen a nő mindig egyedül volt, csak a koncert végén jött érte valaki, legtöbbször a fiatal lány. Ha férje lenne, mellette ülne, ebben Josh bizonyos volt. Kíváncsisága, érezte, morbid viselkedés volt egy olyan személlyel szemben, aki hátrányos helyzetben van, és aki ráadásul magát a tényt is titkolta előtte. Érezte, hogy nem helyes az élet eme apró kérdéseire gondolnia, amikor a nőt egészen biztosan zavarta, hogy nem tud járni.

Beletörődve vett egy nagy levegőt. Kár volt próbálkoznia, aludni már nem fog. És kár volt próbálnia elterelni a gondolatait, azok úgyis vissza-visszakanyarodtak az ismeretlen, széparcú nőhöz, aki könnyes szemekkel nézett fel rá a székéből, amikor mindenki más állva tapsolt. Szánakozás, perverz kíváncsiság, meglepődöttség, csalódottság keveredett benne, olyan erősen, hogy szinte úgy érezte, siettetné az időt, hogy már másnap este legyen, és lássa, vajon ott lesz-e a nő.

-Jaj Janice, én ezt nem akarom- nyafogott Anne. –Minek hagytam magam rábeszélni?

-Mert imádsz táncolni, azért! –rázta meg finoman Janice a nő vállát.

-De ez már nem tánc… ez… ez egy groteszk, nevetséges rángatózás –vágta rá Anne, és érezte, ahogy a torka összeszorul. Nem akart sírni, de rettegett az egésztől, nevetségesnek érezte magát, pedig még nem is kezdődött el az az ostoba verseny.

Janice a nő elé lépett és leguggolt előtte. Két kezével megfogta a nő kezét, és a szemébe nézett.

-Anne, te vagy a legdögösebb csaj, akit ismerek! Ülve is szexibb vagy a legtöbb nőnél, akit valaha láttam. Láttalak zene közben mozogni: isteni vagy, meglátod, más is így fogja gondolni!

Anne könnyes szemekkel nézett az unokahúgára. Nem akart, nem akart nyafogni, nem akart senkinek a terhére lenni, de mindig megtörtént, mindig vígaszra vágyott, és mindig megvígasztalták. Tehetetlennek érezte magát, koloncnak az emberek nyakán, de valahányszor erre rájött, már késő volt: addigra sikerült jelenetet rendeznie. Haragudott magára, és dühösen törölte le a könnyeit.

-Ne haragudj. Megcsinálom, ha beledöglök is- nevetett könnyes arccal Janice-re, aki nevetve ölelte át a nagynénje nyakát.

-Isteni vagy! Olyan jó nézni téged, Anne! Hidd el! Ha nem imádnálak, akkor is ezt mondanám. Nem csodálkoznék azon, ha ajánlatot kapnál a verseny után egy-két pasitól- kacsintott rá pajkosan a lány.

Anne kényszeredett mosollyal szorította meg Janice kezét; magára erőltette a jó hangulatot, mert fáradt volt ahhoz, hogy magyarázkodjon a továbbiakban. Inkább végigcsinálja, jó arcot vág hozzá, és maga mögött hagyhatja majd, mint egy rossz álmot.

-Mit keresünk itt? –kérdezte Tim. –Már csak három óra van a show-ig.

-Szállj le rólam, haver- nyögte Josh. –Egy percet sem aludtam. Muszáj beszélgetnem valakivel.

-Pont velem? Mi van, ha kikezdek veled?

Josh fáradtan nevetett.

-Majd meglátom, ha bekövetkezik. Addig is, kérjünk valamit. És remélem, eldugott helyre hoztál, mert nincs most türelmem rajongókkal foglalkozni.

-Népszerű hely, de leginkább fejeseknek. Azok nem szoktak zaklatni. Narancslét?

-Bort.

-Tessék?

-Fehéret.

Tim felhúzott szemöldökkel intett a pultosnak, majd Josh-ra nézett.

-Mi lelt? Mióta iszol show előtt?

