Alla luce del sole (V.)

Nagyon, de nagyon szeretem őket…

V.

-Annie, kész vagy?

Janice elrendezte a blúzát, majd ellenőrizte a sminkjét a tükörben. Végtére is, első sorban fog ülni, ki kell néznie valahogy, nehogy felvétel készüljön, és utólag szégyenkeznie kelljen… Az apja külön kérésére az a döntés született (Anne akarata ellenére), hogy Janice elkíséri nagynénjét a Denver-i előadásra. Anne két napig érzelmi roncsként élt a szállodában, és sem Janice, sem Helen rábeszélésére nem volt hajlandó ennivalót venni magához. Fenyegetőztek, kérlelték, zsarolták, hogy ha nem eszik, bevitetik a pszichiátriára- semmi sem használt. Anne szomorúan nézett maga elé, és a legdurvább szavakra, a leghangosabb kiabálásra sem reagált; miután az utat Dallas-ból Colorado államba is teljes szótlanságban tette meg, Janice telefonált az apjának.

-Annie, csípkedd magad, vagy rád töröm az ajtót! –fenyegetőzött Janice. Helen a fejét rázta a konyhában, miközben kávézott és cigarettázott. Őt is megviselte a nő viselkedése, de előtte igyekezett megőrizni a magabiztosság látszatát.

A fürdőszoba ajtaja kinyílt és Anne lassan kikormányozta székét a nappaliba. Karikásak voltak a szemei, de ezenkívül nem látszódott rajta semmi különös.

-Ez a beszéd, bébi- ugrott hozzá Janice. Szeretettel átölelte nagynénje nyakát, aki halvány mosollyal kapaszkodott a lány karjaiba. –Csinos vagy, mint mindig. Honnan szerezted ezt a vadító nyakláncot?

-Még Matt adta nekem… első házassági évfordulónkra –felelte Anne halkan.

Janice nagyot sóhajtott.

-Anne. Drága, egyetlen, érthetetlen nagynéném. Ne a múltnak élj, rendben? Itt áll előtted a jövő, tele lehetőségekkel, új szerelmekkel- miről beszélek, hiszen itt ez a pasi, aki tutira odavan érted máris, pedig még nem is beszélt veled.

Anne fáradtan simította hátra a haját. Már tudta, hiba volt elmondania nekik, mi történt.

-Oké Janice. Elhiszem neked, hogy ez a… ez az ember odavan értem. Így jó? –nézett fel a fiatal lányra, és magára erőltette a legvidámabb, legpajkosabb mosolyát. Torkát a sírás fojtogatta, de az évek során megtanult erősnek lenni, és az utóbbi időben nagyon gyakran kellett eme képességére támaszkodnia …

