Walk by the sea (67)

Shutting his ears to the younger man’s drunken protests, Andrew carefully but firmly pushed the former onto the seat next to him, making sure to secure the seatbelt across the squirmy chest. He told Sara to go back and take care of Mary; he didn’t need to face her any more that evening. Frankly, he didn’t really feel inclined to, either. The finality of her decision, as well as the sudden, but not so surprising realization that Joshua Morgan was the golden boy, the ghost who kept popping up during conversations and nights filled with her sighs took their toll on his otherwise stoic character, and at the first red light of the many that night, he found himself edgily drumming on the wheel with his fingers.

Joshua was snoring and mumbling under his nose alternately; curled up on the front seat in his shabby shirt, with his ruffled hair and sleepy countencance he looked like a little boy, despite his age. Andrew drove toward the address he managed to exert from Joshua earlier, a thick-fogged night ascending on his heart. With every minute passing, he understood the situation more and more clearly.

Beside him sat Joshua Morgan, the one whose existence was the reason why Mary could never look at him with passion and genuine loyalty. He recalled the few moments of intimacy they had shared; she had always been devoted, but strangely distant, almost as if she had been trying to hinder his endeavours at making her happy. She had held onto her sorrow, probably because through the tears she found the only path leading back to her true love.

Love… does he know what love means? He seems rather immature… throwing a jealous fit like that, in front of everyone gathered. Andrew passed a hand over his tired face, dialling Antoine to try and apologize for the uncouth disruption of the event. He knew it was not his fault, but he felt responsible nevertheless. Devigny’s cellphone was not responding, he would need to deal with him the next day. Adding an explanation as to why he disappeared without a trace.

-Please stop the car… -Joshua muttered, seemingly lucid.

-I’m taking you home -Andrew replied patiently.

-I’m sorry, I…

With that, Joshua turned away and vomited over the seat, the door, and himself, filling the car with a revolting stench. Andrew jerked the car to a halt and hurried over to open the door for Joshua, but there was nothing left to salvage. Under the weak night-lights he saw that only a major clean-up would help get rid of the stains and the smells.

-Are you alright? -he asked out of politeness, holding Joshua’s right shoulder to keep him from falling forward.

-Yes… I’m very sorry -the other moaned and stepped out of the vehicle. He took a glance over his shoulder, then seeing the mess he had made, wobbled a few steps away from the car, opening his arms wide at the first drops of rain that fell from a thick cloud-layer above the city.

Andrew watched him as he pushed his hair back under the intensifying drizzle. The shirt was beginning to soak through, and a nearby streetlamp showed the outlies of his alarmingly thin body. The shirt allowed the light to seep through, giving Joshua a look of someone from afterlife. The man slowly hung his head and with his hands tried to sweep off the remnants of his own vomit from his shirt.

-Get back in the car, you’ll catch a cold -Andrew stepped to him, gently ushering him on the back seat of the vehicle. -Don’t worry about this, I’ve been meaning to give my car a proper wash, inside and out.

Getting behind the wheel again, he started the BMW, looking in the rear-view mirror to avoid anyone approaching through the illusory rain, then cast a quick glance at Joshua who sat with his hands in his lap, looking out through the window. From the catatonic quality of his gaze, Andrew reckoned he was probably more aware of himself by now, and back in what seemed to be his own private hell.

He remembered the dejected face the young singer gave him upon hearing his offer. As if he had been handed clemency right after his own execution. Such a talented artist… most of them, when the pressure became unbearable, found solace in a substitute for love, usually drugs or alcohol. He had seen many go down that road which inevitably led to a cataclysm. Eyeing Joshua freely now (the latter was so deep in thought he never noticed he was being watched) Andrew experienced a jolt of fear. Death was so very close to this young man and he didn’t even know it.

-Thank you for doing this -he heard a quiet voice behind him.

