Már nem is emlékszem, mikor írtam ide utoljára egyáltalán, nem hogy magamról, arról, mik történnek velem, mik foglalkoztatnak… Nem tudom, mikor halt ki belőlem a közlésvágynak ilyetén formája, azt hiszem, ez is tavasz körül datálódik, mint elég sok más változás is bennem.
Meg aztán, lássuk be, nem kalandregény az életem. Ha külső szemmel nézem a napjaimat, szinte semmi sem történik bennük. Nagy változások nincsenek… ugyanott lakom, ugyanott dolgozom, ugyanaz a frizurám, azóta sem fogytam le *vihog* és ugyanazzal az emberrel élek együtt. A két macskánk is megvan még.
Na jó, változás mindig van. Az egyik az, hogy mennyasszony lettem, valamikor nyáron. Tessék csak kinevetni, de nem emlékszem a napra. Nem fontos. Az sem, mikor fogunk összeházasodni… az állampolgárságainkból adódó különbségek folytán mindenféle adminisztratív ügyintézés kell, hogy megelőzze a ceremóniát, jelenleg az én születési bizonyítványomra várunk, amit ostoba módon nem szereztem be korábban, bár megtehettem volna. (Igazság szerint csak nemrég vettem észre, hogy az eddig anyumnál lévő fontos irataim közül pont ez az egy dokumentum hiányzik, fogalmam sincs, miért.) Azután tolmáccsal anyakönyvvezető elé kell járulni, hogy jegyzőkönyvbe vegyenek mindenféle bürokrata megfogalmazású formalitást, majd várhatunk a magyar felsőbb hatóságok verdiktumára: mehet-e az eskütétel, vagy sem. Személy szerint nevetségesnek tartom ezt az egészet; ahelyett, hogy örülnének neki, hogy valaki még egyáltalán házasságot akar kötni… a mai világban (egyesek szerint Vízöntő-korszak) egyre kevesebb a házasság, és egyre több a válás.
Kis családunk (gondolok itt anyumra, nagynénémre, Zoli bátyámra és az ő családjára), az egy házban de szeparált lakrészekben élő közösség is változásokon ment keresztül. Tavasszal megnyíltak a kommunikációs csatornák, toleránsabbak lettünk, érdeklődőbbek egymás felé. Mindenki tett és tesz azért, hogy jobb legyen a kapcsolatunk egymással. Összetartóbbak lettünk, úgy érzem. Továbbra is egy helyen dolgozunk, közös cél érdekében: továbbvinni apum cégét, illetve stabil megélhetést biztosítani az egész család részére. Lehet mondani, hogy ál-biztonság ez, nem valódi boldogságot, megelégedést nyújtó, hiszen a családban senki sem a szakmájában dolgozik. Diplomás ápolónő, építészmérnök, programozó informatikus építi egymásra a kereskedelemben működő cég tégláit, magamat meg sem említve, akinek ugyan szakmája nincs, de affinitása a humán tárgyak iránt nagyon is. Az irodai munka elég távol áll a vágyaimtól, mégis élvezettel tudom végezni. De azért nem bánnám, ha teljes munkaidőben írni tudnék, és pénzt is kapnék érte.
Ha már az írásnál tartunk, ez nálam sarkalatos pont. Ha éppen nem írok (és ennek következtében feszült vagyok, ingerült, és üresnek érzem magam), akkor is jár az agyam a történeteimen. Pont a minap írta valaki a sztorifórumon, hogy a szereplőim beleásták magukat az olvasóim tudatalattijába, és mindig is ott lesznek. Nem tudom, ez mennyire igaz, az én tudatalattimban mindenesetre ott vannak mind, és egójuk nagysága határozza meg, mikor melyik kerül előtérbe. Szeretem őket. Mind különc kicsit (könnyebb írni arról, aki nem megszokott, de a formabontó, határokat feszegető vízöntőségemet se felejtsük el), mind gyarló és szeretnivaló, és mind tanít nekem valamit. (Remélem, másnak is.) Szeretem őket. Akkor is, ha korlátozza őket a fanfiction műfaja, akkor is, ha begépelés után azonnal fel is teszem a folytatásokat, akkor is, ha ezt a folyamatot nem lehet hivatalosan írásnak nevezni.
