Ülök a repülőgépen London felé. Elmélkedem azon, milyen csodaszép a felhők fölött az égbolt, milyen makulátlan fehér minden, milyen vakító a fény, micsoda nyugalom árad szét az emberben a hófehér felhőrengeteg látványától. Várakozásteljes béke terjeszkedik a szívemben, jó a kedélyállapotom, kicsit izgulok, hogy első nagyobb utazásom egyedül miként fog sikerülni. Persze, a választ előre tudom, de azért sosem lehet tudni, ugye? Hallgatom az “Illuminations”-t, mely minden meghallgatással egyre szebb és meghittebb, és felélénkül bennem a tudat, hogy holnap este Josh-t fogom látni egy kápolnában. A mennyek isteni látványához angyalian szép zene társul, de kisvártatva a gép elindul lefelé, áthasítjuk a fehér tömegtelen tömeget, szürkeségbe kerülünk, sötét van, bizonytalanság van, majdhogynem hideg van. A változás mindig ijesztő… Aztán felsejlenek London esti fényei, sok-sok apró, majd egyre nagyobbodó világosság-folt, autók véráramlata zubog végig a pályák és utak erein, különös látvány. Gyönyörű látvány. Néha messziről kell ránézni valamire, hogy szépnek tűnjön… Lám, a tökéletes, mennyei nyugalmat felváltó földi káosz is tud szép lenni.
Mindannyian kicsit e kettő között leledzünk. Emlékszünk még valamire, de csak ritkán, és csak halványan, és ha emlékszünk is, elhessegetjük a gondolatot, mert már nem is hiszünk benne, hogy létezett. Pedig létezett, és a lét káoszából időnként mind “hazavágyunk”. Kétlaki lények vagyunk, érezzük, hogy nem csak az létezik, amibe beleszülettünk. És néha, nagyon ritkán, valamilyen élmény hatására felerősödnek bennünk az emlékek egy nem látható, nehezen elhihető, talán el sem képzelhető világról, vagy időről, vagy helyról, vagy lényről. Nehéz megfogalmazni, mi okoz nagyobb honvágyat: egy ölelés, vagy egy illat, vagy egy színfolt a szürkeségben.
Ezeken elmélkedem, de már a repülőteret is elhagytam, a transzferbuszon ülök, a legelső ülésen. A sofőr egy kicsit zsémbesnek tűnő fekete úriember simléderes sapkában, aki a hangszóróból kiszűrődő zenétől láthatóan és hallhatóan felderül. Valami bitang jó soulzenét nyom az öreg, eleinte a 80-as éveket idézőt, majd egészen frisset. Lábam önkéntelenül veri a taktust, szívem ütemre dobban. Amint hazaérek, Marvin Gaye és Stevie Wonder felkerülnek az alaposan megismerendő zenei művészek listájára, fogadom meg. Odakint sötét van, az úr kissé excentrikusan és egzaltáltan vezet, hullámvasúton érzem magam. Imádom. Suhanunk, jó a zene, és egyszer csak útjelzőt látok: Hampton Court Palace. Széles mosolyra húzódik a szám, emlékek rohannak meg, London, 2007, szintén Josh, szintén nagyon hidegben, igaz, akkor június volt.
Hát igen. Josh. Szinte nullán a bankszámlám, normális ember nem költ el ilyen pénzösszegeket egy zenei előadó külföldi koncertjére. Gyakran lelkifurdalás gyötör, annyi helyre kellett volna az a pénz, sok emberen segíthettem volna vele, önzőnek érzem magam. A feka úr azonban mostanra kiskoncertet ad elő, egykettőre elfelejtek minden negatív gondolatot, a zene egyre erősödik, senki nem mer szólni. Én meg azért nem szólok, mert repkedek a föld felett. Ha most beleszaladunk valamibe és átrepülök a szélvédőn, valószínű, mosolyogva és táncoló lélekkel lépem át a túlvilág küszöbét.