-Egy pohárral, nem egy üveggel. Ne fárassz… kell, és kész.

-Mi van? Felhívott a nőd?

-A volt nőm. És nem.

-Akkor egész éjjel keféltél?

Josh fáradtan dörzsölte meg a homlokát, és zavartan nevetett.

-Nincs olyan szerencsém…

-De nő van a dologban…?

Josh beleivott a borába, majd félig kiitta. Aztán teljesen.

-Fogalmam sincs, mi van a dologban. Nem tudom, elmond-

A hátuk mögött hirtelen valaki beleszólt egy mikrofonba.

-Jó estét, hölgyeim és uraim! Üdvözlöm Önöket az éves Tánc a Különbségek Ellen rendezvényén. Ez a texas-i középdöntők közül a harmadik; az a hölgy, aki megnyeri a ma esti versenyt, továbbjut az elődöntőbe. Az országos döntő győztese pedig, mint tudjuk, 1 millió dollárral lesz gazdagabb!

Josh és Tim hátrafodultak. A bár előtti tágas tér körül asztalok álltak, vendégekkel, akik tapssal üdvözölték az öltönyös konferansziét. Az asztalok között üres volt a padló, a kör közepéhez pedig a szabadon hagyott, nagyjából egy méter szélességen közlekedhettek a versenyzők a ZaZa szálloda elegáns lobbijától. Josh érezte, hogy kiszárad a torka, de nem mert még egy italt rendelni. Mi annak a valószínűsége, hogy pont ide tévedett, ahol pont mozgássérültek versenye van? Nem volt ideje töprengeni a miérteken, mert a szálloda lokálját elborították a stroboszkópos fények, és harsogó zene töltötte be a légteret. Néhány pillanatig üvöltött a hangos zene, majd ismét az öltönyös szólalt meg.

-Fogadják szeretettel az este első szereplőjét, a vonzó és sikeres Jo Arbuckle-t, akinek saját irodabútorgyára van, és akinek hobbija a zene, és a tánc! Választott dala: Pussycat Dolls-tól az I don’t need a man.

Tim hitetlenkedve nézett Josh-ra.

-Ez most vicc?

Josh nem tudta, mit feleljen. Első reakciója, néhány nappal azelőtt, talán ugyanaz lett volna. Most azonban első gondolata az volt, milyen csodálatos, hogy őket is emberszámba veszik. Őket… Nyelt egyet, és szégyenkezve figyelte a göndör hajú, mélyen dekoltált blúzba bújtatott formás hölgyet, aki hol kezével irányította a tolókocsit, hol karjait a zenére mozgatva, felsőtestét hajlítva táncolt. Igen, táncolt. Ha nem a saját szemével látja, nem is hitte volna el; a zene ritmusát tökéletesen követte a valóban vonzó nő, miközben arcát beragyogta az önfeledett boldogság. Josh nem is vette észre, de lábfeje önkéntelenül verte a taktust a bárszéke lábán.

-Nem is csinálja rosszul –mondta Tim, és füttyel, tapssal jelezte tetszését a dal végén. Josh mosolyogva tapsolt, és könyökével megtámaszkodott a bárpulton. Jóleső érzés telepedett rá, mintha előre meg nem határozott, de annál kellemesebb terv bontakozott volna ki körülötte. Kért egy ásványvizet, majd visszafordult a rögtönzött táncparketthez.

Sokféle zene hangzott el, és sokféle nő és fiatal lány mutatta meg magát. Szinte mindegyik határozott sminket viselt, és nőies ruházatot. A tolókocsik fémszerkezete elegánsan csillogott a meleg fényben, ahogy pörögtek-forogtak, vasparipák, amik halhatatlan lábaikon vitték erőtlen gazdáikat. Josh úgy érezte, szívesen beállna közéjük; nagyon rég bulizott egy jót, és most szüksége lett volna arra, hogy kiszellőztesse a fejét. Mellette Tim is remekül érezte magát, gátlástalanul bekiabálva a tetszetősebb hölgyeknek egy-két kedves, és az obszcenitás határait súroló megjegyzést.