He lifted his gaze and met Joshua’s in the tiny mirror. The dark eyes conveyed a kind of resigned humility that sent a shiver through him. He took a deep breath and because he knew anything he said would have intensified the unease of his passenger, he focused back on the road.

The rest of the drive was quiet and uneventful. The rain pattered down on the wind-shield in undulating layers of water made fluorescent by the lights of the city. The silence veiled the thoughts of both men, one bitter and forlorn, the other forcing himself to be strong and generous. The quietude was heavily uncomfortable but neither was ready to talk to the other one just yet.

It was still raining when the car stopped by the side-walk. Joshua got out on his side just when another car sped by, the horizontal trace of sparkling raindrops painted by light coldly grazing his frame. He stopped short, as if contemplating the missed opportunity of ending it all, then walked around the vehicle. Noticing Andrew stand beside the car, then close the door and take a step closer to him, he said:

-I am fine, really. Thank you for driving me.

-Would you mind if I used your washroom? -Andrew asked, grateful that the urge to relieve himself was strong enough to provide an acceptable pretext.

Joshua opened the entrance door without a word and started walking up the stairs. He didn’t seem to mind anything, not the three floors, or the fact that an older man was panting behind him.

There was a penetrating odour of stale alcohol and dead air in the relatively large, empty-looking apartment. Andrew brought his hand to his nose automatically, then, because Joshua seemed to be familiar and almost comfortable with the smells, it was he who had to step to the window to open it. Freshly fallen rain won over the oppressing stench, and Andrew breathed in eagerly. From the corner of his eye he saw Joshua walk into another room and throw himself in his wet, soiled clothes on his bed. After quickly using the rest room, he stepped out and tossed his own soaked jacket on a chair.

The air in the flat was gradually losing its stifling effect. The pattering of raindrops on the windowsill and on the chair forgotten under the window calmed his senses incredibly; he stood in one place, breathing deep, then looking around the room, despite his nature, usually unperturbed by the desire to prey on someone else’s privacy.

A TV, a couch, compact discs and a stereo scattered on the floor nonchalantly, a shirt on the arm of the couch, a plant in the corner, apparently using its last drops of carbon-dioxide. No pictures on the walls. A carpet of undefinable shade. So this was the place of the once world famous Joshua Morgan. The one whose name sent thousands of people into screaming bouts, lived in a sleazy flat. Befitting his present persona. The realization may have quenched his curiosity, but he wasn’t sure whether he felt a perverse joy or undeniable sympathy for the man.

With the intention of letting Joshua know he was leaving, Andrew walked closer to the bedroom and peeked in. Joshua was already unconscious, his left arm across his chest, his shoes still on his feet. The room smelled, so Andrew decided to open another set of windows. Relief came quickly: his lungs filled with the fresh scent of rain, and his heart, with newly awakened pity for the man who was only half his age, yet seemed stuck in a place he was unable to get out of. He stooped and slowly took the shoes off, one by one, placing them neatly next to the bed. As he leaned over his helpless rival, his stomach turned at the crass reek of vomit on the half unbuttoned shirt. His instincts told him to peel the wet shirt off and folding it into a bundle, he took it into the bathroom. Clean towels were hard to find, but at least they were dry. After returning to the bedroom, he applied a towel to the chest and arms that, despite his straining imagination, did not remind him of the all too precious sketches of Mary, but rather, of a penniless bum. Then, with a last effort, he pulled the unconscious Joshua higher on the bed and covered his body with a wrinkled blanket.

Doing his best to abolish memories that surged in his chest, he turned away from the disturbingly familiar human figure, softened into a half-veiled mould on the bed by the night’s twilight. Still uncertain as to why he had offered to drive Joshua home in the first place, he made to leave the flat, deep in thoughts he was long supposed to be free of.

Before closing the door, he remembered to go back into the living-room, find an orphaned sheet of paper and scribble a few lines on it. Leaving it on the bed next to the sleeping man, he was finally ready to go home with a clear conscience.

(tbc)

15 Comments

  1. Mara
    Posted July 25, 2008 at 5:36 pm | Permalink

    Szia!

