Rúzsa Magdi- aprócska-törékeny, nagy, csodálkozó, szelíd szemű lányka- ilyennek ismerjük. Amikor először besétált a Megasztárba a válogatások napján, és rázendített egy acapella AC/DC-re, azt hittem kiesek a bugyimból. Láttam, a zsűri is nagyjából így volt vele… aztán elénekelt egy saját szerzeményt is, lírait, szívbemarkolót. Akinek van füle, az sejthette, hogy a szerény fiatal lány sokra fogja még vinni.
És sokra vitte. Saját lemeze van, miután elsöprő fölénnyel megnyerte a Megasztárt; hiszem, hogy a Eurovision dalversenyen sem fog utolsóként végezni. A sok felületes, csillogó-villogó és hamis hangú ripacs között ő volt az egyetlen, aki lélekből énekelt, letisztultan és visszafogottan. Talán a cseh metálosok és a macedón rockcsapat, illetve az izraeli viccparádésok meg a máltai (?) tinizenekar előadásában véltem felfedezni őszinteséget. A többiek mintha direkt arra vállakoztak volna, hogy kigúnyolják mindazt, amit zenének hívunk. Fájt látni és hallani, ahogyan a nem is annyira rossz hangok és előadók hamiskás, idétlen, erőltetett szerzeményekbe préselik bele magukat. Miért? Ki szerez ilyen zenét? Bocsánat, macskazajt? Van, akinek ez tetszik? Jellemző, hogy aki szerintem zeneileg elfogadható volt, nem került be a döntőbe.
De Magdi… Magdi csodálatos volt. Megtestesítése aprócska hazánknak, amit széttéptek, és melynek lélekdarabkái szerteszórva hevernek a világban. Magdi nem kevesebbet tett, mint dalba gyűjtötte a határon túliak és minden magyar ember lelkét, és bemutatta úgy, amilyennek látni szeretnénk mi, érző magyarok: szerénynek, tehetségesnek, belső szépségtől sugárzónak, jobb sorsra érdemesnek, nem harsánynak, nem pökhendinek, nem hamisnak, hanem igaznak és szépnek. Tegnap este sírtam a büszkeségtől, hogy magyar vagyok! Akármilyen helyezést ér el Magdi a döntőben, megmutatta kis hazánkat, jó hírét vitte Magyarországnak, egy egyszerű kicsi blues-dallal. Köszönjük Magdi!
