Remény (II)

Jó régen volt, hogy ezt elkezdtem… hogy mit mikor miért kell befejezni, azt nem tudhatom, de azt igen, hogy talán most végre ennek is ideje volt. Nem túl… nem a legjobb, amit valaha írtam, de be kell járatnom magam kicsit. Nézzétek el nekem, és köszönöm a türelmet!

Remény- 2-ik rész

Előzenekarként a Dixie Chicks szórakoztatta a közönséget, és egy Alabama Cowboy Skate nevű amatőr formáció ugrabugrált magasszárú csizmát idéző korcsolyában, óriási kalapban, kivágott blúzokban. Az este az első perctől fogva hatalmas siker volt; zsibongott a közönség, méhkasként telezsongva a korábban méretesnek tűnő stadiont. Josh mosolyogva figyelte a közönséget a függöny mögül. Alig fél óra, és ők következnek. Eléneklik a You raise me up-ot, ami talán kissé elcsépelt már az olimpia óta, és a Machine-t, ami remek levezető. És utána jön a Mai, és Jevgenyij.

Amióta látta a fiatal oroszt, Josh vegyes érzelmekkel tudott csak rágondolni. Édesapja nem egyszer mesélt neki orosz népmeséket kiskorában, és a családjáról, akik Jekatyerinburg-ban éltek. Josh nem tagadhatta le, hogy orosz vér is folyik az ereiben: mélységesen érzelmes, érzékeny ember volt, ugyanakkor makacs, és gyakran tépelődött olyan dolgokon, amik sem megoldatlanul, sem megoldva nem boldogították. Gyermekkorában sokszor kérte édesapját, beszéljen hozzá oroszul: maga sem tudta, miért, de megnyugtatta az orosz nyelv, csodálatosnak találta és dallamosnak. Énekesi karrierje miatt logikusnak tűnt a menedzserei számára, hogy közkedvelt nyelveken énekeljen: angolul, olaszul, spanyolul, időnként franciául. Ő szeretett volna oroszul is, de lebeszélték róla. Most nagyon bánta, hogy annak idején hagyta magát: az anyanyelvén énekelhetett volna ennek a különös, cári méltósággal korcsolyázó férfinak.

-Eeeeeevereybody wants to be understooooood- dúdolta Jane, miközben elrendezte az italokat az elegáns asztalon, a show utáni fogadáshoz. Josh mosolyogva hallgatta; mástól talán zavarta volna, hogy már megint az ő dalát énekli, de Jane, az örök optimista, a problémamegoldó, a mókamester, a mindenki barátja Jane-től bármit elfogadott volna. –Don’t give uuuuuuuuuuuuuuup, it’s just the weight of the woooooooorld –folytatta Jane, és rákacsintott. –Na, mester, hogy érzi magát? Hangszálak nem rendetlenkednek?

-Minden oké, Jane –mosolygott Josh, és elnézve a túlzás nélkül is angyali arcot, a hatalmas, őszinte pillantást, Jane szíve sokadszorra is megdobbant. Még időben magára parancsolt; nem, nem, és megint csak nem. Ő egy barát. Soha nem is lehet semmi több.

-Teltház van, láttad? A Dixie csajok isteni hangulatot teremtenek. Nem biztos, hogy megfelelő kaliberű felvezetés neked, na de ha engem kérdeztek volna, Pavarotti-t hívom meg háttérvokálosnak, Vanessa-t hegedűkíséretnek, és Santana-t gitárra –vonta meg a vállát Jane.

-Ha nem ismernélek, azt hinném, túlzol –vigyorgott Josh.

-Túlzok is –nézett rá Jane. –Téged csak a legnagyobbakkal szabad egy napon említeni. Hála istennek, ezt mások is kezdik kapisgálni végre- a jég legnagyobbjához szólítottak téged. Éppen ideje volt. Ha jobban belegondolok, elég régóta motoszkál a fejemben a gondolat, mi lenne, ha ti ketten…

Josh felhúzta a szemöldökét.

