Szerepek

Most jöttem haza “A sötét lovag” című filmről. Alapvetően odavagyok a szuperhős-filmekért (nekem kellenek a hősök, igenis kellenek, punktum), de ez jóval túltesz minden eddigin. Christopher Nolan zseniális rendezésének és az elképesztő színész gárdának köszönhetően ez nem csak egy képregényből inspirált film lett.

De nem filmajánlot akarok most írni, a média úgyis harsog a felmagasztaló kritikáktól. Jogosan, tegyem hozzá.

A napokban olvastam, hogy Christian Bale, korunk egyik legtehetségesebb fiatal színésze Londonban állítólag rátámadt a saját húgára és édesanyjára. Rendőrség, letartóztatás, részletek nem világosak, mostanra már az is kiderült, hogy senki sem tesz feljelentést ellene. Először azt hittem, kacsa. Christian Bale, akiről azt hittem, egy finomlelkű, szerény és visszafogott családapa- ő tenne ilyet? A párom azonnal eloszlatta a kételyeimet: Christian Bale régebbi gúnyneve a forgatások alatt nem más volt, mint “a hisztis”, mert annyira öntörvényűen akarta irányítani a dolgokat. Ha valami nem tetszett neki, akkor azt mindenki tudtára hozta, és nem finoman.

Egy mítosz halt meg most… mégpedig az, hogy a filmvásznon eljátszott szerep pont az ellenkezője annak, amit a színész a való életben képvisel.

Innen már egyszerű megállapítani, hogy a színészet veszélyes játék… amit eddig is tudtunk. De hogy mennyire, azt Heath Ledger nemrég bekövetkezett tragikus halála hangsúlyozta ki. Szerintem a világ fele gyászolta őt, a fiatal, gyönyörű és tehetséges, ugyanakkor szerény és szeretnivaló ausztrál színészt, akit (a hivatalos hírek szerint) gyógyszertúladagolás vitt el. Altatót szedett ugyanis, ellensúlyozandó a Joker szerepének eljátszása után hátramaradt nyugtalanságát, és azért is, mert kis családja szétesését nem bírta feldolgozni. A legújabb Batman-filmet elnézve, szerintem senki sem kérdőjelezheti meg annak jogosságát, hogy Heath-nek altatót kellett szednie… ezt a szerepet ilyen beleéléssel eljátszani egyenlő azzal, hogy az illető átlépi a határvonalat a fény és a sötétség között.

Heath átlépte, ez egészen biztos… mint sokan mások előtte. Lehet tudni, mikor történik meg: a karunkon érzett borzongás jelzi, a valós rettegés, mely hatalmába kerít bennünket, ha nézünk egy-egy alakítást. Christian Bale például az “Amerikai pszichó”-ban, Sir Anthony Hopkins a “Bárányok hallgatnak” című (és sok más) filmben, Jack Nicholson szinte mindig, John Malkovich, ismét csak szinte mindig, Leonardo Di Caprio az “Aviátor”-ban vagy “A part”-ban, Ralph Fiennes a “Schindler listájá”-ban és legújabban az “Erőszakik”-ban, és még lehetne sorolni. A jó színész nem eljátssza a szerepét, hanem megéli. Azonosul a szereppel. Belebújik a bőrébe, átalakul, meghasonul. A forgatás befejeztével sem tud szabadulni szerepétől. Ijesztő dolgok ezek, ha belegondolunk; eddig is azok voltak, de most…?

Szerintem egyenes út vezet a filmvásznon eljátszott, zavart és labilis figura szerepétől a színész valódi életében megtörtént eseményekhez, ha az adott színész túlságosan érzékeny. Márpedig ha a színész nem elég érzékeny, akkor nem tud hitelesen játszani, és nem juttat minket, halandó bámészkodókat, a szellemi túlélésünkhöz szükséges katarzishoz. Hatalmas felelősség az övék, mert rajtuk keresztül hisszük el, amit eljátszanak, és előadásuk nyomán leszünk gazdagabbak, tapasztaltabbak, ha csak másodkézből is. A jobb, elkötelezettebb színészek tisztában vannak ezzel, akárcsak a jó művészek, és megtesznek mindent, hogy a nézők, vagyis mi, higgyünk nekik. Lefogynak 35 kilót, vagy alkalomadtán felszednek ugyanannyit, átveszik egy adott szereplő életstílusát a szerep eljátszása előtt fél évvel, megtanulnak hangszereken játszani, sportolni, testüket mindenféle sanyargatásnak vetik alá, lelküket pedig… megnyomorítják. A kedvünkért. Ki másért? Ha mi nem lennénk, színészek sem lennének.

Heath meghalt… Christian erőszakoskodott… ki tudja, hol kezdődött ez, ki volt az első színész, vagy művész, akinek elméje megbomlott művészetének hatására… ki tudja, ki volt az első, aki nem bírta a nyomást, aki túlságosan beleélte magát szerepébe, és elragadta a sötétség…

Vagy pedig törvényszerű, hogy a színész azt játssza el, amit a való életben is? Lehetséges lenne, hogy csupán végtelenszer megismétli azt, ami az életében lezajlik, esetleg a gondolataiban? Merész lenne ezt feltételezni… nem is tenném… hiszen a színészet pont ennek az ellenkezőjét jelenti.

Legyünk hálásak minden nagyszerű színészi alakításért, mert sosem lehet tudni, ki lesz a következő, akinek élete egybefolyik sötét művészetével… miattunk.