Nehezen kezdek bele, habár a szeretetről nem lenne szabad… nos, nem beszélni, mert beszélni igenis kell róla, amellett, hogy gyakorlatba is át kell ültetni… és szintén nem lenne szabad, hogy nehezünkre essen beszélni erről az érzésről, mely nem embertől ered, és mely még ma is összetartja kis világunkat. Talán éppen azért nehéz róla beszélni, mert senki sem tudja pontosan, mit jelent, és azt sem, hogy valóban szeretünk-e bárkit ezen a földön.
Azért is esik most nehezemre beszélni erről, mert meglehet, félre fognak érteni… bár ez mióta zavar engem?
Nem zavar.
Beszélni fogok róla.
Arról, ami tavaly júniusban kezdődött számomra, vagyis… tavaly februárban, illetve… ha már pontos akarok lenni, valamikor… ki tudja mikor. A tavalyi év mindenképpen mérföldkő volt az életemben, akárhogy is gondolok vissza rá, hiszen ma is érzem a hatását…
Nagyon hideg volt Hampton Court-ban, amikor Isten szabad ege alatt vártunk egy bizonyos koncertkezdésre; az idejét sem tudom, mikor fáztam annyira. (Vagyis, tudom: Moszkvában, két évvel azelőtt. Milyen “furcsa”, hogy… De a hasonlóságokat, és egy korábbi novellám, illetve ezen események közötti párhuzamokat most nem akarom boncolgatni.) Nyári ruhában voltam, nagyjából öt fokos hidegben, és csupán azért nem hallatszott a fogaink csattogása, mert az általános izgalom minden mást elnyomott. Tisztán emlékszem, hogy amikor ő megjelent, és énekelni kezdett, nem fáztam többé.
De csak egy darabig. Mert utána visszahúzott a megszokott, “elhidegült” világom. Nagyon gyorsan elfelejtettem, milyen az igazi szeretet fényében sütkérezni.
A bejegyzés címére szeretnék kitérni, annak kapcsán, hogy tegnap és ma furcsa, kettős élményben volt részem. De előbb elmondom, mi okozta ezt a kettős élményt.
Névtelenül akarok beszélni róla, egy bizonyos énekesről, mert szerintem a kiléte nem annyira fontos, mint az, amit közvetít… Mivel tavaly óta követem az életútját (félig-meddig önző érdekekből), a legújabb koncert DVD-jét is megszereztem, vagyis anyukám szerezte meg, de ez is teljesen lényegtelen: enyém, övé, másé- mindenkié. A tartalom a lényeg. Az üzenet.
Adott egy nagyjából ötven-hetvenötzezer férőhelyes stadion, melyben egyetlen üres szék sincs. Emberfeletti tömeg ez, belegondolni is elképesztő, a közönség egyöntetű izgatottsága pedig szintén letaglózó. Egy vékony, sugárzó mosolyú fiatalember miatt jöttek, aki énekel. Semmi mást nem csinál, csak énekel. Vagyis…
Mosolyog. Mit mosolyog: nincs megfelelő szó annak leírására, ahogy az egész arcát beragyogja valami megfoghatatlan. Első dolga, alig néhány másodperccel a színpadra érkezése (a színpad alóli kiemelkedése!) után, hogy a mikrofonállványt közelebb viszi a közönséghez: nagynak találja a (más által beállított) távolságot közte és azok között, akinek énekelni szeretne. Ránevet valakire, arcán érzések sorozata száguld, a szenvedélytől a boldogságig minden. Lehajol a közönséghez, megérint valakit. A dalok közben oldalra szalad, a színpad mindkét oldalára, hogy annyi embert érintsen meg, ahányat csak bír. Szándékosan nem azt mondom, hogy emberi kezet érint, mert itt nem kezekről, hanem szívekről, lelkekről van szó. Egyértelmű abból, ahogyan az arcokat nézem: azok az emberek egy életre szóló emléket kaptak.
A koncert közepén történik valami, amit két nap kétféleképpen éltem meg. Hozzáteszem, nem újdonság, hogy egy előadó a közönség soraiba bemegy, itt nem ezen van a hangsúly; biztos vagyok benne, hogy más előadók hasonló, vagy erőteljesebb hatással vannak más közönségekre. Eszembe sem jut legekről, szuperlativuszokról beszélni, mivelhogy nem egy halandó embert szeretnék dicsőíteni…
Mi sem megfelelőbb háttér arra, hogy a fent említett fiatalember belevesse magát a közönségbe, mint egy olyan dal, amely erről a furcsa, felemás világról szól: előadóról és rajongójáról; a téves képekről, melyeket alkotunk valakiről, aki elérhetetlen, aki nyújt valamit, és akit hajlamosak vagyunk ki-ki a saját szájízére átformálni, illetve arról, hogy ezek a téves képek mégis támogatják, felemelik az adott előadót. Nem az embert látjuk benne, hanem az isteni hírvivőt, akit ő megpróbál letagadni. “Nem vagyok hős, nem vagyok angyal, csak egy ember vagyok…” énekli mindazok nevében, akik hozzá hasonlóan próbálnak kitörni a közönség által felállított mérce szorításából, és ezt bizonyítandó, az emberek közé sétál. Üzenetét elnyeli a tömeg harsány üdvrivalgása, szeretetét magába szippantja az amúgy arctalan embermassza, melyből ezúttal kiválnak arcok, mosolyok, kedves pillantások: önzetlen hírnökünk némi kapni akarást is tanusít, hiszen ezáltal megláthatja azokat, akik szeretik őt. Ennyi önzés bocsánatos bűn egy olyantól, aki csupán néhány testőr kíséretében merészkedik a többtízezer fős oroszlánbarlangba. (A szeretet gyakran önző, nem egyszer többet követel, mint egy vérszomjas oroszlán…) A közönség nem érti, de nem is akarja érteni, amit a dal mond: számukra a fiatalember igenis hős, igenis angyal, és gondolataik, vízióik által valóban hőst és angyalt faragnak belőle. Talán saját akaratán kívül. Talán előfordul, hogy neheztel rájuk emiatt… de biztos vagyok benne, hogy ő is érzi azt a túláradó szeretetet, ami körülveszi, amit az emberek ösztönösen próbálnak vissza-, illetve továbbadni. Akkor is értékeli, ha félreismerik őt… hiszen nélkülük nem tudná meg soha, hogy ő egy hős, és egy angyal is lehet.