    Le a kalappal Andrew előtt!! Nagyon irígylésreméltó a higgadtsága, amivel kezelte az egész helyzetet. Ritka az ilyen rendes ember!
    Annyira méltatlan ez a helyzet Joshua számára. Az egykori ünnepelt világsztár jelenlegi otthona egy disznóóllal vetekszik. (oh, és még Andrew autóját is azzá változtatta 🙂 ) Ő maga meg a pokol tornácán imbolyog. És ez a mondatod: “Death was so very close to this young man and he didn’t even know it.” Ez olyan, nem is tudom, …. szörnyű? szomorú? Átvitt értelemben is és valós jelentésében egyaránt.
    Hogyan tovább? Vagy inkább: mikor tovább? Ugye nem kell sokáig várni a folytatásra? Kíváncsi vagyok, Mary hogyan néz majd Andrew szemébe? Mit mond vajon neki?
    Olyat nem írok, hogy szép, érzékletes, stb. stb………. ismered a véleményemet 🙂

    Puszi
    M.

  2. Posted July 26, 2008 at 8:53 am | Permalink

    Szia 🙂
    Igen, mindenki hűledezik, micsoda pasi ez az Andrew… lehet, hogy picit eltúlzom az alakját, de Mary-re csakis egy ilyen férfi lehetett hatással, aki végtelen nyugalommal rendelkezik…
    Hogy válaszoljak a kérdésedre, hamarosan tovább, aztán lezárom a második részt és kezdődhet a lényeg, ami miatt és főleg, AMIÉRT ennyit szenvedett minden egyes szereplő. 🙂
    Köszi szépen a támogatást 🙂
    Puszi
    K.

  3. Mara
    Posted July 26, 2008 at 1:32 pm | Permalink

    Halihó!

    Én távol állok attól, hogy hűledezzek Andrew tettén. Nem túlzod el az alakját, mert hála égnek, vannak a való életben is ilyen emberek, a közvetlen környezetemben is, akik önzetlenül, nagy nyugalommal és odaadással képesek mások segítségére sietni. Szerintem nagyon-nagyon becsülendő és követendő példa az ilyen. Csak nincsenek sokan ebből a fajtából, sajna. 🙂 A tolerancia, bár magától értetődőnek kellene lennie, manapság már ritkaságszámba megy.

    Puszi
    M.

  4. Posted July 28, 2008 at 10:45 am | Permalink

    Ebben igazad van… én még ennyire türelmes, megértő emberrel nem találkoztam, pedig a környezetemben sok a nagyszerű, nagylelkű teremtés…
    A nagy bajom az, hogy most már Andrew és Joshua között kell választanom… és erre nem számítottam!
    K.

  5. Mara
    Posted July 28, 2008 at 6:27 pm | Permalink

    Hali!

    Na igen, ez nagy dilemma. De Te okoztad! 🙂 (kis gonosz vagyok, tudom)
    Kérdés, mire hallgatsz a végén: a szívedre avagy az eszedre?! Legalábbis, mint olvasó, én így tudom leegyszerűsíteni a választási lehetőségeket. Kérdés, az író szemszögéből hogyan működik a dolog?

    M.

  6. Posted July 29, 2008 at 8:38 am | Permalink

    Hogy micsoda? Joshua lenne a szív, és Andrew az ész választottja? De ez nem ilyen egyszerű… mindketten fontosak Mary-nek, de ő még nem tudja… és mindketten hatással vannak rá, és segítségére vannak…
    Azt hiszem engem meglincselnek odaát ha képes leszek J-t kitúrni… de ez a legkisebb bajom, a nagyobb az, hogy miként alakítsam tovább a történetet. Az eredeti befejezés megvan, nagyon szép, meg minden, de ha azt választom, igen sokat kell a fejemet törnöm előtte… pffff.
    Az írás gyönyörei, gyötrelmei… 🙂

  7. Mara
    Posted July 29, 2008 at 7:52 pm | Permalink

    Na, most fogsz fal mellé állítani 🙂 Már ha elolvasod egyáltalán eszmefuttatásomat, vagy inkább agyamentségem gyümölcsét 🙂 Ha igen, előre is bocsánat érte!

