Késik az eső, szárad a kert, locsolnom kell. Zsémbesen állok neki, nem fűlik hozzá a fogam, jobb dolgom is volna, lásd torna, írás, mittudomén. Szerencsére új locsolófej került a házhoz, amivel ki tudom ereszteni a slagban felgyülemlő nyomást, és a vízsugár szabadon, erőteljesen spriccel.
Kis idő múlva elcsendesedek, elhalkul bennem a méreg, átveszem a fű, a növények, a cseperedő fák és a szél ritmusát. A víz apró, áttetsző és kristálytiszta élet-gyöngyei vidáman ugrálnak ki a slagból és válnak eggyé a hálás fűvel. A föld azonnal magába issza az élet nedűjét; ha leguggolok és hegyezem a fülem, egy idő után meghallom a fűszálakra eső cseppek nesze mögött a vizet magába fogadó föld hangjait is.
Telik az idő, most már lehetne okom idegeskedni, lassan fél óra is elmúlt: beállíthatnám az automata locsolót, de már nincs hozzá kedvem. Élvezem, hogy a szabad levegőn lehetek, a szomszéd kutyája sem ugat, a nap csendben nyugszik a hátam mögött, narancsfényével átitatva a vízcseppeket, melyek csak ugrálnak, ugrálnak… Ha egy bizonyos szögben állok, megfestem a szívárványt a vízsugarammal… előre-hátra mozgatom a slagot, és a cseppek mögött felbukkan, majd ismét eltűnik a szívárvány… Nézem a füvet, a fenyőket, melyeket Karácsony után ültettünk, egyet négy éve, egyet pedig három éve, apu halála után… a cserszömörcét, melynek új hajtásai lángolnak a lemenő nap fényében, a vadszőlőt, mely lassan piroslani kezd a közelgő szeptember hírére, a rózsákat, melyekre sosem fordítok elég időt, de ők akkor is illatoznak bódító-bordó, mézédes-piros és varázslatos-rózsaszín illatokban… A japán juhar pici még, iparkodnia kell, különben nem hozza be az öt év alatt másfél méter magasság jóslatát… A magnólia sokáig nem adott okot reményre, de megmaradt… a törpecserjék valóban törpeméretűek, de szépek, dekoratívak, növekednek szépen ők is… A tenyérnyi veteményes a paradicsom, zucchini, sóska, petrezselyem, hagyma, kapor és saláta maradányaival… A gyümölcsfák, melyek lassan kezdik ontani a gyümölcsöket, van, amelyik csak egyet, de van, amelyikenk több kilónyi gyümölcs termett idén… Ugrálnak a vízgyöngyök, a természet legértékesebb, megfizethetetlen kincsei, szürcsöl a föld, én pedig hallgatom, szimatolom, gyönyörködöm benne, és érzem minden porcikámmal, ahogy a víz, a már alig tűző nap, a szél és a föld együttesen ölelnek magukhoz, mindegy meghálálva, hogy mégis a kertben maradtam.
Amikor elzárom a csapot, nagy méretű, színes pillangó táncol el a szemeim előtt, egyik virágról a másikra száll, elidőz rajta egy picit, majd elillan, eltűnik. Felegyenesedem, magamba szívom a frissen locsolt kert minden illatát. Körülnézek, odalépek a futórózsához, megrészegülök az illatától, felette a lonc ontja magából a súlyos, édeskés aromát. Valahol a közelben felbrekken a békánk; jó nagy béka, időnként rámijeszt, amikor a sötétben elsurran mellettem, én pedig rémülten lépegetek, és meresztem a szemem, nehogy rálépjek…
Az égen felbukkannak a csillagok, ahogy sötétül az ég, egyre erősebben világítanak. A kutya ugatni kezd, a tücskök ciripelnek, a kertünk él, és én megállok egy pillanatra, hogy átadhassam magam a pillanatnak. Minden más megszűnik, csak én vagyok és a szellő, meg az illatok, meg a hangok egyvelege. Testem, mely erősebb, boldogabb és fiatalabb lett, most otthon érzi magát, nekem pedig immár a házba bemenni nincs kedvem.
