A tenger szava (1)

Első rész az eddigi 44-ből. Bevallom, megizzasztott a fordítás… De beismerem, élvezettel csináltam! Ráadásul úgy érzem, magyarul is jól hangzik. Változtattam itt-ott, egy-egy keveset, de alapjában véve természetesen ugyanaz. Az a történet, amit június eleje óta írok, és ami az összes eddigi általam írt darab közül a legközelebb áll hozzám, és ami talán a legjobban megközelíti azt, amit az írással szeretnék elérni. Egyszóval, szeretem, szeretem, szeretem! Nagyon. Akkor is, ha hasonló témájút írtam már. Ez sokkal mélyebb, sokkal összetettebb… sokkal ihletettebb. Szerintem. (Az angol címe “A walk by the sea”, vagyis “Séta a tengerparton” amit magyarul nem tudtam szépen átadni, ezért lett egy picikét más. És talán jobb is így. Szinte hallom, ahogy Kata vigyorog és már szóra nyitja a száját: “én megmondtam!”)

A tenger szava (1)

Az asszony a ház előtt állt és nézte a felette tornyosuló, dühöngő eget, melyen a kék minden árnyalata jelen volt, tökéletes vásznát festve egy viharos nyári délutánnak. Gyönyörködött a látványban, hunyorgó szemeivel követve a keskeny ezüstfény-csíkot, mely elválasztotta a mennyet a földtől, messze az előtte húzódó hatalmas tenger homlokánál. Tudta, a napfény azért küzd, hogy átdöfje a vaskos felhőrétegeket, de a csillámló fényszalagon kívül más fény nem volt látható. Apró madarak szelték át a végtelen kékséget, körökben haladva, mintegy megpróbálva még jobban összekeverni a varázslatos színeket az égpalettán. Mélyeket lélegzett a sótól súlyos levegőből: tüdejébe befészkelte magát az egészség, mely csakis a tengertől származhat. Érezte, hogy mellkasát feszíti a távolból hívogató, nehéz esőillat és a nyári szellő, a virágillattal megrakott.

A levegő túl nedves volt, ezért otthon kellett hagynia a festékeit és ecsetjeit, házának falbörtönében viszont nem érzett indíttatást a festésre. Sóhajtva fordult meg, hogy visszamenjen a házba. Felhívja a fiát, és megkérdezi, hogyan érzik magukat új lakásukban. Vásárolnia is kell majd, hiszen elfogyott a friss gyümölcs és a kenyér. Arról a tényről nem is beszélve, hogy bár utálta a beismerést, vágyódott az emberi közelség után. Már attól felderült a kedve, ha csupán valakit magához közel láthatott. Figyelte az idegenek vagy ismerősök arcait, a rajtuk átsuhanó különös kifejezéseket és vonásokat, magába zárva azokat, hogy később szabadjára engedje őket vásznain, amikor gazdag képzelőereje sajátos kapcsolatba helyezte őket a világgal. Nem sok ismerőse volt Bodeford-ban, de neki ez megfelelt. Jól tudta, magányába visszavonuló személyként beszéltek róla, és időnként élvezettel ízlelgette a szó jelentését. Hiszen végső soron ő valóban visszavonult: kedvére volt a magányos élet, és mivel évei javát már leélte, tanácsosnak látta csupán önmagával és művészetével tölteni maradék idejét.

Joseph-fel beszélni általában nem tartott sokáig. A férfi jobbára formalitásokra szorítkozott, megemlítve munkáját, feleségét és közös gyermeküket, ám mindezt roppant szűkszavúan. Kérdezett édesanyja felől, az utóbbi által belésulykolt udvarias hangnemben. Büszke is volt Joseph-re, noha volt idő, amikor szíve körül furcsa, szúrós érzést tapasztalt, valamit, mely hasonlatos volt a megbánáshoz. Talán ha több időt töltött volna vele a vásznai helyett- de ez ügyben már aligha tehetett valamit. Megmosolyogta fia szigorú hanglejtését és illedelmes kacagását valahányszor megpróbálta őt felvidítani egy-egy butácska tengerparti tréfával. A telefont a helyére téve az asszony az égre pillantott, ahol aprócska napsugár pásztázta a lenti lágy hullámokat.