-Úgy látom, mindenki nagyszerűen érzi magát!- kurjantott a fickó a mikrofonjába. –Jól is van ez, hölgyeim és uraim; a verseny felénél tartunk, és még hátravan hat hölgy. Közülük az elsőt úgy hívják, Anne Maytree. Életkorát nem árulta el, de azt igen, hogy szeret utazni, és kreatívan tölteni az idejét. Ő az I wanna dance with somebody-t választotta, fogadják őt szeretettel.

Josh egész teste görcsbe rándult, úgy követte pillantásával a nőt, akinek sötét hajzuhatagát remekül kiemelte az egyszerű kávészínű garbó és a csokoládébarna, hosszú szoknya. Anne mosolya őszintének tűnt, amikor kezét összetéve köszönte meg a tapsot, és a zene első ütemeire azonnal reagálva kezdett el mozogni. Mozogni, egy nyomoréknak- a kettő összeférhetetlennek hangzott volna bárki számára, ám aki láthatta Anne-t, soha többet nem gondolkozott úgy. Karja kecsesen szelte a levegőt, a tolószék hatalmas kerekei fürgén forogtak a tükörsima padlón, és a nő hosszú, bársonyos haja repült a levegőben. Felsőteste ütemesen hajlongott és lüktetett, Anne tenyerei pedig tapsra invitálták a közönséget, akik örömmel teljesítették a kívánságát. A nő nevetve szórta mosolyát, őzbarna szemei pedig csillagként ragyogtak a félhomályban. Josh keze gépiesen tapsolt, miközben a férfi csodálattal meredt a látomásra. Amikor a zene véget ért, tapsorkán hangzott el, Anne pedig mosolyogva hajolt meg székében, és csókokat szórt a közönségnek, mielőtt eltűnt volna az asztalok között.

-Én rászavaznék- közölte Tim, és Josh váratlanul undort érzett barátja iránt. Sejtette, mit rejt Tim megjegyzése, és maga sem értette, miért, de zavarta a gondolat. Zavarta az egész. Csodás volt, sőt, fergeteges, ez az ismeretlen, szárnyaszegett angyal, és a róla kialakult képpel nem fért össze semmi, ami bemocskolhatta volna. Tim számára semmi sem volt szent. Lefeküdt ő bárkivel és bármivel.

-Menjünk, lassan vissza kell érnem- mondta halkan, pénzt téve a pultra.

-Én még megnézném a többit, és érdekelne, ki nyert… de ahogy gondolod, haver.

-Áááááááááááááááááááááá eszméletlen voltál, Anne!!!! –Janice valósággal sikoltozott, amikor a nagynénje lejött a táncparkettről. –Imádtak!!!! Mindenki imádott!!! Én megmondtam! Te fogod megnyerni!

-Ugyan- nevetett Anne. –Eszemben sincs folytatni ezt a nevetséges cirkuszi előadást. De be kell vallanom, jól éreztem magam- kacsintott a lányra, akinek a szemei fennakadtak Anne feje fölött. –Mi van? Szellemet láttál?

-Őőő… remélem, nem… mert akkor a mai koncerteden áttetszően fog énekelni –bökte ki Janice.

Anne-ben megfagyott a vér. Nem mert kérdezni semmit, csak tágra nyitott szemekkel nézett unokahúgára.

-Őőő… hát… asszem, most láttam a lovagodat kislisszolni a pult mellett. Úristen –nézett Anne-re, és hangosan nevetni kezdett. –Wow, látott téged! Na most már tudni fogja, kivel van dolga!

Anne szemét elfutották a könnyek. Lelke darabokban hevert, úgy érezte, vége mindennek. Ezt nem akarta… csak ezt nem.

-Anne –nézett rá megrökönyödve a lány. –Mi a baj?

A nő összeszedte magát és mosolyt kényszerített az arcára.