Régi jóbarátnőm munkahelye, egy teabolt a következő állomás, mert a szálláshelyem kulcsa nála van. Furcsa irónia, hogy ma van az utolsó munkanapja, négy éve él Londonban, most úgy döntött, kicsit megpihen, hazajön, összeszedni az erejét és a gondolatait. A holnapi koncertre ő is hivatalos, nem rajong Josh-ért, mint én, de a Union Chapel kultikus előadóhely, sok zenész adott már intim hangulatú koncertet itt, hát ő is kíváncsi Josh-ra. Jó levezető lesz, kis esti nyugtató zene. Körülnézek a boltjában, nagyon szép, tipp-topp, csinos, tele színes teadobozokkal, kávék tömkelegével, teás szettek, hímzett konyharuhák, abroszok, csokoládé, szolid és cseppfolyós és por alakjában is. Gyönyörködök, majd engedek a kísértésnek és veszek egy azték csilis forrócsoki port. A barátnőm bezár, elindulunk a szálláshelyem felé. Sötét van, mintha szemerkélne az eső, hűvös van de nem fázom, cipelem a táskáimat. Igen, két napra megyek, de felkészültnek kell lennem, törölközőt is kell vinnem, némi elemózsiát, smink, piperecucc, fényképezőgép, könyv, satöbbi. Nő vagyok, és kész.
A szállásomat párom anyukája ajánlotta fel, egy fogászati magánpraxisról van szó. Nincs zuhanyzásra lehetőség, a vécé a lépcsőház alján van, és befagy az ember hátsója a hidegtől. Nem baj, a kaland az kaland. Jövendőbeli anyósom teleaggatta az irodát levelekkel, üzenetekkel, hogy mit merre találunk. A hordozható radiátor mintha nehezen indulna be. Sőt, nem indul be. Itt mégis baj lesz, kérem szépen, az irodában nem lehet több, mint 12 fok. Fázom. Az arcbőröm fázik. Eszembe jut Moszkva, 2005, műkorcsolya világbajnokság, hajrá Plushenko, háromcsillagos szálloda, jókora hasadékkal az ablak mentén. Életem legrosszabb megfázását szedtem ott össze. Nem szeretném megismételni a koncert előtt. Félórányi kapcsolgatás, huzalok átcsoportosítása után felhívom Maarit-ot, aki elmagyarázza, mi hol van. Ehhez képest kicsit (nagyon) máshol találunk mindent, kiderül, hogy a főnöke járt itt előttünk és “rendet rakott”. Jaj de jó, a fogászati szék mellett tényleg van egy másik radiátor, MŰKÖDIK. Meleg víz is van, a kagyló kerek és nagyjából 15-20 centi átmérőjű, de majd romantikus, dédnagymamáink korát idéző módszerekkel mosakszom. Kriszta hamarosan elmegy, én egyedül maradok, bezárkózom, harapok pár falatot, fogat mosok, bevackolom magam a paplan alá. Radiátor mellett is több órán át vacogok, a bőröm jeges hőmérsékletű. Különben sem tudok aludni, odakint London madártávlatból szépséges káosza immár egészen hallhatóan is megnyilvánul, percnyi nyugta sincs a városnak, a forgalom folyamatos alkonyattól pirkadatig. Időnként felriadok, zajt hallok. Ja, a fenti szomszéd járkál, szinte dübörög. Lassan megszokom. Néha az egész épület megrázkódik, ez már furcsább, mintha ő is vacogna a hidegben. Melegítjük egymást.
Reggel hét órakor fent vagyok. Rusztikus tisztálkodás, gyors reggeli és átszerveződés után elindulok a központ felé. Eltökélt szándékom ugyanis, hogy felkeresem azt a használt CD-kkel kereskedő boltot, ahol évekkel ezelőtt hatamas választékkal és nevetségesen alacsony árakkal vártak bennünket. Rég vásároltam használt CD-t, amúgy stílusosan, válogatva, a borítókat ízlelgetve, a hangszerekből és dalcímekből tippelgetve, ösztönre hallgatva. Sajnos a Piccaddily Circus így, reggeli fényben és az embertömeg nélkül szinte más univerzum, mint amikor utoljára láttam. Nem ismerem fel az utcákat, majdhogynem szép, szinte megszeretem. A Soho piroslámpás boltokkal van tele, mi lenne, ha besétálnék az egyikbe. Tizennyolc évesen voltam ilyenben először, egy ismerősöm vitt be magával, oktató jelleggel. Aztán arra gondolok, Josh Groban koncerten még elmenne, az úr tán még poénnak is venné, amilyen őrült, de a helyszín már kicsit konzervatívabb annál, mintsem én megjelenjek egy felnőtteknek készült erotikus tárgyeszközzel, pláne ha a bejáratnál átmotozzák a táskáinkat. (Nem motozták át. Josh pedig egyszer bilincset kapott ajándékba. Lehet, folytatni kellett volna a hagyományt…?) Tehát a szexshoppingot kihagyom, de vigyorgok magamban a tudattól, hogy ha akarnám, megtehetném.
