A kő

Jónéhány hónapja megvolt ez, angolul, most lefordítottam, mert picit időszerű… kis késéssel… elsősorban Katámnak, aki állandóan noszogat és buzdít és könyörög, hogy végre magyarul, magyarul, magyarul… Igenis Katám, igyekszem! Igyekszem! Aki ismer, az tudja, ki is ihlette ezt a darabot (is)… meg egy bevásárlásból hazafelé tett séta, a temető mellett, miközben a fülemben a Per te szólt…

A kő

Az időrágta kő meleg volt és hívogató az asszony csontváz-súlya alatt. Mindketten öregek voltak és kopottasak, de az utóbbi különösen, miközben meredten bámulta a sírkövet, melyen ült. Az idő helyben topogott a feje fölött jajszót eresztő, csupasz fák között. Az asszony hófehér haját késő őszi szél borzolta. Nem hallotta a szelet, de tisztán érezte hideg szorítását az érzékeny bőrén.

Jonas Grears, olvasta el újra és újra a nevet, hogy valahogy múlassa az időt. Minden betűt óvatosan olvasott el, az aggkor üres nemtörődömségével. Hatvankilenc évet élt, hűséges férj és szerető apa volt. Az asszony belekapaszkodott az emlékeibe, megpróbálva felidézni az arcot, de mivel feledékeny volt és öreg, csupán egy elmosódott pacát és meghatározatlan színű szemeket volt képes előhívni a sötétségből. A rekedtes kacaj-töredék, mely mindezek mellé társult, talán a férfié volt valamikor, talán nem. Álombeli alak volt ő, meglehet, az asszony lehelt bele képzeletbeli életet a magányosan eltöltött évtizedek nyomása alatt. De nem, valóságos volt. Hiszen eltemetve pihent, pont ott, ahol az asszony most része volt a tájkép lassított mozgásának.

Hogy mi okból ölelte magához múltját oly fájdalmas gyakorisággal (minden vasárnap délután), senki sem tudta volna megmondani: ő maga sem. Görcsösen kapaszkodott abba, ami annak idején bántotta és fájdalmat okozott neki és nem hagyta levegőt venni- a ceremónia most a reménykedés és jövő állandóságát volt hívatott megteremteni. Minden hétfő reggel reszkető tagokkal tápászkodott fel ágyából, a biztos tudatban, hogy ugyanazon hét végén, vasárnap délután, meg fogja látogatni egykori társának maradványait. Gyengécske elméje jelentéktelen tennivalókat eszelt ki, úgymint a legjobb ruháinak magára öltését, az évtizedes múltra visszatekintő harisnya felhúzását, melyet egészen mostanáig sikerült tökéletes állapotban megőriznie, és a mahagóni fából faragott szekrényhez való csoszogást, hogy a birtokában lévő, kínos rendben sorakozó négy pár lábbelije közül kiválassza az adott évszaknak megfelelő kedvencét. Furcsa módon ez mindig ugyanaz volt: a fekete és barna színű, megbízható téli cipőt, melyet néhány évvel azelőtt szerzett fillérekért egy családi kiárusításon. Agya napokon át volt képes efféle részleteken időzni, miközben a rádiót hallgatta, vagy egy almát darabolt apró szeletekre, hogy azok ne jelentsenek túl nagy kihívást a műfogsorral ellátott szájának, vagy a hozzá hasonlóan öreg házának verandájáról csodálta a naplementét. A legváratlanabb pillanatokban eszébe jutott a cipője, és a hrisnyája, és lelke örömtáncot járt: akármi történjék, a vasárnap délutáni sétája a temetőben az állandóság boldogító leplével burkolta be őt.

Miközben a tél előtti alkonyat lassan leszállt élőre és élettelenre, az asszony belebólintott a semmibe. Nem vette észre az emberi alakot, mely a sírkövek között kanyargó keskeny ösvényen bandukolt. Nyugodt sétája nem zavarta meg a temető alaphangulatát; majdnem lábujjhegyen járt a száradásnak induló fűvel övezett kavicsokon, cipője hangtalanul érintkezett a fövennyel érintkezett.