A házból kilépve ismét az eső csodálatos, nehéz illata fogadta, az istenek könnyei és azok örök bölcsője, a tenger. Az erős szél vízcseppeket nyomott arcához és ő behunyta szemeit, amikor azok ráncos bőréhez értek. Még egy majdnem teljesen elhervadt virág is megérdemli, hogy locsolják. Mary úgy gondolta, korát illetően túlvan már azon, hogy bármit megérdemeljen; ennek ellenére, a természet kis ajándékait mindig hálával fogadta. Váratlanul érkeztek, és nem kellett értük fizetni, továbbá sem terhet, sem adósságot nem kellett hátán cipelnie miattuk. Isten ajándékai voltak ezek az Ő egyik tökéletlen teremtményének, a szánalom jelei a bukott emberrel szemben; mosolygott magában, és elképzelte az Öreget, amint odafönt ül és fejét rázva számlálja az ő hibáit, miközben mindent megtesz annak érdekében, hogy megmentse a lelkét: egyre több és több piciny megváltás-darabkát küld neki abban a reményben, hogy egy szép napon megbánást tanúsít majd, és megváltozik. Nos, mivel igazából nem volt hívő, Mary jól tudta, hogy megváltozni nem fog, annál is inkább, mert nem talált megbánnivalót az életében. Jó élet volt az övé, tisztességes és eseménytelen; része volt szerelemben, igaz, nem sokszor, és nem mindig erkölcsös módon, mégis ismerte a szerelmet. Nem cserélt volna senkivel.

És most övé volt egy dicsőségesen nyomasztó kis búvóhely, ahol adózhatott magányának. Egy aprócska falura esett a választása, ahol alig élt ezer ember: itt fogja utolsó leheletét útnak indítani. Addig is előtte áll még néhány kellemesen eltöltött év, továbbá pár tucat festmény elkészítése, melyekre a jövő talán rá fogja nyomni az eladhatóság és siker bélyegét. Nem vágyott hírnévre; édes pillanatok rabjaként elképzelte, ahogy a zsúfolásig tömött kiállítótermekben a közönség szájtátva bámulja majd expresszionista művészetét- de gondolataiban is csupán eddig jutott. Tisztában volt vele, hogy soha nem lesz belőle egy Picasso, de valójában soha nem is vágyott efféle babérokra. Megvolt a saját látásmódja, megvoltak az érzései, és boldoggá tette már a megfestésükre tett próbákozás is, abban a tudatban, hogy boldogság, mint olyan, nem létezik: a felé vezető út maga a boldogság.

Az aprócska piac véget nem érő csodák forrása volt számára: alig néhány négyzetméternyi területen, ahol csupán egy-két asztal fért el, minden addigi kulináris kívánsága teljesült. Kosarából soha nem hiányzott semmi, amint hazafelé vette az irányt. Megforgatta az őszi-, és megszagolta a sárga barackokat, majd kiválasztott három almát a következő csendéletéhez. A lila hagyma sötét színétől összefutott a nyál a szájában, művészi elméje máris azon töprengve, a vörös és kék mely nárnyalatait fogja majd használni a lefestésükhöz. Vásárolt édesburgonyát az esti körethez, majd két zamatos szelet húst, melyeket az alkonyat leple alatt meg fog sütni magának a kertben. Nem sokra tartotta az éppen divatos étrend-reformokat; mindig is mindenevő volt, betartva ősei mértékletességét úgy az étkezésben, mint az élet más területein, melynek köszönhetően legtöbbjük kora megközelítette a száz évet, amikor átléptek az árnyvilágba. Orrához emelt egy körtét, mely a sárga, narancs és piros legvadítóbb változataiban pompázott: illatának tökéletessége alatt egy pillanatra meg is szédült. Mosolyogva kifizetett egy kilónyit, majd, mivel semmi másra nem volt szüksége, kedvesen intett a számára mindig a válogatottnál válogatottabb falatokat megőrző árusoknak, és lépteit a világ legcsodálatosabb helye felé irányította.