Egy francia ismerősöm tizenegy órára ígérte, hogy a sorhoz jön. Ja, hogy sor? Érkezési sorrendben engednek majd be minket. Közel ezer embert. Nem tartom magam hard-core rajongónak, de Nathalie-val szívesen beszélgetnék, úgysincs jobb dolgom már, odamegyek. Még bekapok egy szendvicset és krumplit a McDonald’s-ban. Kell az energia. Este hétkor nyitják az ajtókat. Addig testvérek között is nyolc óra van. A szabad ég alatt.
Nem én vagyok az első, előttem már vannak… megszámolom, én az önző… tizennyolcan. A tizenkilencedik vagyok. Döbbenet. Az első sorok egyikében fogunk ülni. Döbbenet! Senkit sem ismerek, középkorú és fiatalabb hölgyek. A szokásos közönség. Van egy nagyon idős, helyes arcú hölgy, bottal, nehezen áll. Végig fogja állni a nyolc órát, persze nem hagyják, szereznek neki széket. Termo-kabát és takaró van, termosz, kinyitható székek. Akik már ismerik a dörgést. Dániából, Angliából, Skóciából vannak. Hamarosan befut két német lány, nem ismerem őket, de kedvesek. Az egyikük nem is rajongó, csak a legjobb barátnőjét kíséri el, reggel jöttek, honap reggel utaznak vissza, a reptéren alszanak. Ez aztán barátság! Aztán érkezik egy negyvenes hölgy, nem ismerem de szimpatikus. Egy idő után ráköszönök, megkérdezi, te vagy Krisz? Mondom igen. Én meg Julia a “Bad Grobanite” topikból. Jéééé, de jó, örülünk. Egykettőre van közös hang. Sokat beszélgetünk. Megjegyzi, hogy állítólag a biztonságiak figyelmeztetve lettek: Josh Groban rajongói kicsit őrültek. Hát mit mondjak, nem nagyon hízelgő… jó hírünket keltik. (A későbbiek fényében, sajnos jogos a híresztelés.) Jön egy francia fiatal nő, harmincas. Kérdem, ismeri Nathalie-t? Jó barátnőm, mondja. És akkor befut Nathalie is. Úristen, de jó! Évek óta ismerem, de személyesen csak most találkozunk. Ő nyerte meg a magyar jótékonysági csomagunkat, várt az utolsó pillanatig, a kis hamis, és úgy licitált rá! Csodálkozik, miért nem volt nagyobb az érdeklődés, ez egy szuperjó csomag, tele hasznos dolgokkal! (Halljátok ezt, lányok?) Beszélgetünk a dél-afrikai útjáról, Joshról, mindenféléről. Telik az idő, szivárognak az emberek. Elég lassan telik és elég lassan szivárognak. De a társaság jó, és ez a lényeg. Süt még a nap, viszonylag kibírható a hideg.
Délután 2 óra körül már át vagyok fagyva, már voltam az utca túloldalán lévő Mekiben, pisiltem is, ittam is kávét. Julia nagyon klassz nő, laza, nyitott, kedves és őszinte. Örülök, hogy ott van, a lányát várja, aki befut, hozza a meleg szendvicset a mamának, helyes lány, igazi odamondós kis tini.
Három óra. Nagyon fázom. Jönnek az emberek, de még mindig rövid a sor. Aki mostanában érkezik, annak az arcán már némi csalódottság fedezhető fel. Valóban, ki gondolta volna, hogy már ilyenkor sor van. Megjelenik Norma, egy középkorú hölgy, kocsiban tolják, tud járni de beteg. Csak a teste, mert a lelke szárnyal. Mosolyog, mesél, viccelődik, és egy hadseregre elegendő ételt kezd szétosztani, szendvicsek, süti, ropi, tea. Őrület. Nathalie nála fog megszállni. Norma lánya is megjön, négy óra körül. Fiatal, szép nő, egyszer csak megszólít: Hogy vagy? Kiderül, van magyar barátnője. Őrület! Jönnek, csordogálnak az emberek. Öt óra előtt már mindenem átfázott, folyamatos egy helyben mozgásban vagyok a túlélésért. Az vígasztaló, hogy nem csak én fázom. De talán én a legjobban, illetve egy chilei lány még nálam is jobban fázik, jelenleg néhány hétig Cambridge-ben tanul, egy rajongó barátnője révén ismerte meg Josh-t és ő láthatja először élőben, nem a barátnője. Nathalie édesapja chilei, elkezdenek spanyolul beszélni, nagy az öröm.
