A Stradivari hegedűk csodálatos világában utaztam ma a Mezzo csatorna segítségével. Bevallom, gondoltam, belenézek, majd befejezem a vacsorámat és megyek tovább, de képtelen voltam elszakadni a két éve készült filmtől.
Három évszázada rejtély, vajon miért olyan különlegesek a Stradivari mester által létrehozott hegedűk, miért lehetséges az, hogy a ma hivatalos források szerint csupán 500 példányból 1 millió dollárért kelnek el a ritkán árverésre bocsátott hegedűk a legrangosabb aukciókon, és miért van az, hogy a szakértők szerint nincs párja egy Stradivari hegedű hangzásának.
Egyesek szerint az alapanyag minősége a kulcs: ezek a fenséges hegedűk olyan lucfenyőből készültek, mely jóval tovább száradt, mint átlagosan a megmunkálásra váró fák, vagyis, két hét helyett akár hónapokig is. Mások szerint a 17-ik század körül Európába beállt kisebb jégkorszak határozta meg a fák minőségét. Ismét mások szerint a tény, hogy a kész hegedűk elő- és hátlapjai nem egyenletes vastagságúak, adja meg a Stradivari-k gazdag hangzását. Egy német kutató különleges műszert épített ki annak vizsgálására, hogy kisebb ütésre milyen fokon rezonál a hegedű, és a rezonanciák összesítését követően ez az úriember képes volt egy háromdimenziós modellt létrehozni annak bemutatására, hogyan is néz ki a hegedű a hangok alapján. Ismét mások a Stardivari-k külső védőbevonatát elemezték kémiai módszerekkel, melyek kapcsán kiderült, hogy a mester különféle fémes elemeket tartalmazó bevonatot alkalmazott. Ultrahangos vizsgálatot követően láthatóvá vált, hogy a hegedű felületét nem egyenletesen védi a bevonat: vagy elkopott az eredeti réteg, vagy pedig jóval a hangszer elkészülte után lett ráhelyezve. Röntgenfelvétel után kiderült, hogy egyes Stradivari-k számos összetevő darabjait idővel kicserélték, hogy a hangszerek megfeleljenek az adott korok zenei hangzásának. Van, hogy a Stradivari-nak már csak a tokja eredeti…
2006 novemberében egy Texas állambeli kutatóintézet tagja, Joseph Nagyvary (nesze neked, nagyvilág!) állítólag megcáfolhatatlan bizonyítékokkal állt elő, hogy a hangszerek készítésekor a mester különleges, férgek elleni védőanyagot használt, melynek a hegedűk hangzása köszönhető. Szerinte a mester nagy valószínűséggel véletlenül keverte ki a speciális védőszert, hiszen Stradivari nem volt jártas a szavak és a tudomány világában. Lehetséges lenne tehát, hogy a ma létező legdrágább és legritkább hangszerek mítikus különlegességét egy véletlen hozta létre…? Nagyvary, aki Magyarországon született és aki egy korábban Einstein birtokában lévő hangszeren tanult meg hegedülni, 1970 óta foglalkozik a témával. Elmondása szerint azért merült bele a kutatásába, mert képtelen volt elhinni, hogy egy írástudatlan ember ilyen tökéletes, makulátlan hangszert képes alkotni.
A fizikai, kémiai elemzések és adatok összevetése után nem kaptunk választ arra, miért tartják csodaszámba ezen hegedűket, ezért megszólaltattak olyan zeneművészeket, akik oly kiváltságos helyzetben lehetnek, hogy Stradivari hegedűn játszhatnak. Kivétel nélkül mindannyian azt nyilatkozták, hogy aki egyszer Stradivari-n játszott, az sosem lesz képes egy közönséges hegedűn játszani. Egy Stradivari hegedűhöz fűződő kapcsolat hasonlatos egy égben köttetett szerelemhez. Férfiak és nők egyaránt elragadtatással beszéltek arról, hogy a Stradivari hegedű számukra addig nem hallható hangokat adott ki.
Szó volt arról is, vajon a hegedű klasszikus, gömbölyített, kecses alakja befolyásolja-e a hangzását. Nos, néhány szakértő és merész hegedűs mester kísérletei és tapasztalati alapján, a válasz nem. Ezt bizonyította az, hogy egy belga hegedűs a klasszikus forma változatosabbá tételén dolgozik évek óta, és árulja a furcsa, aszimmetrikus formákat követő, szokatlan kanyarulatokkal rendelkező hangszereket.
Miután az ember világát meghatározó törvények képtelenek voltak megmagyarázni a Stradivari hegedű titkát, felvetődött a kérdés: mi van akkor, ha a csodálatos, mennyei, kerek, gazdag, érzéki hangzást az adja, hogy a hangszer és a rajta oly nagy szeretettel és áhitattal játszó zenész kapcsolata nem nevezhető mindennapinak? Mi van akkor, ha a hangokat nem is a hegedű, hanem a hegedülő hozza létre, amikor ujjai földöntúli csodálattal érintik meg a húrokat?
Antonio Stradivari városában, az olaszországi Cremona-ban csodálatos múzeum található, ahol több, a mester kezében napvilágot látott hangszer van kiállítva. Egyesek szerint, szívtelen körülmények között: a nyakuknál fogva vannak felfüggesztve, hogy az odalátogató jobban láthassa őket. Egy zenész azt kifogásolta, hogy az ilyen módon kiállított hangszerek idővel “meghalnak”: a fa elveszti rezonanciaképességét, a hegegű megnémul.
Ámde a múzeum igazgatója állítólag minden nap kezébe veszi a hegedűket, csak néhány percre, és szeretettel játszik rajtuk, hogy a hangszerek elmékezzenek: csodálatos üzenet hírvivői ők, és ezért e világ számára igenis fontos a létezésük.
De az embernek mindez nem elég. Az ember kíváncsi, az ember tudni akar, az ember meg akar oldani nagy titkokat. Az ember teremteni akar: állatmásolatok látnak napilágot, mesterséges értelemmel és érzelemmel ellátott gépek. Az ember nem elégszik meg azzal, hogy csodálattal adózzon eme nagyszerű hangszereknek: azon törekvései, hogy reprodukálják Stradivari csodáját a mai napig töretlenek. Számítógépek és előrehaladott technológiák segítségével kutatók állítása szerint hamarosan képesek leszünk Stradivari hegedűket alkotni.
Újra építeni a Colosseum-ot… előteremteni a Stonehenge hiányzó darabjait… felkutatni Atlantiszt… megmagyarázni, miért rejtélyes Mona Lisa mosolya.
Létrehozni egy Stradivari-t.
Mindezt azért, mert képesek vagyunk rá?