-Ha ti ketten együtt lépnétek fel –nézett rá Jane pajkosan. –Miért, mire gondoltál?

-Semmire –vigyorgott Josh. –De ismerlek. Elég jól ismerlek. Meglehetősen vad gondolatok szoktak megfordulni a csinos kis fejecskédben…

Jane letette a jegyzettömbkét az asztalra, és miközben ehhez hátat fordított a férfinak, gyorsan nyelt egyet. Érezte, ahogy kiforrósodik. Mi a fene…?

-Azt ugye tudod, hogy éppen válni készül? –bökte ki, hogy oldja a magában gyűlő feszültséget.

-Ki?

-Hát Zsenya.

-Nem tudtam –felelte Josh.

-Egy éve házasok, és van egy féléves baba is.

-Juj. És miért?

-Pletykák szerint… Zsenya lépett félre –mondta Jane, tollával kipipálva az elvégzett feladatokat a tömbön. –Ha engem kérdezel, márpedig én szakértőnek vallom magam az úr magánéletében… szóval én úgy tudom, az a szívtelen felesége tolt ki vele, nem kísérte el az edzésekre, nem támogatta eléggé.

Josh kérdezni akart valamit, de azon nyomban el is felejtette. Eszébe ötlött, milyen dalt akarnak vele elénekeltetni Jevgenyij kűrje alatt. Vajon célzatosan, vagy csak azért, mert ez lesz a következő kislemeze?

-Nem.

Jane meglepetten nézett Josh-ra.

-Mi nem?

Josh összerezzent.

-Hogy…?

-Mit nem? Azt mondtad, nem. Mi nem?

Josh nyelt egyet.

-Jane, ezt csak neked merem elmondani -itt Jane diszkréten megkapaszkodott az asztal szélében, hogy elrejtse kezei remegését-, én… én nem akarom, hogy a Mai-ra korcsolyázzon.

A lány a meglepetéstől tátott szájjal bámult rá.

-Tudod, miről szól, ugye? Keserűségről, csalódásról. Fájdalomról. Ki volt az a barom, aki ezt a dalt választotta?

-Preston úr.

-Az, akinek a lánya…?

-Az –bólintott Jane.

Josh összeszorította a száját. persze, jogtalanul haragudott az illetőre, hiszen nem tudhatta, ahogy ő maga sem. Ennek ellenére, pillantása elkalandozott, kezei finoman ökölbe szorultak, homlokát egyetlen szempillantás alatt ráncok borították el. Jane csodálattal nézte bálványát- istenem, milyen gyönyörű tud lenni! Köszönöm neked, hogy mellette lehetek, rebegett egy gyors hálaimát, mielőtt félve megszólította volna.

-Mi jár a fejedben…?

Josh ránézett.

-Van nálad lejátszó? Rajta van a lemezem?

Jane felnevetett.

-Tudod, hogy veled… vagyis a hangoddal kelek, a hangoddal fekszem… –nyögte ki, enyhén elpirulva. Szerencséjére Josh annyira elmerült a gondolataiban, hogy semmit sem vett észre.