Öt óra. Sötét van, hideg van, sokan vagyunk. Még két óra. Fülest kapunk, hogy a kápolna hátsó bejáratánál kisebb tömeg gyűlt össze, várják a művész urat. Julia-val hátramegyünk, addig is mozgunk egy kicsit. Valóban, még nem érkezett meg. De úgy döntünk, visszamegyünk, egy köszönésre mi értelme van bevárni? Többre úgysem állna meg. Beugrunk a Mekibe, bejáratos vendég ma elég sok rajongó, hordják a kávét, ételt.
Fél hat körül van. Fázunk. (Én már túl vagyok a szimpla fázás állapotán.) Megpillantom Lizzie-t, akit régóta ismerek a fórumról, norvég lány. Ölelés, öröm. Mondja, Anja és Tea is itt vannak a sor vége felé. Odamegyünk, ölelések. Ők Horvátországból jöttek. Őket is régóta ismerem. Velük van egy pici, vékony amerikai lány. Őrület!!! És akkor rámköszön Eszter, aki nemrég ért földet, ma repült Pestről, vele van Luca, a londoni barátnője. Végre őt is megismerhetem, megölelem, Esztert megszorongatom, picit sikoltozunk. Három éve ismerjük egymást, Josh hozott össze bennünket. Az egyik legfontosabb ember az életemben, Josh távolról sem az egyetlen közös pontunk. Mondom nekik, nem itt vagyunk ám a sorban. Megyünk visszafele, Eszter csak néz, les, aztán leesik az álla, amikor megérkezünk. Bizony, elől fogunk ülni! Luca elköszön, “hajtóvadászatra indul” magassarkú csizmában, nagyon csinos, nevetve sok sikert kívánunk neki. Klassz lány, azt hiszem könnyen megszeretném.
Hat óra. Már csak egy óra, emberek! Innentől kezdve tizesével számoljuk a perceket. Izgalmas! A sor elején kicsit mintha több lenne az ember, mint korábban. Kicsit kezdünk idegesek lenni. Néhányan beszólnak ennek, annak. Fáradtak vagyunk, fázunk, be akarunk menni. Hideg van. Nagyon hideg. Kínunkban viccelődünk, eszünk (míg eszik az ember, nem fázik, érdekes!), számoljuk a perceket. A német rajongólány barátnője már nagyon szenved, szegény… nem csodálom. Már csak negyven perc! Néhány ember a sor elején megáll, csak álldogál. Miért állnak ott? Jegyet akarnak venni. Na hiszen, kacagunk. Ki az az őrült, aki egy ilyen koncertre megvett jegyét eladja?! Két lány nagyon feltűnően ott álldogál, Julia-nak elege van, odamegy és megmondja nekik, hogy ha lehet, ne akarjanak bejönni a sor elejére. Mondják, csak jegyet szeretnének venni… rendben. Kis idővel később valakik odakiabálnak a két lánynak, hogy az utca túloldalán van jegy! A lányok szaladnak, embertől emberig. Én sem értem, hova mennek? A német lány mutatja Josh négy perccel azelőtti tweet-jét: Keresd a jegyet, ahol Superman öltözni szokott. A két lány bezuhan a piros telefonfülkébe, pár perc múlva sikoltozva ugranak ki: találtak két jegyet!!! Josh kreatív játéka ez, aznap reggel ígérte, hogy lehet nyerni valamit, ha figyelik twitter-en. Milyen szép egybeesés, hogy pont a két lány kapta meg a jegyeket! Ujjongva fogadjuk őket, nevetnek. Valaki beszól: azért csak a sor végére, kérem szépen… Keserű a szám íze. De azért feldobódunk a váratlan játékos pillanattól. És már csak fél óra!
