Cím nélkül

Gondban szoktam lenni a címekkel. Időnként meglepem magam azzal, hogy kerek történet pattan ki a fejemből, viszonylag élvezhető stílusban is foglalom szavakba. De a címekkel mindig meggyűlik a bajom. Talán azért, mert egy cím a történet lényegét tükrözi, márpedig ha hiányzik a lényeg, akkor a cím is fölösleges… a semminek… minek cím?

Ezzel a kis bevezetővel nem akartam senkit sem felcsigázni; nem saját írás következik, hiszen egyre gyakrabban teszem föl magamnak a kérdést: miért írok, mi értelme van folytatni akármelyik történetemet, azon kívül, hogy elszórakoztatnak engem, meg még esetleg néhány személyt? Nem, most nem történetet akarok közölni.

Baj van velem. Tudom, hogy baj van, évek óta baj van, azóta, hogy ráébredtem bizonyos dolgokra. Azóta, amióta keresem az utam. Keresem, és nem találom. Isten jelenléte az életemben nem nyugtat meg, az új évezred (vagy korszak) gondolkodásával is azonosulni tudok, miszerint a célunk a Földön nem más, mint egy (vagy több) hibát kijavítani, egy (vagy több) gyengeséget egyensúlyozni, egy (vagy több) leckét megtanulni- de ez a fajta gondolkodás sem elégít ki. Voltam már gyülekezetben, templomban, elmentem Krishna-hívők szentélyébe. Beszélgettem sokféle hitrendszerről, megtapasztaltam már több segítő mankó működőképességét (asztrológia, Tarot, hipnózis), hallgattam előadásokat, olvastam könyveket ezekben a témákban. Próbálom gyakorlatba átültetni, amiket tanulok; nehéz, nem hiszem, hogy ebben az életben sikerülni fog akár csak egy kis hányadát ezeknek, nemhogy mindent megvalósítani. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy nem tudom, mindez elég-e nekem.

A tűzhelyen rotyog a lilakáposzta, finom illata van, ízletes lesz, ha elkészül. Tepsiben fogok burgonyát és kolbászt grillezni, ez a három lesz a vacsora. Az imént azt mondtam a gyengélkedő páromnak, hogy ebben a hőségben minden, a konyhában eltöltött perc eltékozolt idő… Micsoda szívtelen kijelentés. Főzni muszáj. Ahogy takarítani is. És mosogatni, bevásárolni, vasalni, listát készíteni, apró hibákat helyrehozni, átgondolni egy-egy napot. Az élettel jár. Apró örömök, egy barátnőm szerint; egy másik szerint, szükséges rossz. Édesanyám szerint, aki egy életen át gondoskodott a családjáról, mindez egyszerűen csak van. Néha rossz, néha jólesik, néha fárasztó, néha örömforrás. De az elmúlt hétből semmi mást nem tudok felmutatni, mint ezt. Főztem, takarítottam, bevásároltam, listát írtam. Nem tudom, nekem ez elég-e.

Az igazság az, hogy nem az időbeosztásommal van most baj: időm, mint a tenger. Keveset járok Pestre, alig látom a barátaimat (az én döntésem), ritkán írok levelet (vagyis emailt), munka után egyenesen haza szoktam menni, hiszen mostanában a tanfolyamom is, a filmfordítás is szünetel. De a sok építő gondolat és terv közül, mely a fejemben forog hetek, hónapok óta, semmi sem köt le, egyiknek a megvalósítására sem szánok energiát. Hiszen az életem értelme nem más, mint hibát kijavítanom, gyengeséget egyensúlyoznom, leckét megtanulnom. A világi dolgokban jelenleg semmi építőt nem látok, a hobbik nem kötnek le, nem olvasok, nem írok, a házimunkát is csak kényszerből végzem el. Örömöm nem lelem benne, sajnos.

Valahol megálltam a fejlődésben… megrekedtem, nem jutok tovább. Azt sem lehet mondani, hogy erőlködök, hiszen régóta nem olvastam semmi ezoterikus témájú cikket vagy könyvet, és nem akarok újabb iskolába menni. Valaki azt javasolta, hagyjam ülepedni a dolgokat. Hát hagyom. De ahogy a tanultak, én is szépen lassan ülepedek… a semmibe.

Ma anyumnál voltam, ittuk a szokásos szombat reggeli capuccino-nkat, a sógornőm is hozzánk csapódott. Mesélte, hogy a legidősebb lánya jelenleg apakomplexusban él: imádja az apját, mindenhova követi, mindig vele akar lenni. Eszembe jutott az én apám, akit én nem hogy nem imádtam, de nem is szerettem, ellöktem magamtól, buta és önző módon valami miatt hagytam, hogy idegenné váljon a szememben. Könnyek gyűltek a szemembe, senkinek nem mondtam semmit. Most is a sírás kerülget, érzem, hogy vissza kell mennem egy pszichológusnőhöz, akivel elindultunk egy irányba, és aki rövid idő alatt máris többet segített, mint az összes könyv, amit eddig olvastam. Őszintén szólva, félek visszamenni oda; egymagam járom ezt az utat, senki sem jöhet velem, a család semmit sem tud erről, pedig beszélnék velük erről… apuról…

Megértem a depressziós embereket. Tudatuk mélyén érzik, hogy ami a felszínen van, értelmetlen, ami pedig alatta húzódik, azt csak nagyon kemény, küzdelmes munkával lehet felszabadítani, láthatóvá és érthetővé tenni. Gyáva módon megfutamodnak a feladat elől. Ahogyan én is.

Én most csak egy cím nélküli történet vagyok.