-Kérem –nyújtotta a kezét, és Jane csodálkozva halászta elő a kis táskájából az mp3 lejátszót. Mielőtt kérdezhetett volna, Josh elviharzott. Uram atyám és minden szentek, mi lesz itt ma?!

~~~

Jevgenyij lassan sétált a színpad mögött, hallgatta a zenét, igyekezett a gondolatait letompítani. Legyen vége, legyen csend, legyen elég, ismételgette magában, maga sem tudva, miért, és mire értve a szavakat. Ösztönei súgták, hogy vihar közeleg, érzékei feszültek voltak, és minden fokozott erővel vette körül. Jegor sírása ordításként visszhangzott emlékeiben, Mása nevetése gúnyos kacajként, Mishin finoman feddő szavai fájdalmas csalódásként. A zene túl hangos volt, a közönség túl zajos, ő pedig percenként a hidegrázás és a hőhullám között találta magát.

-Szia –köszönt rá egy félénk hang. Zsenya odafordult, Josh állt előtte, sötét zakóban, sötét farmernadrágban, a zakó alatt sötétbordó inggel.

-Milyen hosszú a programod?
-Hogy…?

-Hány perces? –kérdezte Josh türelmetlenül.

-Négy körül, miért?

-Tökéletes –indította el a lejátszót a férfi. –Hallgasd ezt végig, és mondd meg, el tudod-e korcsolyázni a programodat erre. Nem kell most válaszolnod; nekem most mennem kell, eléneklek két dalt, utána jössz te. Addig hallgasd meg néhányszor, és döntsd el, akarsz-e erre korcsolyázni.

-Na de… miért? És…

-Csak hallgasd meg –nyomta meg a gombot Josh, miután elhelyezte a fejhallgatót Zsenya fején. Amikor ujjai véletlenül a férfi arcához értek, Jevgenyij összerezzent. Josh szólni akart, de meggondolta magát, és elsietett a színpad felé.

~~~

Josh letörölte az erős fények izzadságcseppjeit a homlokáról, és ivott egy korty vizet. Hátrasietett, a színpad mögé, ahol Jevgenyij mozdulatlanul állt egy sötét sarokban, karjai keresztbe fonva a mellkasán. Döbbenten állt meg a férfi előtt, akiről nem tudhatta, hogy a csukott szemhéjai könnyeket rejtettek; azt viszont tudta, hogy alig van egy perce, talán annyi sem, amíg felkonferálják őket, de nem akarta megszakítani a csendet, érezte, hogy sok minden zajlik le most Jevgenyijben. Mielőtt átpörgethette volna a fejében, hogy tulajdonképpen csak néhány sort váltottak egymással, és azelőtt nem is tudott a létezéséről, mégis… mégis erős és megmagyarázhatatlan vonzódást érzett iránta, a szó nemesebb értelmében- Jevgenyij kinyitotta a szemét.

Josh megköszörülte a torkát, és elvette a férfi kezéből a lejátszót.

-Döntened kell, ez legyen, vagy az eredeti?

Jevgenyij csillogó szemekkel nézett rá.

-Miért most változtatnak?

Josh az ajkába harapott.

-Őőő… izé. Nem ők. Ők nem.

-Hanem?

-É… én –nyögte ki Josh, és nem értette, miért van zavarban. Miért vagy zavarban?!

-Miért?

-Nem tudom –feszengett a barnahajú énekes.

Jevgenyij nem mondott semmit, nem is kérdezett, csak vett egy nagy levegőt, és amikor kieresztette, szíve összes bánatát engedte el vele. Könnyűnek, és főleg, szabadnak érezte magát utána. Megkérdezhette volna magától, miért, miért pont most, miért pont ez az idegen, miért pont ővele ennyire kedves, miért ilyen szép hirtelen minden, amikor a világ ugyanolyan sötét, reményvesztett, hitehagyott, beletörődő. Tudta, hogy nem lesz semmiféle változtatás, mégis, a gondolat, hogy egy idegen személy ilyen szeretettel van iránta, szárnyakat adott neki. Nem kérdezte, miért, csak bólintott, és elindult a színpad felé.

Josh azon sem csodálkozott, hogy egyetlen szó nélkül megértette a férfi válaszát. Álmodozó énje mögött ott türelmetlenkedett a realista, a két lábbal a földön álló Josh, aki most azért marcangolta magát, hogy miért nem korábban jutott eszébe- miért nem beszélt Jane-nel korábban-

~~~

Ahogy egymásra néztek, pillantásukban összeforrt a lelkük. A közönség hangoskodását maguk mögött hagyva, csendben újraélték a tökéletesség közös pillanatát, melyről mindketten tudták, hogy az életben egyetlenegyszer adatik meg. Jevgenyij széttárt karokkal állt Josh előtt, aki a mikrofont a szívéhez szorítva lélegezte be a látványt, az emlékeket, a hangokat, illatokat, mindent, ami erre emlékezteti majd hosszú évek múltán is.