Nehezen telnek az utolsó percek, de aztán mégis kinyílik az ajtó, ami mögött a csoda vár bennünket. Mindenki igyekszik civilizáltan tolakodni. A negyedik sorban van hely mindhármónknak. Csodásan közel van a színpadhoz. Döbbenetesen közel. Pont, mint 2007-ben, ott is a negyedik sorban ültem, a mikrofonnal szemben. Most kicsit balra tőle, nem is baj, jobban lehet majd fényképezni. Gyönyörködünk az egyszerű de hangulatos díszletben, kanapé, kis asztal, bor (?), egy zongora, mikrofonállvány, magas bőrszék. Szép a kápolna is, faborítású a díszes mennyezet, gyönyörűek a rozetták. Pici a nézőtér, a felső szinten is vannak, mindenhonnan kiválóan látni. Te jó ég!!!
Mire az izgalom a tetőfokára hág, a fény tompulni kezd, bejön Tariqh, hatalmas taps fogadja, leül, mire észhez térünk bejön Josh. Felrobban a kápolna, Isten házában most igazán nagy az öröm. Szinte illetlenül hangosak vagyunk. Senkit sem érdekel, itt van, szürke farmer és hófehér ing van rajta. Ruházatában is kettősséget vélek felfedezni. Gyönyörű. Szó szerint és vitán felül gyönyörű fiatal emberről van szó, rendezetlen a haja, telt az orcája, egészséges húsban van, hatalmas felkelő Nap szemei beragyogják a teret, látványosan visszahőköl a nézők örömétől. Tüsténkedő, nem lazsál, pár szóval köszön és már nevetünk is valamin. Majd a zongorához ül és eljátssza a “Changing colours”-t. Egyszerű dal, szépséges, emberi üzenettel. Hihetetlen jól szól! Kicsit érces a hangja. Úristen, de jól szól… Szerintem még senki sem nagyon érti, hogy itt van, és gyönyörű, és énekel nekünk. Én kipróbálom a fényképezőgépet, vaku nélkül, ahogy kérték. Nem hittem volna, de hihetetlen jó képet tudok készíteni. Vérszemet kapok, kattintgatok, emlékek kellenek, nem csak nekem, annak is, aki nem tudott eljönni… Megkérdi a közönséget, ki honnan jött. Mindenhonnan! Még Malajziából is van valaki. Mondtam már, hogy őrület?! Én is kiabálom, hogy Hungary, de a hangzavarban senki sem hallja. Nem baj! Rámutat valakire az első sorban, “az Isten áldja meg magát, minden előadáson ott van, mindig az első sorban, komolyan, nagyon köszönöm”. Énekel. A sorrendre már nem emlékszem… jönnek a dalok egymás után, “Bells of New York City”, mondja, ezt nehéz eljátszani, ha elszúrja, nézzük el neki… fájdalmasan szépen szól. Az egyik kedvenc dalom az új lemezről. “Hidden away”, “February song”. Ó, te jó ég! Picit félek, milyen lesz ez, a hangorkán nélkül? Hát megmondom, milyen: tökéletes. A hang és a zongora elegendő… tökéletes! Aztán valaki odavisz neki egy ajándékot, és elindul az ajándékÖZÖN. Nem túlzok. Özön. Negyedórán keresztül csak viszik neki, bor, belga csoki (“mi van, meg akartok ölni? tele lesz a képem csokidarabokkal, szépen fogok kinézni”), valaki festett róla egy hatalmas vásznat, impozáns látvány, Josh is meg van hatva. Jönnek még, kis fotóalbum vicces képekkel, Josh látványosan fekacag, majd odasandít a hölgyre, aki feszít a pólóban. “Te vagy az ezredik, aki ezt elolvassa, jutalmad egy ölelés.” Josh belemegy mindenbe, átöleli a nőt, aki aztán mögöttünk ül le, azt nyögi, remeg a lába. (Naná, hogy!) Mézet is kap (“már látom, a koncert után saját főzőműsort indíthatok”), ki tudja, még mi mindent. Hordja, hordja az ajándékokat, grimaszol, gesztikulál, “szóval a következő dalom a…”, de esélytelen énekelni, mert egyre csak jönnek, ő folytatja az ajándékok hordását, játszik az arcával és a testével. Mondják neki, az ott Tariqh-nak szól, “ja, szóval már csak küldönc vagyok”. Folyamatosan röhögünk, percek óta, nekem elzsibbad az állkapcsom, Kriszta röhögés közben is veszi fel mindezt az iPhone-jával. Furcsamód, a daloktól nem hatódtam még meg, de a sok ökörködés alatt elpattan bennem valami, és elindulnak a könnyeim. Szó szerint sírásba kergetett a marháskodásával! Az első sorban valaki szól neki, hogy az édesanyja nem lát, de nagyon szereti Josh-t, megismerhetné