Az előadás után ismerőssel baktatok, megemlítem neki, mennyire csodálom őt, a férfit, aki ismét elvarázsolt, mire az ismerősöm szó nélkül odavezet egy elkerített fél-helyiséghez, ahol ő ágyon fekszik, pihen. Szabadkozom, mentegetőzöm, nem ezt akartam, korántsem szeretnék zavarni, teher lenni, hiszen látom, fáradt, minek én is a nyakába, átkozott kolonc… de ő felül az ágyban, és noha arca némi kedvetlenséget, talán bosszúságot fejez ki, szája mást mond, leültet, és üdvözöl. Az ismerősöm eltűnik, én pedig átvedlek átlagos rajongóba, hiszen mi más is lehetnék… ostoba első szavaimra, Do you speak English, a válasza, meglepő módon, Yes, I speak English. Nem ezt a választ vártam, de ő tovább magyaráz, megmutat egy könyvet, és azt mondja, Írtam egy könyvet angolul, hangja idegennek hat és furcsán mélyebb, mint az anyanyelvén, pici akcentussal, de helyesen beszéli az angolt, és mutatja a könyvet. Pizsamában van, közvetlenül viselkedik, keze tartja a könyvet, jobb kezének ujjaival követi a papíron a sorokat, bal kezének kisujja pedig az én kezemhez ér a könyv alatt, véletlenül, rajtam pedig áramütés szalad végig, bizsergés árad szét bennem, hozzám ért, édes Istenem, hozzám ért, vajon tudja, ez mit jelent számomra? Nem tudja, tovább magyaráz, én pedig elveszítem a fonalat, nem hallom, amit mond, csak tudatosul bennem, kivel ülök egy ágyon, és ki beszél velem ember módjára. Próbálok normálisan viselkedni, megkérdezem, hogyan éli bele magát egy-egy szerepébe, ő pedig bonyolult és látszólag irreleváns módon tárgyakat hoz fel válaszában, kusza sorrendben, valamire ki akar lyukadni, de nem értem, csak szívom magamba a jelenlétét. Egy adott pillanatban kristálytiszta tudattal fut át elmémen a gondolat: ez az egész nem lehet valóság, hiszen ő évtizedek óta halott, én pedig a szüleimmel találkoztam közvetlenül ezelőtt, a munkahelyen voltunk, ahol szemrehányással a szemében anyukám nem firtatta, miért volt kikapcsolva a mobiltelefonom- egyszóval tudom, hogy ez nem valóság, de az érintése az, érzem, tudom, a bőröm érzi, a zsigereim érzik, a szívem érzi, minden porcikám számára valóság, ami itt zajlik köztem és közte. Felajánlom, hogy készítek teát, és szintén pizsamában elindulok keresni kályhát, teafőző edényt, csészéket.
Felébredek. Ennyi volt, nem volt időm visszamenni, tovább beszélgetni vele, annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle, de nem volt rá idő, párom szuszogása visszarántott a valóságba. A tényleges valóságba. Amelyben élek. Mérges vagyok, fejemre húzom a párnát, fizikai fájdalom lesz úrrá rajtam, düh és ingerültség kerülget, lecsukom a szemem, vissza akarok menni…
Hiába, ennyi volt. Most bánom csak, hogy nem sajátítottam el (még) Castaneda éber álomnak nevezett tudományát…
Ami miatt különösen fáj, hogy ilyen szűkre szabatott az időm vele, hogy a valóság dimenzióiban sohasem találkozhatunk többé… az ő lelke régesrég elillant és más alakban kószál a végtelenben… talán soha nem ölt már emberi alakot, vagy talán már meg is tette, csak én még nem fedeztem fel… Szeretném őt megismerni, de az idő nem hagyta, én később születtem, mint ő meghalt, a fizikai valóságban soha nem találkozhattunk, és soha nem találkozhatunk. Hogy vele álmodhattam, hálássá tesz, de… nagyon… nagyon szeretnék visszamenni…