~~~

Josh a vállveregetések és a kedves szavak között lebotorkált a színpadról, le a lépcsőn, a függöny mögött, át a láthatatlanság világába. A bezárt ajtó mögött senki sem zavarta; letörölte az izzadságcseppeket a homlokáról, és a székre készített törölközőbe temette forró arcát. Az éneklés mindig sokat kivett belőle, de ennyire soha nem volt még kimerülve. Ma este nem csak a közönségnek énekelt, hanem annak is, akiben önmaga szebbik felét látta. A szenvedélyes tánc, az érzelmek, az őszinte fájdalom, amit Jevgenyij le sem tagadhatott, az ő testét-lelkét is átjárta. Vajon átérezte a férfi, amit ő? Vajon csak bebeszélte magának, hogy az egymással váltott alig néhány szó után különleges kapocs jött létre közöttük?

Lerogyott a székre. Az ajtó mögül bezajongott a világ. Neki pedig béke kellett, csend és megnyugvás. De addig nem nyugodhat, amíg meg nem tudja, mi zajlódott le Zsenya lelkében.

~~~

Jevgenyij csak azt tudta, hogy beszélnie kell Josh-sal. Néhány órával azelőtt még minden koromsötét volt és reménytelenség járta át, most pedig mintha egy másik világban ébredt volna. Volt az előző élete, melyben Mása, és Mishin, és az édesanyja, és a rajongók, és a kötelezettségei rátelepedtek, ólomsúlyukkal lehúzták a mélybe, és egyre kevésbé kapott levegőt. Most pedig, miközben türelmetlenül kapta le magáról az izzadt kosztümöt, és hanyagul gyűrte be táskájába, mindaz a múlté volt, és a jelen boldogsággal ragyogta be fáradt lelkét.

Még fel sem vette a felsőjét, máris kint volt a folyosón. Az este még javában folyt, a korcsolyások a fináléban brillíroztak, a szokásos kapkodás ment, de Zsenya semmire sem figyelt. Az első embertől megkérdezte, merre kell mennie, és szó nélkül nyitott be az ajtón.

~~~

Zavaróan sima homlok és izzadt tincsek- zavarbaejtően őszinte pillantás és szédítően szép ajkak- izzadságfolt a mellkas fölött, furcsa, enyhén kesernyés, jólismert illat, csillogó szempár, melynek ragyogását nem halványította el a mesterséges fény. Meglepődést és megnyugvást tükröző pillantás- mint amikor félünk attól, hogy valami bekövetkezik, és még jobban attól, hogy nem. Jevgenyij első gondolata (hogy milyen rég nem nézett olyannak a szemébe, akinek nem volt takargatnivalója) hamarosan megtört a zavarodottság súlya alatt. Mit keres itt? Mit mondhat neki? Mit akar hallani? Egy rokonlélek szavait? Egy másik emberi lény elfojthatatlan vágyakozásának bizonyítékát keresné? Vagy vigaszt egy ismeretlentől, aki ismeretlenségében megértőbb lenne, mint bárki más?

Úgy álltak egymással szemben, mint két segítségre vágyó gyermek, egyik félénkebb a másiknál, képtelenebb a másiknál arra, hogy megtörje a csendet, mely néma bölcsője volt a semminek és a mindennek- a szavak megtörhetik a lehetőségek varázsát, minek beszélni hát?

Kérdések, kételyek, tétova válaszok kergetőztek szemeikben; két különös lény, kimerülten a feladat teljesítése után, esetlenül a szabadság ketrecében, nem tudván, hogyan tovább, mi végett sodorta őket egy helyre az élet.

Josh szó nélkül lenyomta a székre Jevgenyijt, és odahúzott egy másikat. A megtisztulás mindkettejüket elgyengítette, a megkönnyebbülés pedig szégyenérzetbe torkollt- mit keresnek egymás előtt, hogy lehet, hogy ismeretlenül is- mindketten a szót keresték, amivel le tudnák írni, biztonságba tudnák helyezni az érzést, megfoghatóvá, elfogadhatóvá.