-Nincs semmi baj, csak elfáradtam. Jó lesz elindulni, nem akarok elkésni…

-De az eredmények…

-Nem érdekelnek. Ha nyernék, sem folytatnám. Érted? Eljöttem ma, mert annyira akartátok. De tovább nem akarom csinálni- mondta halkan Anne, és Janice, látva nagynénje hamuszürke arcát, jobbnak látta nem vitatkozni vele.

(folyt köv)

12 Comments

  1. Kata
    Posted March 12, 2007 at 8:52 pm | Permalink

    húú rendesen megkínoz téged ez a történet Krisz…de megéri…nagyon megéri!

  2. Posted March 12, 2007 at 9:37 pm | Permalink

    remélem, ha már kicsinál
    de ez olyan jó érzés; ha vége lesz, és kiszenvedtem magam, hiányozni fog…

  3. Kata
    Posted March 12, 2007 at 10:20 pm | Permalink

    és majd jön egy újabb “szenvedés” neked és egy újabb szépség nekünk 🙂

  4. Nola
    Posted March 13, 2007 at 10:51 am | Permalink

    Jó kis fordulat!:)
    Én is láttam már ilyen versenyt, nagyon tetszett.

  5. Betti
    Posted March 13, 2007 at 2:29 pm | Permalink

    hány részt tervezel? 🙂
    még nem volt időm elolvasni, de este belekezdek!

  6. Posted March 13, 2007 at 7:54 pm | Permalink

    🙂 még nem tudom, ahogy kialakul! nem lesz túl sok…

  7. Kata
    Posted March 13, 2007 at 10:05 pm | Permalink

    itt üzenem neked :megnyílt ,láttam …Kívánjak szép álmokat? pusz 🙂

  8. Posted March 13, 2007 at 10:09 pm | Permalink

    lécci ne 😀
    most szépen megnézek egy filmet, aminek köze nincs hozzá. ez lesz a legjobb. 😀

  9. ilus
    Posted September 23, 2008 at 8:23 pm | Permalink

    Amikor a táncversenyről írtál a So She dances jutott az eszembe utána az,hogy én is szeretem ezt a Whitney számot. :)) Aztán Josh “belelépett” az agyamba az általad szájába rakott gondolatokkal és egy kicsit hálát adtam Istennek,hogy egészséges vagyok. Köszi az élményt!!

  10. Posted September 24, 2008 at 7:28 am | Permalink

    Szívesen, Ilus… annyira megmaradt bennem amit láttam annak idején hogy mindenképpen szerettem volna beleírni a történetbe.
    Nehéz ilyen dolgokról beszélni, azt hiszem mindannyian félünk attól, amit nem ismerünk, így Josh is…

  11. ilus
    Posted September 30, 2008 at 5:24 pm | Permalink

    Egy nagyon közeli ismerősöm 4 éve leugrott a vonatról de mivel a hátizsák pántja beakadt a kapaszkodóba beesett a vonat alá. Az egyik lábát bokától a másikat térdig amputálták. Mikor elmondták a tesóim,hogy mi történt a Barnával sírógörcsöt kaptam. Aztán mikor hazajött a kórházból és meglátogattam megtillotta,hogy sírjak elötte! “Talpraáll”t!!!!!! Kb fél év alatt de “talpraállt” nagyobb kandúr mint előtte volt :DDDDD én meg azzal szoktam piszkálni,hogy úgy megy mint a Robotzsaru :)) Egyszer megkérdeztem tőle,hogy nem hiányzik a tánc? És azt mondta,hogy a “lassúzás” hiányzik neki mert imádja átölelni akit szeret. Na az DÖbbENETES volt.

  12. Krisz
    Posted October 1, 2008 at 6:24 am | Permalink

    *a hideg rázza* Meghiszem azt, hogy döbbenetes… belegondolni is szörnyű…
    Bár agyonsajnálni nem akarom, mert biztosan ebből a körülményből is valamelyest hasznot tud húzni, vagy nem is tudom… az ember alkalmazkodik, félelmetesek vagyunk ilyen szempontból.
    Azt hiszem, hetekig meg sem tudtam volna szólalni előtte… huh.
    Akkor ez a történet rendesen belegázolt a lelkivilágodba… 🙁

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*