személyesen? Josh leguggol a színpad szélén, az idős asszony feláll, Josh megfogja a kezét, kedvesen köszön neki, én eleve bőgtem, de most… Valaki fentről szót kér, elmondja, hogy kedves rokona leukémiában halt meg nemrég, és Josh zenéje, és elsősorban a “To where you are” sokat segített a nehéz időszak elviselésében. Josh megköszöni, majd folytatja. “Un dia llegara”, nehezen tud a sok ökörködés után drámai hangulatba rázódni, mi is rásegítünk, próbál énekelni de elvigyorogja magát, benyög valamit, röhögünk, aztán pókerarcot ölt és tényleg elkezd énekelni, mi pedig kicsit meghalunk a gyönyörűségtől… a nehéz “manana”-t is kiénekli, fáradt a hangja, nagyon, de kiénekli, megtapsoljuk… A dalok között kérdéseket fogad a közönségtől. Mi a nehezebb, a zene írása, avagy a szövegeké? Nehéz kérdés, számára a zene egyértelműen könnyebb. Akkor jó, mert írtam neked egy dalszöveget, így egy nő, írjál hozzá zenét. Meglátjuk, mondja Josh, és elveszi a papírokat, sosem lehet tudni, teszi hozzá. Mi a “London hymn” háttere? A “War at home” egy katonai korházban tett látogatás után született, nagyon szomorú dal, és a “London hymn” egyfajta lezárása, befejezése ennek, mintegy a halál elfogadása, a harag elengedése, a megbocsátás fontossága, a béke megtalálása. Ha már itt tartunk, énekeljük el a “War at home”-ot. Ez is fájdalmasan szépen szól… az ember szíve kettéhasad a fájdalomtól, ami ebben a dalban van. Elmondja, az első lemezről ez a legnehezebb dal, mindig rettegett az eléneklésétől, tizenhét évesen vették fel, a legelső felvett dala: a “Vincent”. Ó, édes gyönyörűséges halál. Mesél arról, hogy idegen városokban mindig szeret barangolni, bemegy a múzeumokba, megízleli a helyi kultúrát, és ez az egyik kedvenc dala szintén az első lemezről, ami kicsit erről is szól. Jön a “Gira con me”, én könyörgök Krisztának, vegye fel, inkább tartom én az iPhone-t, közben nézem, és gyönyörködöm látványban, hangban. Érett hanggal még szebb ez a dal! Sokkalta szebb! Eszterrel meghalunk. Kérdi, lássuk, ki az aki legrégebb óta házas itt a közönségben? Van olyan, aki negyven éve. Huszonkét éve. Gyertek fel a színpadra! A közönség megőrül. Egy lány (Anja) bekiabálja, “nekem nincs párom”, Josh belemegy a játékba, felhívja őt is. Ujjongok neki, örülök! Anja mondja, 21 éves. Josh játékosan flörtöl, mi hahotázunk. Leülteti őket a kanapéra, borral kínál mindenkit. Majd megszólal, “és most hogy idehívtalak benneteket, eléneklek egy dalt a szakításról”. Röhögünk. A “Broken vow” nem a kedvenc dalom, de a végén a refrénnél bereccsen a hangja, majdnem audio-orgazmusom lesz tőle… te jószagú ég! Amikor vége, odamegy a párokhoz de Anja szó szerint elkapja, látványos ölelés, Josh még az egyensúlyát is elveszti. Ez már nem szimpi. A keserű szájíz visszatér. Aztán lemennek a színpadról, de Anja nem hagyja magát. “Mit kell egy lánynak tennie, hogy veled énekelhessen? Mert énekelek is.” Nyomul, erősen. Nevet a közönség de én már nem tudok. Josh így: “Látom, egy nap tényleg fogok veled énekelni… de nem ma”. Látszik rajta, kicsit kényelmetlenül érinti az egész. Érezni, hogy erőltetett a dolog. De kivágja magát, mosolyog, nincs nagy baj, csak az én gyomromban, pláne hogy ismerem is a lányt. Félek, nem leszünk sokáig barátok… És végül, “nektek”, mondja, “jöjjön a Per te”. Ez már maga a mennyország… és elköszönnek. Persze, visszatapsoljuk. Várták, jönnek. Két dal van a ráadásban: “Galileo”, egyszerűen leírhatatlanul szépen adja elő, pedig járkál, nem is nagyon tudna átszellemülni, zsebre vágja a kezét, egy laza srác farmerban, mégis ott bújkál az emberben az angyal. Végig. A humorban, a drámaiságban, a kedvességben, a nagylelkűségben. Az egyszerűségben. A legutolsó dal pedig a “Play me”, amit én még nem hallgattam meg, de a szövege nagyon szép… “te vagy a szöveg, én a zene, játssz le engem”… gyönyörű, kedves.