Amennyire kétértelmű a dal, olyan kétértelmű a látvány is, ami a dalt övezi a kiadványon, és a látvány mögött mondanivaló. És végre megérkeztem ahhoz a ponthoz, amit a saját érdekemben meg kell fogalmaznom…
Tegnap este fáradtan, kicsit nyűgösen ültem le megnézni ezt az audiovizuálisan szinte makulátlan élő felvételt. Látni akartam őt, kapni akartam tőle. Amikor megtörténik a közönség egyesülése az előadóval, nos… megijedtem. Ebben a feszültséggel teli pillanatban a fiatalember egy mentsvár megszámlálhatatlanul sok ember számára. Látni, ahogy az emberi sivatag körülveszi ezt a picinyke élő oázist, és homok-hullámaival nyaldossa a partjait… egyetlen rossz mozdulat, egyetlen haragosabb hullám, és az oázist ellepi a szárazság. A hideg is kirázott. Rossz, nagyon rossz érzés volt. Nehezteltem azokra, akik miatt veszélybe sodorja magát, nehezteltem rá, amiért emberfeletti erőfeszítéseket tesz arra, hogy még többet, még többet, és még annál is többet adjon.
Ugyanakkor mindenkinél többnek képzeltem magam… én nem nyúlnék utána… én hagynám elsétálni mellettem. Békén hagynám.
Ma reggel munkába való indulás előtt ismét megnéztem ezt a bizonyos részletet… és ezúttal nyoma sem volt bennem félelemnek. Éreztem a szeretetet, mely még egy élettelen monitoron keresztül is eljutott hozzám, mely nem is felém irányult, hanem sok-sok ismeretlen felé, akik mosolyt csaltak arra a gyönyörű arcra, és akiktől különleges fénybe lábadt a szeme. Az adásnak és elfogadásnak tökéletes pillanatát láttam, éreztem kirajzolódni, és csak nyeltem a könnyeimet.
A félelem nem olyan érzés, mellyel építeni lehet… a félelem rombol. A tavalyi évem javarészt félelemben telt, melyből időnként ki tudtam szakadni… meg kellett tanulnom bízni a nálam hatalmasabb erőkben… abban, hogy a sors nagy történéseibe semmi beleszólásom… abban, hogy Isten, vagy ki minek nevezi, jobban tudja nálam, mire van szükségem… és ha valami rossz történik, annak oka van, magyarázata, előzménye… mindezt megtanultam a saját bőrömön egy magányos vonatút alatt. Meg kellett tanulnom, különben megbolondultam volna. Hálás vagyok, hogy a félelem nem gyakori vendég nálam, mert érzem, hogy ha bizalommal és hittel cserélem fel, elmerülhetek a nyugalomban, melyet egyfajta jutalomnak élek meg, és örülhetek az élet apróbb-nagyobb ajándékainak.
Krisztus létezett… múltját a bizonytalanság leple fedi, ám a jelenét megélték azok, akik vele sírtak, vele nevettek, és vele szerettek. Akik vele haltak. Megélik továbbá azok, akik tudtukon kívül hű tanítványai egy ember-istennek, aki félt, de aki megtanulta rábízni magát nálánál valami, vagy valaki hatalmasabbra. Ezek az emberek úgy tudnak szeretni, hogy a szívünk túlcsordul jelenlétüktől, és érezzük, hogy valami megváltozott általuk… jobbak lehetünk általuk, mert példát mutatnak nekünk. Erre a szeretetre nincs magyarázat, és erre a szeretetre csak nagyon kevesen képesek: de léteznek ezek az emberek, és talán azért is nyújtanak többet, mert ösztönösen érzik, hogy a világnak, nekünk, egyre többre van szükségünk ahhoz, hogy ne fázzunk többé.
Hol jövök én ahhoz, hogy egy ilyen embert féltsek? Vannak elegen, akik féltik… Nincs beleszólásom abba, mikor szegezik fel a keresztre, és abba sem, hogy ott marad-e, vagy hátat fordít neki. A szeretet tökéletes ciklusát nem bonthatom meg, sem tettel, sem gondolattal. Sem félelemmel.
Egy az én dolgom: megtanulni elfogadni, amit tőle kapok, és megtanulni átadni azt másoknak.