A hosszú, fekete kabát, a között sapka és az erős, holló-színű bakancs halkan közeledtek, majd megálltak, hogy figyeljék az asszonyt, aki eltávozott kedvesének sírkövén ücsörgött, az élet által ráhagyott egyetlen szerepét, a tiszteletreméltóan gyászoló feleségét játszva. A sapka alól koromfekete szempár kandikált ki, és néhány hullámzó fürt, mely nem volt hajlandó a gyapjú melege alatt megbújni. A szemek sűrű, de szépen ívelt szemöldök alól figyelték a nagyvilágot, és hamarosan észrevették az öregasszonyt, aki látszólag ok nélkül üldögélt a kő síma felületén. Olybá tűnt, mozdulatlanná fagyasztotta erőtlensége, ahogyan egyre csak halogatta a soron következő, hét napos tervezgetést, mely a vasárnapi temetői sétát előzte meg.

Az asszony azt hitte, haldokló szemei becsapni készülnek őt: valami megmozdult előtte, vagy inkább megrezzent, akár sivatag végtelen homokjában a kristálytiszta csermely. Lassan pislogott, majd újra, hogy tisztábban lásson, és amikor picit felemelte a fejét, egy fiatalember pillantását látta a sajátjába fúródni.

Az utóbbi zsebretett kézzel állt előtte, őt figyelve. Ki akarta rabolni vajon? Vagy talán, bántani? Az asszonynak tudomására jutott, hogy az elmúlt hónapok alatt az idősebb korosztályt kedvelő molesztálók garázdálkodtak a környéken. Tétován összeszámolta fejben, mennyi pénz volt nála a bézs színű tárcájában. Vajon megelégszik majd azzal, hogy elvegye tőle és távozzon?

Lassan felállt, hogy az idegen jelenléte miatt folytassa időelőtti utazását hazafelé. Az emberi alak csak állt mozdulatlanul, ezzel elvágva az asszony útját a saját, régi életéhez visszavezető ösvényhez. Az utóbbi fáradt volt és érezte, hogy a kora miatt elmozdult beleiből idegesség árad vonakodó torka felé.

-Engedjen elmennem, fiatalember –sziszegte a műfogakon keresztül, melyekkel kénytelen volt az élet húsát marcangolni. –Nem illendő egy hozzám hasonló idős embert késleltetni a hidegben.

-Maga gyűlöli az életet, ezért elveszem magától –felelte a férfi nyugodt hangon, mely a majdnem-tél lehelletén ért el az asszonyhoz, aki ahogy a szavak a fülébe hatoltak, felemelte reszkető fejét, hogy fogadja az idegen pillantását.

-Hogy mondja? –kérdezte a zsenge kora óta belénevelt udvarias modorban.

-Mondjon akár egy dolgot, amit szeret, és elmegyek –válaszolta a férfi lassan, az idős hölgy számára is érthetően formázva a szótagokat.

Az asszony rábámult, azon töprengve, vajon miféle tréfa kellős közepébe csöppent. Öreg volt, nem volt semmije, miért akarna bárki is ilyen csúfondáros módon szembeszállni vele minden ok nélkül?

-Unokáim vannak és három fiam –mondta, részben válaszként a fiatalember bizarr és váratlan kérdésére, részben pedig saját kételyei megnyugtatására, melyeket az idegen kérdő tekintete ébresztett benne.

-Nem szereti őket –hangzott el az egyszerű magyarázat arra, hogy az asszony elméje röpke és haszontalan utazásokat tett múltba és jelenbe, megragadva ezt és azt, majd keserűen félredobva mindent.

-Mit számít az magának, ha ez igaz is? –kérdezte türelmetlenül, miközben lábaiból érezte, ahogy kezd kiszállni az erő, rozoga testének súlytalansága ellenére.