    Ez is egy alternatíva, mármint a szív és ész tekintetében, amit írtál, de lehet, hogy nem is erre gondoltam?! 🙂 Gondolhattam arra is, hogy az eszére hallgatva Mary egyik férfit sem választja. Ha rájön, hogy talán nem is Joshua-t szereti, hanem a fiatalságát idealizálta, azt a kapcsolatot vélte megtalálni vele, ami nem adatott meg neki, míg Ő maga is ifjú volt, és a szerelem reményébe volt igazából szerelmes. Fiatalnak, szépnek, kívánatosnak érezte magát Joshua mellett. És ez az érzés volt tökéletes, maga az érzés, nem pedig a fiú. Andrew iránti érzései pedig korántsem a szerelmet jelzik, hanem a férfi figyelmét, barátságát, önzetlenségét, a törődést, amit kapott Tőle. Ami viszont nem egyenlő a szerelemmel.
    Letisztázza az érzéseit, megbeszéli ezt saját magával, aztán a két férfival (lehet, ez a nehezebb rész). Új alapokra helyezi kapcsolatát a fiával. Elfogadja, hogy művész mellett anya, nagymama és anyós. Lenyugszik, megbékél, gyönyörű és kevésbé gyönyörű emlékekkel hazatér, nem vágva el magát a külvilágtól, a családjától, és talán egyik férfitól sem.
    Andrew és Joshua közül ez utóbbi a keményebb dió. DE ha magába száll végre, eldobja az üveget, ésszel átgondolja a dolgokat, rájön, hogy az Ő részéről sem nevezhető szerelemnek, ami közte és Mary között kialakult. A kötődés, a vhová, vkihez való tartozás, a megértés, a másik ember törődése volt az, amitől a nő karjaiban kötött ki és viszont. A kapcsolat, márcsak a korkülönbség miatt sem működhet.
    Andrew remek ember. De nem biztos, hogy azok után, amit megtudott, vagy amire rájött, szeretné ezt a bizonytalan nőt a párjának tudni, aki mindig kételkedik önmagában, de szinte mindenben; hibákat követett el, de olyanok miatt is bűnhődik, illetve bünteti magát, amit nem szándékosan vétett, vagy ami nem is az ő hibája volt voltaképp.
    Joshua hazamegy a családi fészekbe, talán nem dobják ki :), visszatér az élők közé, és talán pont Andrew segítségével, visszaküzdi magát lassan a showbusiness világába. És előbb-utóbb megtalálja a boldogságot egy korban, és személyiségben egyaránt hozzáillő lány mellett.

    Na, ennyi lenne. Várom a golyózáport 🙂 Rámfér azt hiszem, ha már belepofázok a gyönyörű sztoridba.

    Egyébként lehet egy kérdésem? Mi a fontosabb? Megfelelni a elvárásoknak, mármint hogy odaát milyen befejezést várnak, vagy pedig esetleg pont szembe menve az elvárásokkal, lezárni úgy a történetet, ahogy a szíved diktálja? Mármint ha Andrew mellett képzeled el Mary-t.

    Sorry, sorry a szómenésért, ígérem, nem csinálok többé ilyet!!!!!!!!!!!!