Egymás mellett ültek, szó és gondolat nélkül, megálljt parancsolva érzéseiknek. Hiszen nem szabad, és nem is lehetséges, nem is akarhatják.

A szőke csapzott tincsek alatt néma kékségben várakozott a lélek, hogy szabadjára törhessen; mit bánta ő, ki által- csak azt tudta, szárnyalni akar, tehertől mentesen, egyedül, de magányában is tudatában szépségének.

Barna szempár pislogott értetlenül maga elé. Mi történt?

-Én nem… én nem vagyok… –hallotta a zavart félmondatot.

-Én sem –felelte éppolyan zavartan.

A vallomás után mindketten csak kuszább gondolatokkal küzdöttek.

-Köszönöm a kedvességedet –törte meg a vaskos csendet Jevgenyij. –Ma este úgy éreztem, valakinek én vagyok a fontos. Mindegy, hogy miért –tette hozzá sietve, türelmetlen kézmozdulattal. –Hálás vagyok.

-Nem tudom leírni azt az élményt, amit adtál nekem –felelte a másik. –Ha a közönség csak a tizedét kapta annak, amit én, egy életre nem felejtik el.

Jevgenyij fáradtan mosolygott.

-Ezért vagyunk, nem?

-De –bökte rá Josh, beletúrva borzas göndör hajába.

A beálló csendben sikoltoztak a ki nem mondott érvek, ellenérvek, kételyek, válaszok. Szavak kardéle siklott a gondolatok pengéjén, fájdalmat okozva mindkettejüknek, hiszen amit nem értünk, az szenvedéssel jár- ám ha az élet régebb óta edzette volna őket, tudták volna, hogy a meg nem értett szenvedés százszor jobb a megértettnél.

-Mennem kell… egy óra múlva indul a gépem –mondta Josh, fejét alig oldalra fordítva.

-Én meg hullafáradt vagyok –válaszolta Jevgenyij. –Rég éreztem magam ennyire kimerültnek.

-Sajnálom hogy nehéz időszakon mész keresztül –nyögte ki Josh, és az ujjai elfehéredve mélyedtek a saját térdébe. –Én… ez nem tartozik rám, de azt akarom, hogy tudd.

Jevgenyij maga elé mosolygott.

-Minden amerikai ilyen kedves?

-Tudvalevő, hogy szívélyes nép vagyunk –nyelt egyet Josh. Hülyén érezte magát. Csak tűnjön el végre, legyen vége ennek.
Felállt a székéből, és Jevgenyij követte a példáját.

-Köszönöm –mondta komolyan.

A kinyújtott keze meleg ujjakba botlott, enyhén izzadt tenyérbe, határozottság mögé rejtőző félénkségbe.

-Igen. Én is. Jók voltunk.

-Igen. Hát… viszlát.

-Viszlát.

~~~

A pillanat súlya alatt rogyadozva álltak egymással szemben, a kimondott búcsút követően, a még el sem gondolt kérdéseket pörgetve agyukban.

Talán, ha senki nem tudná meg, megérinthetném.

Lehet, hogy ellökne magától.

Önbecsülésem sírját ásom éppen, ha megteszem.

Szeretném, ha nem kellene félve gondolnom rá.

Csak egy érintés, ami több lenne, mint egy kézfogás.

Ő is ezt szeretné.

A nem lehet és a miért nem párharcából a józan ész fegyvere került ki győztesen. Sajgó, kipróbálatlan szárnyú lelkeik megtörve húzódtak meg tudatuk sötétjében, de a vágy a határtalanság után boldogság köntösébe öltöztette őket, és a remény magja boldogan bújt meg bensőjükben. A számukra oly váratlanul megmutatkozó szépség azt sugallta, ha egyszer megtörtént, meg fog történni máskor is, és a két ember-tanonc hálatelt szívvel vágott neki a hosszú útnak, szívükben dédelgetve egy megmagyarázhatatlan élmény csodáját.

(Vége)

12 Comments