-El kell vinnem azokat, akiknek nincs mit szeretniük –válaszolta az idegen, nyugodtan nézve az asszony összeráncolt szemöldökét.

-Ez a legnagyobb badarság, amit egész életemben hallottam –mondta az asszony és közelebb lépett hozzá, megpróbálva ellökni magától az erős, fiatal testet. A férfi élete teljében volt, magas, és mozdulatlan, akár a gyökeret eresztett fák, és az asszony kezdte elveszíteni a türelmét. –Engedjen elmennem, fiatalember, vagy segítségért kiáltok.

Az idegen feléje nyújtotta mindkét kezét, és megérintette az asszony karjait. Az utóbbi érezte a meleg érintést, ahol megragadták, de fájdalomnak nyoma sem volt. A férfi különös módon nézett rá; szája mosoly-tengerben fürdött, és a szemei párásak voltak, mint akit sírás környékez. De nem, annak nem sok értelme volt.

Annak sem volt értelme, hogy as asszonyt felemelték a földről, de annak még kevésbé, hogy ugyanakkor a földön maradt, pillantásával követve az idegen alakját, ahogyan az felemelkedett a levegőbe és felhő- és szél-szimfónia szárnyain tovaszállt. Az egész, furcsa történés zenének hangzott, hegedűk lágy jajszavának, szívdobbanáshoz hasonlatos dobpergésnek, zongora dúdolásának, mely véget nem érő táncra hív. Hova vitte őt? Miért volt képes még mindig látni azt, aki erősen tartotta a végtelenben? Mi volt az a földöntúli zene, és honnan jött? És- egy hang, mély, bársonyos, reszkető hang, mely gitár zokogására lejtette násztáncát; lebukott, hogy a törékeny föld rejtett bensőjének hangjait kifejezhesse, és magasba emelkedett, hogy a hatalmas, megmagyarázhatatlan világegyetem kiáltását tükrözze. Az asszony egyenesen állt, amennyire a kattogó csontjai megengedték, és feszülten figyelt.

A nap régen búcsút intett már, de ő most még egyszer látta elköszönni; az élettelen fák mind bimbótól és levelektől roskadoztak, a hólepte sírkövek pedig megrázták magukat, hogy láthatóvá tegyék az alattuk fekvők életútját. Eszébe jutott a fekete és barna cipője és a régi harisnyája: a szépséges zene mindezt tökéletessé tette. Felidézve unokája, Jim arcát, az asszony érezte, ahogy mosoly kúszik ráncos ajkai fölé.

Annyi mindent szeretek, gondolta, és a tudattól nagyot dobbant a szíve. Leereszkedett a sírkőre, mely a régóta eltávozott jobbik felének neve mellett immár a sajátját is őrizte, és tehetetlenül feküdt a megbánás és fájdalom tengerében.

A hang pedig csak énekelt neki, szépségről, gyengédségről, együttérzésről, mindenről, ami csodálatosnak nevezhető a földi lét szürke egyhangúságában.

June utolsó lehellete felszállt, hogy a szeretet és bánat kísértetivel eggyéváljon. Együtt utaztak tovább végtelen útjukon, a békét kutatva, és ekkor az asszony végre megértette, miről szól az élet.

1 Comment

  1. Kata
    Posted November 3, 2007 at 10:15 pm | Permalink

    Köszönöm….csak olvasom és olvasom…és alig találom a szavakat és hihetetlen öröm jár át…
    Mit mondanak el a szavak,amiket ideírok?
    Le tudom írni egyáltalán, amit érzek?
    Ma nem..ma csak érezni tudok, beszélni nem.
    Megbénít az öröm.

    Ma olyan adagban kaptam szeretetet, hogy talán összeomlanák tőle,ha nem tudnám, az igaz szeretet felemel.
    A válasz pedig itt volt a kérdésemre(ami nem is az én kérdésem,hanem Jézusé,majd megérted ha olvasod a közös könyvünket)már akkor,amikor még fel sem tettem…*megöleli Mimóját*

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*