Adódott néhány szabad órám tegnap egy baráti találkozó és a munkaidő befejezte között, ilyenkor gyorsan átböngészem a budapesti mozik műsorát, és ha valamelyik film akár picit is felkelti érdeklődésemet, beülök rá. (Megvan ennek is a maga varázsa, egyedül ülni az első sorban, vagy másodikban ülni, szinte üres teremben, mint ahogyan tegnap is történt.) Bevallom, Jude Law nevére hamarabb figyeltem fel, mint arra a tényre, hogy a filmet ugyanaz a Kar Wai Wong rendezte, aki a Szerelemre hangolva című varázslatosan finom, érzéki alkotást, majd annak “folytatását”, a 2046-ot (melyet még nem láttam). Aztán tovább olvastam: Norah Jones (igen, az a Norah Jones, aki ismét divatba hozta a finom, bájos nőiességet a zenében), Rachel Weisz (aki nem csak gyönyörű, de tehetségéről számtalan szerep tanúskodik az elmúlt évekből)- ennyi elég volt ajánlónak. Ja, és feliratosan adták. Ez nálam szinte mindig elvárás.
A film első öt perce után majdnem sms-t küldtem Eszter barátnőmnek, aki régebben ajánlotta ezt a filmet (csak erre már nem emlékeztem), hogy szóljak neki, azonnal, ezt, most, neki, nézni. Most. Vagy másnap. De nézni. Muszáj. Neki, mindenkinek!
Adva vagyon egy kissé egzaltált leányzó (Norah Jones) aki belibben egy leírhatatlanul sármos és vonzó fiatalember kávézójába (Jude Law), és megkérdezi, nem keresték-e őt korábban. Aki felől érdeklődik nem más, mint kedvese, ám ez utóbbi más tervekkel rendelkezik a jövőre vonatkozóan, és Elisabeth nemsokára fagylalttal leöntött áfonyás pitével vigasztalódik Jeremy pultjánál. Így kezdődik furcsa kapcsolatuk, mely hamarosan megszakad, mert Lizzie elhagyja New York-ot, és két műszakot vállal: nappal kávézóban, éjjel pedig kocsmában szolgál fel. Levelezőlapokat küld Jeremy-nek a helyi lakosok furcsaságairól, többek között Arnie (David Strathairn, a Good night and good luck főszerepében csodálhattuk ), a szintén kétlaki rendőr-alkoholista magándrámájáról, akit elhagyott a felesége (Rachel Weisz, nem szükséges bemutatni). Amikor ezt a szálat elvarrja a rendező (megrázó módon, tegyem hozzá), Lizzie kaszinóban helyezkedik el, ahol nem másba botlik, mint a vagány, bevállalós Leslie-be (Natalie Portman, az ő filmográfiáját is mindenki fújhatja már). Leslie nagy pénzekben utazik, a pókerasztalnál megtanult álkeménység azonban cserbenhagyja, amikor a magánélete különös fordulatot vesz. Lizzie végül egyedül folytatja útját, visszatér New York-ba, ahol-
No, ennyit a történetről, így is sokat árultam el. Nem is a történet a lényeg, bár meglepően emberközeli szereplők és kézzel fogható történetekről van szó, nem is egyről. A közös bennük Lizzie jelenléte; őzike pillantásával és az emberekbe vetett hitével figyeli az eseményeket. Szemtanú, mint én, és nem veszíti el a hitét, ahogy én sem. Nem csalódik, ahogyan én sem szoktam. Fontos ez egy olyan világban, ahol a paranoia és az örök rettegés kezd az uralkodó felfogás lenni. Vannak, akiket a tűz érlel, vannak, akiket a tűz látványa. Kinek ez jut, kinek az, de úgy gondolom, mindkét út járható. Lizzie okkal szemtanú: minden fájdalmas pillanat, minden megértett válasz az épülésére szolgál, és mire visszatér a “Kljucs” (oroszul “kulcs”) nevű kávézóba, magabiztosabb, céltudatosabb ember. A néző ösztönösen érzi, hogy ez a Lizzie sokkal könnyebben veszi majd az esetleges akadályokat, mint az a Lizzie, aki késtégbeesetten és féltékenységtől meggyötört szívvel zokogott Jeremy vállán a film elején.
A film képi világa finoman szólva is varázslatos: mély színek, többnyire az éjszaka árnyai, rengeteg közeli kép a szereplők arcaira; egy kevésbé rutinos színészgárda gyorsan elvérezne, hiszen a történetek a giccs határait súrolják, de a rendező biztos kézzel vezényli szimfóniáját a lassan gördülő, szép dallamok ütemére (a film zenéje külön dícséretet érdemel, azt hiszem, az Elisabethtown óta nem tetszett ennyire filmzene teljes egészében). Gyönyörű, érzékeny, emberi alkotás, egyetlen perce sem tűnik erőltetettnek, még Norah Jones babaarca is tökéletesen beleillik a hol idilli, hol tragikus képbe. Jude Law pedig, akit sokan nem képesek elfogadni a “tökéletes” arca miatt, nos, soha nem volt még ennyire szerethető a maga melléfogásaival és gyengeségeivel. Szinte elfelejtjük, mennyire vonzó jelenség lenne amúgyis, és beleszeretünk, ezúttal azért, mert végre a bensője miatt is szerethetjük.
Nem feltétlenül a szerelemről szól, de szerelmeseknek feltétlenül ajánlom, egy pohár borral, és egy szelet áfonyás pitével körítve.
