Alla luce del sole (IV.)

Bele fogok dögleni, bele én. Dicső és szépséges, katartikus halál lesz!

IV.

A fenébe, a fenébe, a fenébe. Anne a haját fésülte, jobban mondva tépte, összeszorított szájjal, gombóccal a torkában. Ha csak eszébe jutott, hogy Joshua látta őt, amint- a puszta gondolatra a szép emlékből groteszk, szánalmas cirkuszi mutatvány lett, melyet soha nem lesz képes kiverni a fejéből. Szíve haragosan dobogott, a kitépett hajszálak pedig sötéten tekeregtek a szemetes mellett. Anne könnyes szemekkel dobta a padlóra a fésűt. Semmi mást nem kért az élettől, csak azt, hogy láthassa Joshua-t, ő maga pedig láthatatlan lehessen. Miért kellett megtörténnie? Miért pont oda ment aznap délután?

-Jól vagy, Annie? –dugta be Helen a fejét az ajtón. –Indulnunk kell.

-Lehet, hogy ma ezt kihagyom- szipogta Anne.

Helen bejött a konyhába és megállt a nő előtt, csípőre tett kézzel.

-Erről hallani sem akarok, és hidd el, naphosszat sírnál, ha ma nem láthatnád.

-Nem mehetek –rázta a fejét Anne. –Nevetségessé tettem magam előtte.

-Ugyan mivel? Inkább most vagy nevetséges… -vágta rá Helen kategorikusan. –Gyerünk, indulunk. Vesszük a kabátodat, és Janice ott lesz a koncertterem előtt.

Anne a könnyeit törölgette, miközben a lifthez mentek. Még ellenkezni sem tud… azt tehetnek vele, amit csak akarnak. A gondolatra még jobban rájött a sírás, de visszafojtotta, mert az könnyebb volt, mint hallgatni Helen ellentmondást nem tűrő hanghordozását. Szíve mélyén persze tisztában volt szerencséjével: ha nincs Helen, régen feladta volna.

~~~

Josh elgondolkozva álldogált az öltözőben. Bő félóra volt még a kezdésig, de sehogy sem találta a helyét. Mehetnékje volt; nyugtalanul tette-vette magát hosszú percekig, majd becsapta maga mögött az ajtót és felöltözve elindult. Nem tudta, merre, de mennie kellett, mozognia, vitte előre a düh, a fájdalom, a valóság kegyetlen durvasága. Szótlanul járkált fel-alá, mindenkit kikerült és elkerült, mert nem volt kedve senkivel sem beszélni. Háborgott a lelke, és mérges volt, hogy ennyire a hatása alá került egy ismeretlennek. Nem volt sem ideje, sem energiája másokkal sokat foglalkozni, örült, ha egy-két értelmes szót tudott váltani a stábbal vagy David-del. A családdal minden délelőtt beszélt, mert ezúttal nem kísérték el: az új ház építése teljes embert igényelt anyja, apja részéről is. Chris meg élte a saját életét. Ám ezek a rövid beszélgetések legtöbbször szinte automatikus szóváltások voltak: hogy vagy fiam, nem fáj valamid, ettél-e rendesen, milyen volt a közönség, jól vagyok anyu, a fejed rendbe jött-e, satöbbi. Jólesett hallani felőlük, és most kicsit hiányoztak is. Érezte, valakivel beszélnie kell arról, ami a lelkét nyomta, mert egyedül nem tudott szabadulni a különös gondolatoktól. Néhány nap alatt mintha teljesen megváltozott volna. Bizonytalannak érezte minden mozdulatát, és az életét kitevő események most a háttérbe szorultak. Ami azelőtt fontos volt, jelentéktelenné vált; olyasmivel került szembe, amire egészséges ember nagyon ritkán gondol. Mint minden gondtalan ember ebben a korban, ő is azt hitte, bármire képes lenne, de most a tehetetlenség érzése felette is lebegett, és csak nagy erőfeszítések árán tudta elvonni gondolatait a nőtől, akinek az élet maga lehet a pokol.

A színpad mögül kilesett a közönségre; ők nem láthatták, mivel eltakarta a méretes állványrengeteg. Ismét teltház. Máskor boldoggá tette a tudat. Most csupasz tényként raktározta el a többi, fölösleges megállapítás mellé, melyek érintetlenül hagyták az életét.

Ő is ott volt, szinte teljesen az első sor közepén. Mindkét oldalán párok ültek, de legalábbis beszélgető emberek. Ő olyan egyedül volt, mint egy elveszett kiscica, és úgy tűnt, úgy is érzi magát. Lehajtott fejjel, összekulcsolt kezekkel olyan magányos látványt nyújtott, hogy Josh torka összeszorult. Elfordult és tovább ment, miközben megpróbálta összeszedni magát. Így nem mehet színpadra, nem tudja eljátszani sem a nyugodt, érzéki trubadúrt, sem a vagány csávót, aki flörtöl a nőkkel.

-Minden rendben, haver? –állt eléje Tim. Szemében őszinte aggódás volt, és Josh megveregette a vállát.

-Igen, igen. Csak elgondolkoztam.

-Reggel óta furán viselkedsz, barátom. Mégis mi lelt? Mit láttál, ami így kibillentett az egyensúlyodból?

-Majd elmúlik, ha felmegyek oda –bökte ki Josh. –Mennyi van még?

-Tíz perc.

Josh bólintott. Nem várta meg Tim következő kérdését, aki tátott szájjal nézett utána, majd felhúzta a vállát, amikor David kérdően nézett rá.

