Metróangyal II.

Olvas. Újságja széleit rezegteti a vonat, ahogy puhán siklik a síneken. Este van, sötétség borul a világra, alig vannak a fülkében rajtunk kívül. A kedvesem tőlem nem messze foglalt helyet, a másik soron; amikor felszálltunk, még többen voltak, nem volt hely egymás mellett. Én álszent módon kinéztem magamnak ezt az angyalt már amikor befutott a vonat, és célirányosan foglaltam helyet pontosan szemben vele. Nem tehetek róla, szeretem a szépet, így születtem, a szépség utáni állandó és rendíthetetlen vággyal a lelkemben. Valahol tudat alatt, vagy korábbi életekből magammal hurcolt emlékek hatására érthettem meg, hogy a szépség nem más, mint isteni valónk kifejezése, mely örökké vonz bennünket.

Belemélyed egy cikkbe, majd futólag félrenéz, nem rám. Talán már sejti, vagy érzi, vagy látja, hogy lopva ugyan, de figyelem őt. Zavarban van? Érett férfi, vagyis, harmincas lehet, bár a szakáll öregít… Zavarba hozná egy fiatal nő fürkész pillantása? Hogy csökkentsem a helyzet kellemetlenségét, kinézek az ablakon, elnézem a sebesen rohanó kinti világot, melyet érintetlenül hagyva robogunk tovább. Aztán persze, a fekete fák sziluettje és a sötétkék ég fölött észreveszem angyalom kivetített tükörképét, és az ablakban figyelem őt tovább.

Miért figyelem? Mit akarok megtudni tőle, kissé összetapadt hajától, kényelmes ingétől, gyönyörű ívű csuklójától? Koromfekete a szakálla, éles kontrasztot alkot szép bőrével. Lágy pillantása van, nem türelmetlen, nem erőszakos, talán kissé rezignált, de még érdeklődő. Hiszen olvas, érdekli a világ sorsa. Szakadt válltáskája van, bizonyára hazamegy, utazik munkából, vagy Londonban tett napi látogatásából. Brighton felé megyünk, még nem szállt le. Brighton, a hippik, a szabadelvűek, a melegek olvasztótégelye, a tengerpart gyógyító ereje, nyüzsgés és kultúra bölcsője; az ottaniak között ő még túlontúl átlagosnak néz ki, a haja lehetne csapzottabb, az inge koszosabb, a körmei… túl ápoltak, bár látok alattuk némi kis koszcsíkot. Figyelem a mozdulatait; vajon drogozik? Ha igen, segíti őt a mindennapokban? Ha nem szed kábítószert, miért nem? Brighton lazaelvűsége hogyhogy nem érintette még meg? Mi a nagyobb bűn, ellenállni a helyi szokásoknak, elhatárolódni attól, amit a helyiek elfogadnak, ami illendő lenne, vagy pedig behódolni azoknak csak azért, hogy valaki beilleszkedjen?

Istenem, a keze… a csuklója. Az emberi test minden zegzugát szeretem… de a kezet és a csuklót mind közül a legjobban. Talán mert örök kényszert érzek arra, hogy a kezem járjon, csináljon valamit, babráljon valamivel. Lehet, hogy zongoráznom kellett volna, de sosem adtak be, csak a bátyámat, aki nagyszerűen is zongorázott sokáig, aztán jött a hivatás… a felsőbb hívás. Kétlem, hogy nem hiányzik neki… amennyire nekem hiányzik az írás, amikor nem adózhatok neki, szerintem a bátyám nagy-nagy áldozatot hozott… Becsülöm ezért? Igen… olyasmiért adta fel a zongorázást, ami szerinte sokkal fontosabb, amivel szerinte embereken segíthet. Hogy fontosabb-e, vagy segíthet-e, ez most nem lényeges… hanem a gesztus. Igen, becsülöm. Mert nekem a büdös életben nem sikerülne lemondani az írásról… ha tönkremenne a számítógép, ha nem létezne több papír, sem toll, sem ceruza, ha elfogyna a homok és nem lenne pálca, ha összetörne minden kő amire karcolhatnék, és letörne a körmöm is, akkor gondolatban írnék tovább, fűzném a szavakat, élném a történeteimet, ölelném magamhoz az élményeket… mert hiába csak szavakba öntött élmények ezek- valódiak, olyan valódiak, hogy belevágnak a húsomba és megszorongatják a szívemet és általuk naponta gazdagodom. Nem hiába szokták mondani: a legnagyobb utazás idebent történik.