A komoly írási folyamat sajnos több időt, energiát és koncentrációt igényelne, mint amennyim van. Munka után, a háztartási teendőket követően egyszerűen képtelen vagyok visszaülni a gép mellé, és órákat áldozni arra, hogy visszarázódjak a regény hangulatába, hogy mélyre ássak szereplőim lelkivilágában, hogy a sallangtól mentesség állapotát elérjem. Testileg, lelkileg megerőltető aktivitás ez, egész embert kívánó. Az adott körülmények között sajnos nem megy. Pedig párom szorgosan olvasgatja a már megírt részeket, javít, javasol, ötleteket ad (szenzációsakat, tegyem hozzá). Kettőnk munkájából valami nagyon szép is születhetne. Ha erőt tudnék venni magamon…
Muszáj megemlítenem azt is, hogy rengeteg impulzus ér, mivel rengeteg témában kutakodok, egyelőre a felszínen ugyan, de akkor is: minden, amit olvasok, amit látok, befolyásol, és amit ma így gondolok, az holnap más alakban lesz jelen a tudatomban. Olvasok egy orosz kultúrtörténeti könyvet, mellette érdekelni kezdett egy ideje a görög mitológia, és egy régebben elkezdett regény miatt az orosz-finn kapcsolatok is, Karjala története, és persze ennek kapcsán Finnország történelme is. Ezek mellett szeretnék több időt fordítani a francia nyelvre; amióta digitévénk lett, visszakaptuk a TV5 Monde csatornát, az is segítségemre lesz. Hallgatni fogom a nyelvet, hogy újra megszokjam a gyönyörű hangzását… Ma pedig Coelho “Az alkimista” c. könyvének francia fordításából olvastam egy kicsit, a szókincsem bővítése céljából. Ezt is szokássá szeretném alakítani.
Ha már az olvasásnál tartunk, mostanában többet olvasok, mint azelőtt. (Azelőtt lévén tavaly tavasztól idén tavaszig.) Nem hazudtolom meg magam itt sem, zaklatott belső világom szemléltetéseként felsorolom, miket olvasok párhuzamosan. “Breaking dawn” (Hajnalhasadás), amit már egyszer letettem, mert a könyv csodálatos feszültsége megszűnt létezni számomra, amikor Bellából vámpír lett; olvastam nemrég pár oldalt, kezdtem élvezni, aztán megint jött egy olyan mondat, ami a sztori alapfeszültségét semmissé tette, ráadásul visszamenőleg is. “Natasha’s dance” (Natasha tánca), a fentebb említett orosz kultúrkönyv. “Family ties” (Vérségi kötelékek), amit Ralph Fiennes édesanyja, Jennifer Lash írt, és amit ajánlottak már nekem néhányan; döbbenetes stílusa van a nőnek, erősen idézi bennem kedvenc íróm, Patrick White húsbavágó, posztmodern realizmusát, olyan szinten ássa bele magát szereplői belső világába, hogy kukkolónak érzem magam. Pontosan ezt a stílust szeretném elsajátítani, vagyis, ilyen mélységekig szeretnék eljutni én is, egyszer. Akkor is, ha az ilyen könyvet kellemetlen olvasni, mert súlyos tanításokat tartalmaz. Olyanokat, amikre az ember nem szívesen figyel oda… Elkezdtem még egy Iris Murdoch regényt, “The bell” (A harang) címűt, ez egy vallási közösségről szól, elég cinikus módon, de ami lenyűgöz benne, az a szókincse, a stílusa. Zúzós, nehéz, gyönyörű. Pár oldalnál többet nem bírok belőle elolvasni egyszerre. És névnapomra megkaptam Müller Péter “Jóskönyvét”, amit el is kezdtem. Kicsit félek tőle. Kicsit nagyon félek tőle. Ennek ellenére vonz. Szóval ezek “futnak”, és mind összpontosítást igényel, és mind érdekfeszítő.