A balján, ameddig a szem ellátott, hatalmas sziklák emelkedtek az ég felé, fekete és szürke és fehér és barna foltok a zöld moha és a kalandvágyó cserjék között. Hullámok támadtak ezekre a mozdulatlan sziklákra, melyek csupán az ember számára jelentettek többet apró porszemeknél. Mary számára az ő, és az egész emberiség létének tökéletes ellentétét példázták: fennmaradó történelem-darabkákat, egy a tengerre, szélre, esőre és napra fittyet hányó örökkévalóságot. Szívesen álldogált az állandóság ezen katonái előtt, miközben igent bólintott saját maga halandóságára. Mily kevés idő az érzelmek és események oly végrelen hosszú folyamára! Ahogy az évek egyre közelebb és közelebb vitték őt a senki által elkerülhető, sorsszerű momentumhoz, egyre több megvalósítandó, de időszűke miatt megvalósíthatatlan ötlet született meg benne: iskolát szeretett volna építeni olyan gyermekek részére, akiknek szülei nem engedhették meg csemetéik taníttatását, alapítani akart egy Devon körzetében dolgozó szervezetet, mely a nélkülöző művészeket támogatta volna, utazni akart, alkotni akart- nos, festeni. A teremtés egyetlen válfaja, mely számára megadatott. De teremtés volt, és boldoggá tette.

A hullámok jöttek és mentek, a vakítóan fehér hab loccsant a sziklákon, és visszavonult, és visszatért, és visszacsobogott, és ismét visszatért. A földet és követ érő víz hangja süketítően robbant a térbe, és ezzel együtt roppant nyugtatólag hatott. Mary alig hallott valamit, amikor a hullámok felsikoltottak a sziklákhoz érve, és ez jó volt. Szinte érezte, ahogy lába gyökeret ereszt a homokban, szerves része lesz a tájnak, része egy apró, ám fontos jelen-morzsának: szinte fájdalmas volt, ámde ő élvezettel itta magába a hangok, illatok és színek ősrobbanását. Végtelen vászonként látta mindezt, melyet, idő és tudás híján soha nem fog megfesteni. Nem volt elegendő kék, vagy fekete, sem okker és rozsda és réz és ezüst és alabástrom és olivazöld és azúrkék sem, hogy kifejezze azt, aminek szemtanúja volt minden egyes alkalommal, amikor a tengerpartra jött, az ő partjára. Közel kilenc éve élt Bodeford-ban, de mindeddig egyetlen árva lélekkel sem találkozott magányos délutáni sétái alaklamával. Ezért aztán könnyű volt azt hinnie, hogy egyesegyedül maradt a föld felszínén; nem tudta, a gondolattól boldogságot vagy ijedelmet kellene éreznie, ám az illúzió mindaddig körülvette, amíg mozdulatlanul és áhitattal állt a homok melegében.

Aznapi sétája a parton azonban arra volt hivatva, hogy összekuszálja napi megszokott rutinját, és élete éles fordulatot vegyen tőle. Majdnem elnevette magát az agyába befészkelő drámai gondolat hatására. Mivel nem író volt, általában nem szavakban, hanem színekben gondolkodott. Honnan származhatott ez a hirtelen jövő gondolat, mely kézzel fogható érzésekké alakult? Megfordulva tovább sétált, a városka felé. Ekkor egy feltámadó szélfuvallat kitépte kontyából a hajtűt- a kedvenc hajtűjét, melyet oly sok évvel azelőtt kapott nagyanyjától. Szorongva nyúlt utána, de a tárgy immár a habok halott foglya lett, és a víz börtöne kérlelhetetlenül sodorta tova, mindegy véráldozatként fogadva el azt. Mary felsóhajtott és kezével igyekezett összefogni sűrű hajfonatait, hogy az erős szél ne cibálja szét azokat, miközben bosszantotta a tudat, hogy vissza kell térnie a házba.