-Igen –vigyorgott az átvert Janice, és diadalmasan tolta Anne-t a kijárat felé. –Helen, majd jövünk! Feküdj le nyugodtan, ki tudja, mik történnek ma este –kacsintott hátra, majd kuncogva csapta be maga mögött az ajtót.

~~~

A koncertnek régen vége volt, amikor Janice még mindig tátott szájjal bámulta az üres színpadot. Anne mosolyogva bökte meg.

-Hé. Hahó.

Janice lassan feléje fordult.

-Úristen.

-Tűrhető volt, nem? –kérdezte Anne kuncogva.

-Ááááááááááá. Van vized? Kiszáradt a torkom –nyelt Janice.

-Hát még az övé hogy kiszáradhatott –nevetett Anne. –Tessék a víz, de most már kapd össze magad és hozd a széket.

Janice kiitta a vizet az üvegből és diszkrétnek nem nevezhető böffentés után az ölébe ejtette a kezét.

-Hát ez… ez…

-Igen, tudom- ölelte át Anne a lány vállát. –Szerinted miért követem, mint az árnyék?

-Ja. Igen. Wow –bukott ki Janice-ből a véleménye, és továbbra is maga elé meredt.

-Hozd már a székemet, te! –lökte meg nevetve Anne. –Menj, mert nem akarok itt éjszakázni.

-Megyek –állt fel Janice, és a mobilját babrálta. –De fel kell hívnom Mike-ot… mindjárt jövök. –

Miközben távolodott, Anne hallotta, ahogy a lány teljes extázisban beszél a barátjával, és nevetve engedte hátra a fejét. Fáradt volt, nagyon fáradt, a fejét nehéznek érezte, és még így, ülve is szédült. Alig evett az elmúlt napokban, aminek a hatásait lassan érezni is kezdte.

-Anne, itt a szék, azonnal jövök ok? –bökte oda Janice, és már el is tűnt, még mindig csacsogva. Anne hitetlenkedve nézett utána, aztán hátradőlt és lehunyta a szemét. Felidézte a dalokat, a férfi arcát, a pillantását, melyet, bármennyire is képtelenségnek tartott, az este folyamán nem egyszer érzett saját magán. Két órán át nem létezett más, csak ő, és a csodálatos, mindent átölelő zene. Szárnyalhatott megint, élhetett, érezhette az élet lüktetését, és ismét reményteljesnek tűnt minden. Édes önámítás volt, de nem bánta. Csukott szemhéjai mögött minden szép volt és jó, minden a helyén volt, és nem hiányzott semmi az életéből. Ajkaira önkéntelenül mosoly ült ki, és a koplalásból következő szédülés jóleső kábulattal töltötte el. Gondolatban forgott és pörgött és repült a föld felett, hajába belekapott a szél, arcát a nap melege simogatta, lábai könnyedén és puhán vitték őt a boldogság felé. Minden jó volt, minden…

-Hahó.

Anne összerezzent, amikor kinyitva szemeit Joshua-t pillantotta meg. A férfi pulcsiban, baseball sapkában állt előtte, zsebre dugott kézzel. Anne túlságosan szédült ahhoz, hogy meglepődjön, úgyhogy túltette magát az első sokkon, és rámosolygott.

-Szia. Mi újság?

-A szokásos- vigyorgott Josh. –Otthagytam a rajongókat, remélem, senki sem jön vissza ide.

-Klassz voltál ma is –mondta Anne.

-Köszi –újabb vigyor. –Áruld el, hogy szereztél minden koncertemre jegyet az első sorba?

Anne nevetett.

-Ez az én titkom marad.

A színpadon folyt a munka, az állványzat szétszedése, akár egy méhkas, úgy nézett ki az aréna, csak a nézőtér volt teljesen üres, kettejüket leszámítva.

-Mit fogsz… -kezdte el Anne, de szavaival egyidőben Josh is megszólalt. Persze, nevettek, és
Anne intett neki, hogy mondja ő.

-Csak annyit akartam, hogy… remélem…

-Josh! Kíván téged a főnök –üvöltötte Tim a színpad mögül, értve ezalatt David-et. Josh némán intett neki, aztán visszafordult a nőhöz. –Mennem kell… de ugye holnap találkozunk? –mosolygott rá. –Ugye Anne a neved? Hallottam, amikor szólítottak itt… egy fiatal lány.

-Iiigen, az unokahúgom, Janice… és… és nézni foglak –de nem akarom hogy azt hidd, lelki beteg vagyok, hogy így megyek utánad, mint egy pincsi –nevetett Anne.

-Nyugi, nem értem félre –felelte mosolyogva a férfi. Körülnézett, majd nekiszegezte a kérdést. –Egyedül jöttél?

-Nem, az unokahúgom is itt van valahol… mellesleg ma látott először téged, és el volt ájulva –megolvasztod a vasat is húsz kilométeres körzetben –nevetett megint a nő.

Josh vigyorgott, majd a tolószékre esett a pillantása.