~~~

Sötétség, halk morajlás. A zenekar lassan vezette át a közönséget a fények kialvása után leszálló csendből a mindent elsöprő hangorkánba, amit Josh zengő hangja, a zenei kíséret, és hatvanezer ember nyújtott. A sudár férfialakot füst és színes fények vették körül, amint lassan lejött a lépcsőn, a Mai-t énekelve. Anne karja bizsergett a gyönyörű hang hatására, és majdnem fázott a rátörő gyönyörűségtől. Soha nem unta meg a dalokat, soha nem kalandoztak el a gondolatai, amikor Joshua énekelt: csak az számított, aminek ott, akkor, a jelenben része volt. Minden más megszűnt létezni, a múlt kitörlődött belőle, akárcsak a jövő, ami számára amúgy sem létezhetett.

Szokás szerint a dal végére mindenki talpon volt, csak ő nem. Minden erejével azon volt, hogy azt a kevés támogatást, amit a férfinak nyújtani tud, hála, csodálat, szeretet alakjában, átadhassa neki. Tudta, érezte, hogy a férfinak éreznie kell, amit mondani akar neki: ilyen pillanatokban, amikor csak a zene volt, és a majdnem tébolyodásba fulladó hála a nézők részéről, Joshua arca átszellemült, ragyogott a szeme, szárnyalt a közönség szeretetében. Annyira szépséges látványt nyújtott, hogy Anne rosszkedve ellenére önkéntelenül is csak mosolyogni tudott.

-Köszönöm szépen! Nagyon köszönöm! Jó estét, Dallas! –kiáltott bele Josh a mikrofonba. –Ha nem csalnak a sejtéseim, remek estének nézünk elébe! Az új lemezemre fogok összpontosítani, de természetesen lesznek régi dalok… régebbi dalok… meg ami még eszünkbe jut.

A férfi arca nevetett, de a szemében különös szürkeség ült, olyan mélyen, hogy talán más nem is vette észre, talán Anne bebeszélte magának, de olyan közelről figyelte Joshua-t egy ideje, hogy attól tartott, a férfit emészti valami. Mozdulatai a megszokottak voltak, fiatalosak, élettel teliek, arca is belső tűztől ragyogott, de a szemei nem tudtak hazudni. Annie szorongva nézte a férfit, aki leült a színpad közepére egy székre.

-Tudom, hogy már így is rengeteget kaptam Önöktől, de kérnék valamit ma este –mondta halkan, mosolyogva. –Kérem, hogy a dalok végén ne álljanak fel… ekkora tisztelet nem jár ki egy szitkozódó udvari bohócnak –tette hozzá széles vigyorral.