Jelenleg az asztrológia tanfolyamom is szünetel, illetve a filmfordításaim is, de szeptemberben újra indul mindkettő. Nem tudom, be merjek-e vállalni melléjük egy nyelvtanfolyamot, bár nagy szükségem lenne arra, hogy az oroszt továbbvigyem. Szeretem a nyelvet, nem akarom elveszíteni, amit eddig megtanultam.
Filmeket is nézek persze, az elmúlt hetekben rengeteget láttam. Szépeket, vicceseket, elgondolkodtatóakat. Általában jó filmeket találok, kevés az, ami nem köt le; kivételt képez “Az időutazó felesége”, amire sokáig kíváncsi voltam, de 10 perc után unalmasnak és erőltetettnek ítéltem, és abbahagytam. Viszont a “Last chance Harvey” (Szerelem második látásra), a “The rebound” (Szeremes szingli szittert keres- Istenem, megfojtanám a címfordítót!!!), a “Letters to God” (Levelek Istenhez), a “Partir” (Távozni), az “Everybody’s fine” (Mindenki jól van), a “Nanny McPhee and the Big Bang” (A Varázsdada folytatása), az “I love you Phillip Morris” (Szeretlek Phillip Morris), a “The last song” (Az utolsó dal) mind-mind nagyon tetszettek. A lista nem teljes, de több cím most nem jut hirtelen eszembe.
Sokat tornázom mostanában. Nincs rajtam sok fölösleg, de ami van, az szabálytalanul oszlik el, ezért vékony a derekam és ormótlan a combom, ezt fogyókúrával nem lehet megoldani. Sztep aerobikot végzek, minimum kétnaponta 45 percet, és a fájó hátam ápolására, illetve az izmok nyújtására, erősítésére Pilates tornát, a Simonfi Ági félét. Áldott legyen “Joe bácsi” neve, aki annak idején kidolgozta a háborúból hazatérő, testi-lelki sérült katonák rehabilitációját elősegítendő ezt az óvatos, de precíz mozdulatokból álló tornát. Nagyon jót tesz nekem, mindenkinek csak ajánlani tudom. És szeretem Kari Anderson-t is, aki az első személy, akinek a torna DVD-i még engem is mozgásra invitálnak. Sosem szerettem sem izzadni, sem sokat tornázni. Ez mostanában változott meg, talán tavaly, de akkor még rapszódikusan végeztem a mindenféle gyakorlatokat (van nyújtó, hasizom, sztepp), ma már (merem remélni) szokásommá vált, hiányzik, ha nem csinálom napokig, és érzem a mozgás jótékony hatásait. Hiúságom mellé az a gondola is társul, hogy esendő testemben kell élnem ezen a földön, ezzel a testtel kell elvégeznem a rámbízott feladatokat, ezzel a testtel kell “szolgálnom”, ha van ilyen. Ha nem erősítem meg a testem, akkor az elmém és a lelkem sem lehet erős…
Szürke a világ, éjjel esett, végre lehűlt kicsit a levegő. Csendes minden… nincs sok munka az irodában. Ha ki tudnám kapcsolni a külvilág zavaró hangjait, írhatnék.
Ilyenkor eltöprengünk azon, mi is zajlik körülöttünk. Tagadhatatlan, hogy tavasszal törés állt be az életembe, külső szemmel nézve kis törés, ami mindazonáltal sok mindent megváltoztatott. Nem vagyok már olyan közlékeny… sem olyan nyitott másokkal. Már nem akarok mindent leírni a fórumokon. Ahogyan itt sem. Csúnyán visszaéltek a bizalmammal, és bár jó lecke volt, amit ideje volt megtanulnom, mégis haragszom érte. Nem is fogok megbocsátani egy darabig. Bizonyára megtörténik egyszer… de ki tudja, mikor.