Az ujjak, ahogy tartják az újságot… most leteszi. Félrekapom a pillantásomat. Nem merek ránézni. Harminc éves vagyok, de a gondolattól, hogy rajtakaphat, hogy megkérdezheti, miért is bámulom őt ennyire szégyentelenül, elpirulok, és csak remélem, hogy nem veszi észre. Makacsul nézem az ablakot, nézek a távolba, ki a messzi, egyre sötétebb tájra, szándékosan nem nézem őt, teszem magam, hogy nem is vagyok ott. Kis idő múlva nem észlelek mozgást az irányából, és akkor veszem észre, hogy letette az újságot.

Alszik. De legalábbis, pihen. A szemei csukva, a feje nekidől a puha ülésnek (angol vonat ez, nem magyar), két keze a combján, Istenem segíts, most nem foghatom meg a kezét… Megbabonázva figyelem, ahogy alszik, a szemhéja nem rezdül, egész testét finoman rázza, zötyköli, altatja a gép-bölcső, tudni akarom, ki ő, mi teszi boldoggá, kihez megy haza, van-e egyáltalán valakije, mitől fél? Néma szemtanú vagyok, kíváncsi és izgatott, mert büntetlenül nézhetek egy angyalt… Már az sem zavar, hogy őt zavarta, vagy zavarná, hiszen érdektelenül pihen, és a keze… Tudom, hogy ez a kéz nem bántana engem.

Nálam a fényképezőgépem. Muszáj. Képét örökre megjegyeztem, de… Zajos, ahogy kattan, a másik ülésen kicsit távolabb ülő lány furcsán néz rám, a párom vigyorog, jól ismer… tudja, mitől jövök izgalomba, mint véreb a vadászat előtt… rázza a fejét, de egyetlen pillantással letromfolom: ez az angyal az enyém most, miattam ilyen gyönyörű, nekem, érted?! Ez a pillanat. Az enyém. Nekem szép. Lefényképezem, kétszer, álnokul ellopom a lelkének egy darabját, emlékét megörökítem, akarata ellenére bedobozolom egy kis fémszerkezetbe, amiből egy év után fogom elővenni, hogy a világ is gyönyörködhessen benne. Mert a szépség nem csak az enyém… ami szép, nem csak nekem szép… és nem csak miattam. Ezért hát, ha majd eljön az ideje, megmutatom ezt az angyalt annak, aki szépnek látja.

A végállomáson vagyunk, még mindig alszik. Már áll a vonat, mindenki leszáll. Én ülök, nézem. Mit csináljak?! Nézni akarom… de fel fogják ébreszteni… én nem… én nem merem. Felállok, leszállok, valaki megkocogtatja az ablakot, riadalom nélkül nyitja ki a szemeit. Nyugodt ember.

Előttem sétál, komótosan, a haja csapzottabbnak tűnik… mozgás közben kevésbé angyali ez az angyal, de tudom, hogy mindez csalóka, hiszen láttam a kezét. Angyalkeze volt. Elmegy, kimegy az állomás területéről, mi ottmaradunk, várnak bennünket… Távolodik, majd eltűnik az ajtó mögött.

Hát ennyi. Elment. Sosem szóltam hozzá, nem adtam neki semmit, csak elvettem tőle… De nem érzek fájdalmat, a szépsége fölött érzett határtalan öröm velem marad egy életen át, vékony szálaként létem mozaik-szőttesének. Aki valaha leszek, miatta is leszek… örökké részem lesz ez az angyal.