A közönségen morajlás futott végig, majd halk nevetés hangzott fel innen-onnan, és végül tapsvihar verődött vissza a hatalmas terem magas mennyezetéről és boltíves falairól.

-Ha ezt megteszik nekem, eléneklek bármit, amit kérnek –mondta, és bólogatott a közönség tapsára. –Esküszöm a jóbarátom, Michael Bublé szinatrás hangjára –vigyorgott. Még hangosabb taps. –Ha viszont megszegik az egyezséget, kellemetlen meglepetésben lehet részük… például ilyenben. –Összeráncolt szemöldökkel bújt bele a mikrofonba, egész teste meghajlott a széken, és jellegzetes kézmozdulatokkal rappelni kezdett. Nem sokáig bírta, mert elnevette magát, és a kurjongatások különben is mindent más hangot elnyomtak. –Oké, szóval ez lesz, ha pattognak összevissza. Tessék ülve maradni, ahogy tisztességes közönséghez illik –kacsintott feléjük pajkosan, majd hátrabólintott a zenekarnak, és elkezdték a Vincent-et.

Anne azt sem tudta, hol van. Tapsolni is elfelejtett, ahogy fejében száguldoztak a gondolatok. A meglepődöttséget gyanakvás, majd megértés váltotta fel, és mire ide eljutott, képtelen volta eldönteni, szégyelli-e magát, avagy végtelenül hálás. Nem kételkedett benne, hiszen tudta, érezte: mindez neki szól. Joshua hangja tisztán, lágyan szelte át a teret, és Anne olyan őszinteséget vélt felfedezni benne, mint még soha. Mint mindig ennél a dalnál, könnyek gyűltek a szemébe, ám ezek sokkalta több érzés kifejezései voltak, mint addig bármikor. Homályosan látta csak a fiatal férfi lassú mozdulatait, átszellemült arcát, és érezte a szeretet hullámait örvényleni maga körül. A pillanat az övé volt, senki sem vehette el tőle, lebegett benne, átadta magát a csodálatnak és a váratlan boldogságnak. Amikor Joshua elhallgatott, a közönség néhány pillanatig némán ült, majd kitört belőlük a taps. Hosszú percekig tapsolták, és ülve maradtak. Anne csodálkozva nézett körül; majdnem mindenki ült, kivéve néhány személyt, de mindez nem is volt lényeges, és akkor sem lett volna az, ha senki sem hallgat Joshua-ra. Számára sokkal fontosabb és meghatóbb volt a férfi törődése iránta, egy nyomorék iránt, akit nem is ismer.

~~~

Josh mosolyogva nézte közönségét; hálás volt a sorsnak, hogy hatalma lehet felettük. Most az egyszer ez a hatalom nem teher volt, olyasmi, amivel sokáig nem tudott mit kezdeni, és évek kellettek ahhoz, hogy természetesen tudja kezelni, hanem áldás. Megtették neki, pedig nem is reménykedett benne. Pillantása találkozott a nőével; Anne arca kifürkészhetetlen volt a néhány méteres távolságból, de hogy őt nézte, abban Josh biztos volt. Vajon rájött? És ha igen, megalázónak tartotta-e, vagy örült neki? Kínozta a bizonytalanság, pedig semmit sem tudott Anne-ről, és nem értette, miért került ennyire a nő hatása alá.

Ahogy telt az idő, Josh felszabadultabbnak érezte magát, miután megtette, amire –most döbbent csak rá- azóta készült, hogy rájött Anne titkára. Könnyűnek érezte magát, ahogy átadta mindenét a közönségnek, és hangja erőteljesen, hibátlanul szólt. De most, hogy szavak nélkül szólt az ismeretlen nőhöz, közelebb akart kerülni hozzá. Furcsán vonzotta a magatehetetlen, csinos nő: volt benne szánalom, kíváncsiság, és megmagyarázhatatlan vágy. Hiányzott neki az emberi érintés, hiába kapta meg a barátoktól nap, mint nap. Sok mindenki szerette őt, ebben bizonyos volt: látta a rajongók szemében, amikor találkozott velük. Enélkül a szeretet nélkül nem is lett volna képes minden alkalommal minden porcikájával megbíznia a közönségében; szüksége volt a szeretetükre, mint a levegőre. Egy idő utána azonban az arcok egybefolytak, egyformák lettek, rózsaszín és szürke massza, a hangok pedig sértő kakofón könyörgés-szimfóniává alakultak: kérték az aláírását, a nevetését, az érintését, a közelségét, a megértését, a magánéletét. Tudta, hogy mindez velejárója választott életének, de néha nem értette, hogyan képes újra meg újra végigcsinálni.

Anne nem kért tőle semmit. Kifizette a jegyét, végignézte az előadást, utána diszkréten elvonult, mely egyszerű tény mélységesen meghatotta Josh-t, ahogyan a nő erőfeszítései is, hogy titokban tartsa előtte életének legkegyetlenebb részletét.