    Puszi
    Mara

  8. Posted July 29, 2008 at 7:59 pm | Permalink

    EJHA.
    Hát ez meglepett 🙂 látod, amit te írtál, az nekem eszembe sem jutott…
    De ha nem így zárom le, attól még ugye el fogod olvasni?! 😀
    Tök logikus, amit írtál… de én nem így akarom befejezni…
    Az viszont tény, hogy most rendesen elbizonytalanodtam, és töprengenem kell egy sort a folytatáson…
    Az ottani elvárásokkal meg tudok bírkózni, azt hiszem, bár ki tudja…

    Miért ne működhetne egy ilyen kapcsolat a korkülönbség miatt? Ritka az ilyen, de igenis létezik…

    Hát nagyon köszönöm a hosszú jegyzetet, látszik, hogy téged is baromira foglalkoztat ez a sztori, aminek őszintén örülök 🙂

  9. Mara
    Posted July 30, 2008 at 6:06 pm | Permalink

    Szia!

    Ígérem, ma rövid leszek és nem írok összevissza minden butaságot, mint tegnap 🙂
    Ég a képem, hogy belerondítottam itt a dolgokba, és miattam elbizonytalanodtál. (bár azért akkora jelentőséget nem tulajdonítok az irományomnak) NE HARAGUDJ!!!

    ……………………………………………………………………………………………..
    Ez a sok pöttyöcske a kitörölt szövegemet helyettesíti, mert megint elkezdtem egy gondolatot, de gyorsan töröltem, nem zavarkodok újra. 🙂

    A lényeg itt van: “Tök logikus, amit írtál… de én nem így akarom befejezni…” Ezt mondtad tegnap. Úgyhogy erre az a válaszom, hogy csináld így, nehogy belegondolj abba, amit összehordtam itt, vagy esetleg az “odaát” lévők elvárásaiba!!!!!
    Én úgy akarom olvasni a történet folytatását, majd a végét, ahogy Te már elképzelted, mert az úgy lesz tökéletes.

    Puszi
    Mara

    Ígérem, nem írok többet (vagy csak ritkán) 🙂

  10. Posted July 31, 2008 at 9:13 am | Permalink

    Te Mara, ne érts félre 🙂 egyáltalán nem szeretném, ha nem írnál többet…
    Pont hogy olyasmire világítottál rá, amire eddig nem is gondoltam- de egyáltalán nem tűnik elfogadhatatlannak, sőt…
    A történet alakította önmagát eddig is… a befejezés is vagy 20 alkalommal másította meg önmagát a fejemben, mikor milyen hatások értek… érted? Egy év alatt változtam is… másképp látok dolgokat… aztán megint hátraszaltó, és vissza minden az eredetihez… néha magamnak is fárasztó ez az egész… 😀
    Őszintének kell maradnom a szereplőkhöz, semmi más nem számít… az sem, hogy ki mondott ellentétes véleményt, az sem, hogy ki értett egyet velem, az sem, hogy ki mit szeretne olvasni. Úgy kell befejeznem, hogy értelme legyen mindannak a szenvedésnek amit eddig a nyakukba sóztam.
    Egyébként a dolog egyik részével teljesen egyetértek (vagyis J sorsával), azt én is úgy képzeltem. 🙂 Ami a többit illeti, ott picit eltér a véleményünk, de-
    Majd kiderül, mi lesz. Most pici szünet, talán “Kattintás”, majd meglátom. 🙂
    Értékes dolgokat írtál nekem, és megkérlek, hogy a szaggatott vonal által cenzúrázott gondolatot is írd le. 🙂 Mi van, ha ebben az esetben TE vagy számomra az isteni szikra? 🙂
    Már csak egy dolgot szeretnék megkérdezni: ha véletlenül úgy alakulnak a dolgok, felhasználhatok néhány gondolatot tőled? Vagy plagizálásnak fogod tekinteni? 🙂 Őszinte választ kérek!
    Puszi,
    K.

  11. Mara
    Posted July 31, 2008 at 7:49 pm | Permalink

    Szia!