Anne érezte, összeszorul mindene. Csak most, csak most ne mondjon semmi olyat, ami…

-Segíthetek? –kérdezte Josh.

Anne tátott szájjal meredt a férfira (csak utólag jutott el hozzá a felismerés, milyen ostoba arcot vághatott), miközben Josh az üléssor mellé tolta a széket.

-Őő, régebben nem ment egyedül, de most mégis megvárnám Janice-t, bár a két napos koplalásom után… -hadarta összevissza a sületlenségeket, de Josh már le is hajolt hozzá.

-Kapaszkodj –mondta egyszerűen, és egy laza mozdulattal átemelte a nőt a székbe. Anne-nek arra sem volt ideje, hogy átfogja a férfi nyakát. Arra viszont igen, hogy tüdeje megteljen a férfi illatával. Valamilye fanyar, erőteljes arcszesz lehetett, amit első meglepetése után beszippantott, de mögötte érezni lehetett a férfi saját, finom, egyedi illatát.

-K-köszönöm –nyögte ki, zavartan felnézve a férfira, aki kedvesen, egyszerűen mosolygott le rá.

-Szívesen. Örülök, hogy beszélhettünk –mondta még mindig mosolyogva.

Anne szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. Az a mosoly… már annyiszor látta, de most csak neki szólt. Nem értette, mivel érdemelte ki, miért ragyogott le rá a nap ilyen intenzitással, és még mindig nem hitte el, ami történik.

-Most már tényleg mennem kell, de holnap beszélünk, rendben? Jó éjt.

-Neked is, Joshua –

A férfi meglepetten nézett rá.

-Nem sokan hívnak így… szinte mindenki számára Josh vagyok.

-Számomra nem –mondta Anne, és fáradtan rámosolygott. –Menj. És köszönöm.

Josh intett és elsietett. Anne hallotta a vért, amint a fejét feszíti, az ereit, és miközben tudatából minden más kiszorult, a férfi angyali arca betöltötte szívét és lelkét. Érezte hátán a férfi karjának érintését, amikor átemelte a székbe, látta a kecses csuklót, amint a fiatal kéz óvatosan a tehetetlen teste alá nyúl, hogy felemelje. A férfi rakoncátlan fürtjei, ahogyan meglibbennek az erőfeszítéstől. Csak most jutottak el a tudatáig azok az apró részletek, amik egyre-másra gyűltek, felhalmozódtak, és amiknek kis hányada is elég lett volna a rajongóknak egy évnyi pletykáláshoz.

-Hát te hogy kerülsz a székbe? Titokban gyúrtál, vagy mi? –szegezte neki a kérdést Janice.

-Joshua- segített-

-He?! Most kamuzol ugye?

-Bárcsak kamuznék –nyögte Anne, mert pillanatnyi boldogsága mögött felsejleni vélte a valóság sötét, fenyegető alakját. Nem is mert belegondolni a másnapba. Agya egy szempillantás alatt végigjárta az összes lehetséges utat, melyet követhetnek ők ketten, és nem lett tőlük nyugodtabb. A legszebb alternatíva sem kecsegtetett felhőtlen nyugalommal, a borúlátóbbak pedig egyenesen megfagyasztották benne a levegőt.

-Azannya! Kész vagyok tőled, Anne! –ugrált Janice előtte, miközben igyekezett lakatot tenni a szájára, bár a csapkodó kezei nem sok mindent halkítottak le. –Mit csináltál vele? Én mondtam, hogy odavan érted! És most jut eszembe, legalább tízszer feléd nézett a koncert alatt.

-Tudod is te –legyintett Anne, de már korántsem oly meggyőződéssel, mint félórával korábban.

-Tudom hát! Úgy bámultam, mint sas az ebédjére szánt rágcsálót! –buggyant ki a lányból a gurgulázó nevetés. –Te, ez a fickó annyira, de annyira szexi, hogy-

Anne odaintett valakinek a lány válla felett, majd mire Janice odapillantott és visszafordult, már a kezébe temette égő arcát és halkan nevetett.

-Hoppá –nevetett Janice. –Szerinted hallotta?

Anne csak nevetni tudott, miközben felidézte újra meg újra a fiatal férfi nevető pillantását. A barna szempárból büszkeség és szerény elégedettség sugárzott, és a nő érezte, ahogy percről percre boldogabb, ahogy emlékei között egyre több a Joshua-val kapcsolatos. A férfi egy egyszerű mosolya, érezte, elegendő lenne egy város boldoggá tételére.

-Na sebaj, úgyis nők milliói mondanak ilyeneket neki a szemébe, érted –bökte meg Janice. –Tisztában van vele, hogy nem csak a hangjáért vannak oda.

Anne halkan nevetgélt, és egyre-másra elöntötte a pír.