~~~

-Mi történt? Úristen, Anne, mi van? Mondjad már, mit csinált veled az a nyálképű taknyos? Ráuszítom Mike-ot, rá én, istenemre! –harciaskodott Janice, amikor a taxival a szálloda elé értek. Gyorsan kifizette a taxist, és a még mindig könnyekkel küzdő nagynénjét dohogva tolta be a bejárathoz, majd a lifthez. –Áruld már el, könyörgöm, különben szólok apának, hogy zárolja a számládat, és többet nem láthatod ezt az opera-gigolót.

-Azzal megásnád a síromat- szipogta Anne, immár a szobában. Helen kérdő tekintete elől bemenekült a mosdóba és magára zárta az ajtót.

-De ha egyszer tönkretesz! –kiáltotta utána Janice. –Egész úton sírt. Nem tudom, mi történt, nem akarja elmondani –nézett kétségbeesetten Helen-re.

-Anne, engedj be. Segítenem kell…

-Nem kell –kiáltotta ki a nő elcsukló hangon.

-Ó, hogy az a…! –mérgelődött Janice. –Megfojtom ezt a kis nyálast, esküszöm megfojtom!

~~~

Josh egész este szótlan volt, a rajongókkal is alig maradt, azt követően pedig egyenesen a trailerébe ment. Nem kért enni, sem inni, csak egy palack vizet vitt be magával. David atyai érzéseket táplált a fiú iránt, és megérezte, hogy komoly dolog emésztheti. Még elintézett néhány dolgot, majd Josh után ment.

Halk kopogás után lassan kinyitotta az ajtót. Josh az ágyon ült, kezében a vizespalackkal, és mozdulatlanul meredt maga elé.

-Mi a baj? –kérdezte David. Leült az ágyra és átölelte a fiú vállát. –Látom, hogy rág belül valami. Mi történt?

Josh lassan sóhajtott egyet.

-Nem tudom, David. Nem tudom, mi a baj.

-De hát valami csak kiválthatta ezt nálad, nem? Tim azt mondja, ma elmentetek inni egyet, és utána megváltoztál. Mi történt?

David gyengéden súrolta a fiú hátát, és türelmesen várta, hogy az megszólaljon. Általában könnyen ment. De nem most.

-Ne haragudj, David. Nem tudom elmondani… én sem értem valójában. Majd… majd megoldom egyedül. Köszönöm az aggódást –mosolygott David-re, akinek összeszorult a szíve a szomorú szemek látványára.

-Rendben, fiam. Tudom, hogy erős vagy, és megbirkózol vele. De ha segítség kell, tudod hol találsz meg, ugye?

~~~

Amikor ismét magára maradt, Josh végigfeküdt az ágyon. Fájdalmas képek sejlettek fel a szemei előtt, amiktől nem tudott szabadulni. Gyönyörű, szívet tépő látványt nyújtott Anne arca, amikor felnézett rá- és amikor feléje nyújtotta a kezét- vagy ő nyúlt volna Anne keze után?