    Kezdem a végével, az őszinte válasszal: nem plagizálásnak fogom tekinteni (ez amúgy fogalmilag kizárt 🙂 ) , hanem MEGTISZTELTETÉSNEK! Ha úgy látod jónak, akkor használd fel nyugodtan bármely gondolatomat, és majd ha olvasom, akkor büszkén kihúzom magam, hogy nini, deja vu 🙂

    Na, most jön a nehezebb, a cenzúrázott rész 🙂 . De izgat ez az isteni szikra dolog 🙂 . Mint minden olvasó, továbbgondoltam a történetet, melyben Mary Joshua-t választotta. És ezt “láttam”:
    (Amennyiben jól emlékszem, ez a gondolatmenet valamelyik fejezetedben már megjelent. Ezt gondoltam végig. Nevezetesen a korkülönbséget Mary és Joshua között.)
    Azt írtam múltkor egy gondolat lezárásként, hogy “A kapcsolat, márcsak a korkülönbség miatt sem működhet.” Mary már nem fiatal. Sőt, valljuk be, öreg. Joshua pedig egy fiatal ember, ereje teljében, mégha ez per pill nagyon nem így látszik 🙂 . Hova visz hosszú távon a szerelmük? Beszélhetünk-e hosszú távról egyáltalán? Meddig tudják szeretni egymást? Nemcsak lelkileg, de testileg, még akkor is, ha erre rávághatnánk egyből, hogy jó, jó a szex nem minden, anélkül is lehet élni. Igen, lehet, de….. elég földtől elrugaszkodott számomra ez hosszabb távon. Meddig lesz ez a kapcsolat egyenrangú; meddig lesz a férfi és a NŐ egyenrangú. Meglepő módon nem J. a fő gondom, hanem M. Mikor jön el a pillanat, mikor ő maga nem fogja már nőként egyenrangúnak érezni magát? Azt hiszem, ezt levezetted a vívódása során. És ez teljesen igaz. Joshua igazán, szívből szeretni fogja, de meddig is? Tudom, a szerelem kortalan. De Mary nem, nagyon nem az. És J. azt fogja nézni, hogy ő egyre erőtlenebb, törékenyebb. Míg ő még mindig fiatal. Lelkifurdalása lesz Mary-nek, hogy ez a fiatal férfi rá “vesztegeti” az idejét, és lelkifurdalása lesz Joshua-nak, mert azt látja, hogy M. öregszik, gyengül, míg ő fiatal, erős. A férfire megint csak a szenvedés vár, mert Mary-nek nincsenek évtizedei már. Tudom, ez nem szentírás, lehet, hogy túléli a fiút, mindig van baleset, betegség, stb.

    Én úgy tartom, hogy az ember olyat választ társnak, aki saját magát tükrözi vissza. Aki hasonlít rá. Érdeklődési körében, ízlésében, jellemében, korában. Ez utóbbi nem jött be itt. Vagy mégis?! Biológiai órájuk szerint nem egyeznek, viszont a pszichikaiban igen. Joshua legalább ugyanolyan öregnek, elhasználtnak, kifáradtnak érzi magát, mint a korban sokkal idősebb Mary. Tehát teljesen passzolnak, összeillenek. DE a biologiai órát bár talán késleltetni lehet, megállítani, vagy visszafordítani nem. Még a szerelem sem képes erre. És az óra nem áll meg.

    Azt mondod, úgy akarod befejezni, hogy értelme legyen a szenvedéseiknek. Nem feltétlen úgy jönnek ki nyertesen a dologból, hogy Mary valamelyik férfival együtt marad. Nem csak együtt lehetnek boldogok! 🙂

    Na, ez lett volna a cenzúrázott rész. Tegnap jobb volt, érthetőbb. Hiába, ma jegyzőkönyveket és jelentéseket gyártottam, és azok nem épp a romantika világába kalauzoltak 🙂

    Puszi
    M.