-Jól van, szerelmes vagy, de ezt úgyis tudtuk –bólogatott Janice, miközben tolta a kijárat felé a széket. –Szerinted mikor hív randira?

-Hagyd abba, Janice, könyörgöm –nyöszörgött Anne. –Ez nem tréfa, bár az oldalam sajog már a nevetéstől-

-Holnap este? Úgyis öt nap szünetem van Atlanta előtt –hallották Josh-t utánuk szólni az ajtóból.

-Megfelel –közölte vele Janice, és még mielőtt Anne tiltakozhatott volna, gyorsan kiszaladt vele a friss éjszakába.

Anne lerázta a lány kezeit a székéről és hangosan nevetve kerekezett előre meg hátra, pörgetve a széket, nyolcasokat írva le vele, nevetve, maga sem tudta, min- hiszen a szíve pattanásig volt telítődve olyan érzésekkel, amik rémülettel töltötték el, ugyanakkor elkábították, fájón tépték fel a korábbi emlékeit, és szédítő magasságokba repítették. A pillanat az övé volt- az ígéret- a remény- a lehetőség- mindezt megkapta az élettől, pedig nem remélte már, hogy még egyszer érezhet így- és egyszerre akart sírni és nevetni a boldogságtól. El akart szaladni, elmenekülni és mindenkitől elrejtve kiáltani bele az éjszakába mindazt, amit soha senki nem értene meg úgysem- ugyanakkor el akarta mondani mindenkinek, hogy lám, egy nyomorékot is érhet szerencse, sőt, boldogságból is juthat nekik egy pohárral, esetleg többel. Sírt és nevetett, és legszívesebben átölelt volna valakit- tenger közepén lebegett- felhő lágy takaróján- szállt a szélben- szaladt az idővel. Tudta, ennél szebb úgysem lesz már semmi az életében, de nagyon hálás volt a pillanatért. Amikor végül kimerülten állt meg a tér közepén, halkan sírva hajtotta le a fejét.

A férfi megrendülten nézte a nőt, akiben egyesülni látta az esőt és a napfényt, bánatot és gyönyört, fájdalmat és megelégedést. Utánuk lopakodott, és akkor látta Anne-t táncolni az elemekkel. Mindeddig csak sejtette, mit jelenthet a nőnek, de most a felismeréstől a földbe gyökerezett a lába, és elvarázsoltan bámulta a különös, már-már nem emberi jelenséget. Honnan nyeri az energiáját? Hogyan lehet, hogy egy egészséges ember nem képes így örülni valaminek? Érezte, azonnal oda kell mennie hozzá és megölelnie- tudatnia vele, hogy megértette őt, és szeretne adni neki valamit- vagy boldognak látni- támasza lenni, ha csak egy percre is. Kavarogtak benne az érzések, de képtelen volt rendet raknia köztük. Amikor lelke nem bírta tovább az ösztönei, az érzései és a vágyai által létrehozott érzelem-vihart, kövér könnycsepp gördült le az arcán.

Hárman nyitották meg lelkük érzelemgátjait azon az estén: Anne, aki nem tudott senkiről és semmiről, Joshua, aki remegve és rettegve fogadta magába a látványt, és Janice, aki némán, könnyfolyammal az arcán figyelte a két embert, akiket egy kis időre egymásnak szánt az élet.

(folyt köv)

8 Comments

  1. Eszter82
    Posted March 19, 2007 at 4:59 pm | Permalink

    Hát….tényleg feljött a Szivárványséta mellé:))))) Erre nincsenek szavaim, olyan szép volt. Nagyon köszönöm.:)

  2. Posted March 19, 2007 at 7:46 pm | Permalink

    🙂 köszönööööööm!!!!!

  3. Nola
    Posted March 19, 2007 at 11:47 pm | Permalink

    Gyönyörű:((( Azt hiszem, a végére tényleg kell majd a papírzsebkendő. Bár már ez a rész is…
    Tudod már, mi lesz a vége? Persze nem kell elárulni:) Csak hogy tudod-e?:)

  4. Kata
    Posted March 20, 2007 at 7:36 am | Permalink

    látod mit nyöszögtél hogy hogy old meg és pompásan sikerült..nem dícsérlek meg,mert úgyis azt mondod én elfogult vagyok 😀 😉 pusz!

  5. Posted March 20, 2007 at 8:10 am | Permalink

    Nolcsi, tudom mi lesz a vége, az született meg először…
    Kata, igen, megoldottam 🙂 örültem is neki! 😉 dícsérhetsz nyugodtan, attól még tőled is jólesik! 😀

  6. Nola
    Posted March 21, 2007 at 1:04 am | Permalink

    Aham. Kíváncsi vagyok:)

  7. ilus
    Posted September 30, 2008 at 6:46 pm | Permalink

    Hűűűűű!!!!! Nem tudok mást írni :)))))

  8. Krisz
    Posted October 1, 2008 at 6:28 am | Permalink

    😀 Ez nekem elég! 🙂 Köszi!

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*