Szokás szerint lesétált a színpadról a közönséghez, de ezúttal az első sornál maradt. Lassan ment végig előttük, és mindenki meg akarta érinteni. Nem utasította vissza a kérésüket, és amikor a nőhöz ért, a szemébe nézett.

Josh arca fájdalmasan rándult meg az emléktől; tudta, sosem fogja elfelejteni azt a hálát és szeretetet, ami Anne pillantásából áradt feléje. Egész lelkét kitárta előtte; csupasznak, sebezhetőnek mert mutatkozni, és keze törékeny kismadárként reszketett az övében. Az arcán csordogáló könnyek úgy fájtak Josh-nak, hogy még a hangja is megremegett egy pillanatra. Hüvelykujja ösztönösen mozdult, hogy megsimogassa a nő csuklóját, és a finom mozdulat után továbbment.

Az éjszaka csendjében gondolatban szorosan magához ölelte Anne-t, és nem engedte el. Soha még semmi nem töltötte el ilyen őszinte és tiszta boldogsággal, mint ez az egyetlen képzeletbeli mozdulat.

(folyt köv)

9 Comments

  1. Kata
    Posted March 16, 2007 at 9:30 pm | Permalink

    látom őket magam előtt…ezért szeretem ahogy írsz,a szavakból azonnnal ,gondolkodás,erőltetés nélkül képek,érzések,illatok stb.lesznek………..

  2. Nola
    Posted March 16, 2007 at 10:35 pm | Permalink

    Istenem, Krisz, ez szívszorító, fájdalmas és gyönyörű. Üzenem, hogy nemcsak az írásába, de az olvasásába is bele lehet halni:)

  3. Posted March 16, 2007 at 11:26 pm | Permalink

    nem lehettek ennyire viráglelkűek! még sehol se vagyok a lényegtől! 😀 (viccelek)
    valahogy nem úgy jönnek a szavak ahogy szeretném, a tartalomhoz nem felel meg a forma, na de, ha ki kell alakulnia valaminek, ki is fog. köszönöm hogy hű olvasóim vagytok 🙂 :-*

  4. évi
    Posted March 18, 2007 at 7:42 pm | Permalink

    Krisz,olyan szépen írsz!!!:)

  5. Eszter82
    Posted March 19, 2007 at 12:38 am | Permalink

    Ez tényleg gyönyörű, noha ez a szó kevés rá. Nagyon szeretném a folytatást is:)))))és örülök, hogy sokat van “műsoron” a Vincent. A Per Te után nekem az a kedvenc, így külön örülök neki:))))Köszönöm, hogy írsz:)

  6. Posted March 19, 2007 at 10:34 am | Permalink

    óóóóó köszönöm Évi :)) á, ez csak egy folytatásos kis komolytalanság, vagyis, a téma nagyon komoly és nagyon közel áll hozzám, de a szavak nem úgy jönnek, ahogy kéne- mindegy, talán egy picit átjön, amit érzek
    a következő résztől nagyon félek, meg az azutánitól… és a befejező résztől is
    és remélem, mindenki pézsével fogja olvasni!!!

  7. Posted March 19, 2007 at 10:36 am | Permalink

    Eszti, örülök hogy te is olvasod 🙂 (nem is esett le hogy a Vincent-ről már az előzőben is írtam 😀 nagyon szeretem én is…)

  8. ilus
    Posted September 30, 2008 at 5:41 pm | Permalink

    Mit is írjak? Mit is írjakl? A szokásos “koreográfia” történt kipotyogtak a könnyeim. De ez az Opera-gigoló” megnevezés ez édi :))

  9. Krisz
    Posted October 1, 2008 at 6:27 am | Permalink

    🙂 ugye édes? 😀
    Gyorsan átfutottam ez melyik rész is volt, jaj a “tánc” meg az az utolsó néhány bekezdés az rendesen odatette magát, csak elképzelem azt a finom simítást Anne csuklóján és végem.
    🙂 Rajtad keresztül újraélem én is ezt a történetet, köszönöm szépen!

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*