  12. Posted August 1, 2008 at 11:33 am | Permalink

    ……….
    Az a bajom, hogy ez a történet nem éppen csak úgy íródik, MINDIG van valami aktuális bizonytalanságom vele. Most pl vagy ezernyi.
    Ha tudnád, hányszor játszottam le a fejemben ezt az egészet, és hányszor bőgtem ki magam Lory (új-zélandi barátnőm) virtuális vállán, hogy ” a picsába, nem lehetnek egymáséi, Mary öreg, mi lesz J-val, ha ő meghal?!” tiszta kálvária ez az egész, ne tudd meg.
    Az eszem nagyon is tudja, mi a vége… vagy mi lesz, ha dacolni próbálnék a lehetetlennel. 🙁
    De engem olyan hatások értek mostanában, amik miatt nem csak a látható, anyagi világot tudom figyelembe venni, de ha már beleveszek más dolgokat, akkor ismét megváltozik minden-
    ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
    A legeslegeslegelső befejezésem amúgy az volt, hogy nem maradhatnak együtt.
    Aztán fellángolt bennem a… nem tudom, mi. Örülök hogy hallgattam magamra, mert akkor is, ha nyálas lett a történet és nem hihető, én magam rengeteget tanultam a későbbi fejezetekből.
    Persze azóta annyit változott a befejezés, hogy időnként már kezdtem unni a dolgot. 😀
    És ami még zavar, hogy ez egy fanfic-nek indult, egy ismert szereplővel- de azóta ez a szereplő immár nem az, aki először az eszemben volt. Bevallom őszintén, J csak ürügy volt- ez a történet meg akart íródni, vele vagy nélküle. Ami azt vonja maga után, hogy most már a maga útját járja a sztori, fogalmam sincs, ki ez a Joshua, a többieket mg ismerem, de őt…?
    És mindezek tetejébe jön a legcudarabb része, hogy a fejemben én már ÁTírom… dolgoznom kell rajta, és dolgozni is akarok rajta, szeretném igazán jóvá varázsolni, ha megvan bennem a tehetség- nem tudom- de a kétféle írási stílus és lendület ütközik egymással: ott van a fanfic olvasótábor, illetve a hűséges olvasók, akik úgy szeretik a történetet, mint én. Nem hagyhatom őket cserben. Be akarom fejezni a kedvükért. De ott van az átírás feladata- mindkettő fontos lenne, és mindkettőt akarom.
    Na kellett neked ebbe belemászni! Nem muszáj válaszolnod, de azt feltétlenül el akartam mondani, hogy azért én sem rózsaszín felhőkben élek… és a lehető legjobban igyekszem átgondolni az összes lehetőséget, amit meglovagolhatok. Merthogy nem mesét akarok… hanem hihető, hús-vér történetet. A romantika szép dolog… de nem minden.

    Tegnap kisírtam magam a fanfic oldalon az írói krízisemről… mostanában sokat foglalkoztat ez a dolog, és néha kifejezetten jólesik két órát kertészkedni, hogy szellőzzön a fejem (mint pl tegnap este). 😀 Érdekes, hogy éppen arról írtam nekik, mennyire hányingerem van már a romantikától… hogy folyton erről írok. A világ összes szerelmi történetét láttam, olvastam, vagy megírtam, vannak ötleteim (rengeteg) de nem hinném, hogy csak erről lenne érdemes írni… egy választ kaptam, Laura-tól aki megértő, hűséges olvasóm, pedig csak 20 éves lány, de roppant bölcs a korához képest.

    Befejeztem, ne haragudj hogy kipakoltam, de midnezt a fórumon nem akartam, mert a többiek hülyének néznének. Remélem te nem nézel annak! 🙂

    Pusz
    K.

  13. Mara
    Posted August 1, 2008 at 6:00 pm | Permalink

    Szia!