Felemelve kosarát, kiegyenesedett és tőle elég messze észrevett egy magányosan ácsorgó emberi alakot. Az illető a tenger mellett állt, lábával a vízben, és előre tekintett, a hullámok felé, a messzeségbe. Mozdulatlan volt, fekete ruhája kihangsúlyozva komorságát. Mary a nagyobb cserjék adta láthatatlanságból figyelte őt, még a nehéz kosarát is elfelejtette a folder engedni. Az ismeretlen a tenger részeként álldogált, szikla törékeny emlékeként: nagyon vékonynak és kecsesnek tűnt. Mary sejtette, hogy egy nagyobb hullám porrá és hamuvá zúzta volna a férfit, és a gondolat mérhetetlen gyönyörrel töltötte el, nem azért, mert örömét lelte volna egy másik emberi lény halálában, hanem mert művészi énje élvezettel tekintett mindenre, ami átlépte a valóság küszöbét. Képzeletében a vér színe keveredett a küzdelem, majd a beletörődés sötét sóhajával. Talán a halál várva várt vendég volt az ismeretlen asztalánál. Mary letette a kosarat a földre, felkészülve arra, hogy szaladnia kell, ha az illetőnek esetleg holmi ostoba lépés jutna eszébe.

De az illetőnek aznap nem sok köze volt a halálhoz. Lassan megfordult, majd visszasétált az épületek és kertek nyújtotta biztonságába. Amint eltűnt Mary szeme elől, az asszony torkát sóhaj hagyta el: a megkönnyebbülésé, ugyanakkor a megbánásé. Talán meg szerette volna közelebbről is nézni őt. Ámde a hullámokban gyökeret vert magányos alak látványa végérvényesen rögzült elméjében, és miközben fürge léptekkel igyekezett háza felé, hálatelt szívvel gondolt az újabb csodálatos festményre, mely máris kezdett szín- és formabeli alakot ölteni az asszony belső szemei előtt. Mary tudta, hogy a kép az este leszállta előtt el fog készülni: mindig gyorsan festett, amikor valami ilyen váratlanul ragadta meg a figyelmét.

Ezúttal azonban úgy érezte, ennél többről van szó. Különös együttérzés fogta el, ha eszébe jutott az egymagában álldogáló emberi alak; önmaga választotta magánya ellenére is vonzódást érzett iránta, kíváncsiságot, és szerette volna védelmébe venni, mint kotlós a törékeny csibéjét. Miközben sietősen felállította festőállványát és kézbevette a festékeit, illetve az ecsetjét, azon töprengett, vajon fogja-e még látni valaha a rejtélyes alakot.

6 Comments

  1. Kata
    Posted November 21, 2007 at 10:29 pm | Permalink

    tudtam…annyira tudtam…köszönöm!

  2. Posted November 21, 2007 at 10:51 pm | Permalink

    Mit tudtál? 🙂 :-*

  3. Posted November 21, 2007 at 10:56 pm | Permalink

    Ja és leszel szíves nem köszöngetni, hanem véleményt mondani. Konkrétumokat akarok. Értjük egymást?! 😀 Maga lesz a menny és a pokol, amíg végigmegyek rajta még egyszer, és átírom, átértelmezem… szóval őszinteséget várok. 🙂 :-*

  4. Eszter
    Posted November 22, 2007 at 3:59 pm | Permalink

    Tökéletes… Komolyan, őszintén.
    Tökéletes…

  5. Posted November 22, 2007 at 7:53 pm | Permalink

    Ó, máris elolvastad? 🙂 Mondtam hogy nem kell sietned!
    Örülök hogy ezt gondolod!!! nagyon…

  6. Posted February 1, 2008 at 3:19 pm | Permalink

    Na, ma odaadom ezt anyunak… félek, de meg kell tennem. Akkor is ha azt mondja majd rá, hogy nem jó…

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*