    Megint itt vagyok! 🙂 És megint a végénél kezdem: dehogy haragszom!! És legkevésbé sem nézlek hülyének, ez baromi távol áll tőlem. Pláne, hogy ok sincs rá.
    Az, hogy bizonytalansággal vagy teli az írás során, semmi mást nem bizonyít, mint ami kisüt belőle: mélyen érző lélek vagy, és jó író, aki nem csak feldobálja a betűket, szavakat, ahogy esik úgy puffan módon, sekélyesen, néminemű kis előkészítéssel (így találkoztak, így jöttek össze, így vesztek össze, így békültek ki stílusban), hanem minden egyes gondolatot előkészítve, jól megrágva, gyönyörű érzékletesen leírva, amit külön imádok 🙂 . És érződik, hogy nem mesének íródik, hanem hús-vér történetnek, ami, még akár meg is történhetne.
    Úgyhogy fel a fejjel, jó kertészkedést, tisztuljanak tőle a gondolataid!
    Egyébként nagy kedvvel “másztam bele” a dolgokba, mert nagyon megfogott a történet 🙂 Csak szólj, ha másszak ki belőle, légyszi!!!!!!!!!!!!!!
    Ha már elég volt belőlem, nyugodtan rugjál ki 🙂 De valahogy úgy éreztem, hogy többet érdemel a sztori annál, minthogy csupán azt írjam, tetszik, meg hűha, de szomorú, és várom a folytatást.

    Puszi
    M.

  14. Posted August 2, 2008 at 10:10 pm | Permalink

    😀 Én nagyon örülök, hogy megbeszél(t)ünk itt néhány fontos dolgot, ami nyomta a lelkünket, tiédet is, enyémet is. 🙂 “Fontos”, idézőjelben- időnként elcsodálkozom, hogyan lehet ennyire fontos egy fiktív történet, ma például alig voltam gépnél, és az elmúlt napokban más kontextusban jutott eszembe az írás, mint eddig.
    Az azért különös, hogy az ún. hűséges olvasóim (az angolosok) közül összesen 1 darab bagózott arra, amit írtam a gondolataimról, és ilyenkor jövök rá, hogy tulajdonképpen a legtöbb embernek teljesen mindegy, mit olvas, csak Josh legyen benne és lehetőleg egy kis románc, esetleg szex…
    És én meg értékesnek tartottam a “szeretetüket”.
    Nem kellene így gondolkodnom, az én feladatom nem várni a visszajelést, hanem írni és punktum. Csak én sajnos nem így működök. 🙁
    Ne mássz ki, csak ha jobb dolgod van (ebben biztos vagyok :D) vagy ha te akarsz kimászni. 🙂 Sokat segítettél. Köszönöm!!!
    K.

  15. Mara
    Posted August 3, 2008 at 4:54 pm | Permalink

    Hali!
    Szerintem ez nem igaz. Mármint, hogy a te dolgod csak az írás, nem pedig várni a visszajelzést. Akkor miért csinálnád? Ha nem azért, hogy megmutasd másoknak a gondolataidat. És ha nincs visszacsatolás, akkor nem tudod, milyen gondolatokat, érzéseket váltott ki a történeted abból, aki elolvasta.
    Akinek csak Josh, némi romantika, na meg szex kell egy sztoriba, az nyilván más történeteit fogja kommentálni. De korántsem arra összpontosítva, hogy milyen szépen és kifejezően ír az illető, vagy milyen szép volt az a hasonlat v. metafora 🙂 . És lehet, sokan vannak, köztük én is, akik olvasnak pár sztorit az oldalon, de soha nem kommentálják!!!!
    A Te történetedben is van romantika, és szex 🙂 , viszont Josh-ban nem lennék biztos. Joshua Morgan nem Josh (inkább csak az ihletet adta a sztorihoz, nem? Valahogy így írtad múltkor, és úgy is érzem). És remélem, nem is lesz soha az. Vagy fordítva? 🙂

    Az is igaz, hogy ha az ember kicsit kikapcsol, háttérbe szorítja azt, ami nagyon foglalkoztatja, akkor gyakran más megvilágításba kerül a dolog. Tisztázódnak nyitva maradt kérdések. Nem lesz görcsös akarás az emberben. Mindig kell egy kis szünet. (Hisz Hofi is megmondta 🙂 )

    Jó pihenést a még hátralévő pár órás hétvégére!!!

    Puszi
    M.

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*