És vége. Másfél óra, elfutott. Sírtunk, nevettünk. Csoda ez az ember. Zenész, énekes, zongorista (nem azért, de bitang jól játszik, öröm nézni), szomszéd srác, bohóc, segítő, útmutató, múzsa, kristálygyermek. Gondok eloszlatója. Őt nézni és hallgatni olyan, mintha az ember napfelkeltében gyönyörködne. Energiát ad, feltölt, szerelemre lobbant, megihlet. Aki még nem látta, az nem értheti, miért rossz egy Josh Groban koncert után eljönni. Én most, itt egy kicsit otthon vagyok… vagyis már csak voltam. Már csak emlék. Vége lett, tegnap volt. A jelen időnek vége, bár még a jelenbe kapaszkodunk, kimegyünk a kápolna mögé, ki fog jönni, mondják. De autó állja el a kijáratot, tudjuk, hogy nem fog sokáig maradni. Rengetegen vannak. Fényképeznek, vakuznak, kameráznak. Josh még itt sincs. Amikor kijön, a tömeg elindul. Vigyáznak rá az őrök. Aláír, gyorsan és sokat. Sokan vannak. Esélyünk sincs odamenni. Tíz percnél tovább nem marad, beül, elviszik. Integetünk.
Nincs kedvem senkitől sem elköszönni, sötét van idekint, kiestem a szeretet-burokból, nagyon fázom. Eszterék elköszönnek, látja rajtam, hogy megváltoztam, nem feszegeti. Kriszta csacsog, neki nehéz napja van, szüksége lenne rám. Szótlan vagyok, csak megyek mellette, próbálok ráfigyelni. Nem megy. Vacak barát vagyok. Kérdi, rosszkedvem van? Nagy élmény volt, mondja. Bólintok. Rossz a kedvem, és nem tudom megmagyarázni, miért. Csodálatos koncert volt, gyönyörű hangzással, ínyenc zenei élmény önmagában akkor is, ha ismeretlen előadót néz az ember. Hát még, ha olyat, akit szeret. És hiába magyaráznám napestig, akkor sem tudnám elmondani, mit jelent számomra Josh-t élőben látni. Annyi, de annyi dolog változott meg bennem őmiatta, annyi kincsre bukkantam általa, és nem csak a barátaimra gondolok, akiket rajta keresztül ismertem meg, hanem olyan zenékre is, amiket ő szeret és miatta meghallgattam, vagy olyan élményekre, amelyekbe miatta keveredtem. Annyi mindent miatta tettem, annyi mindent mozgatott meg bennem. Lehozta nekem a csillagokat és a napfényt, összekötött a benső hangommal, emlékeztetett arra, hogy ő csak tükröt tart, és hogy önmagamat látom benne, és hogy mindaz a szépség, amit benne látok, az bennem is megvan. Ismerem a harcait, láttam, amikor boldog vagy szomorú volt, hallottam betegen és egészségesen. Láttam, amikor sérülékeny volt és mégis tette a dolgát, láttam, amikor őszintén adott, amit pedig nem az ő szájából hallottam, azt kitaláltam, ráéreztem, megírtam. Ismerem őt, akkor is, ha sosem találkoztam még vele, ha egy mondatot nem váltottunk még. Számomra ő mindaz, amit fentebb leírtam, és annál is több. Rosszkedvű vagyok, ha már nem láthatom? Talán gyerekes szeszélynek tűnik, egy elvetemült rajongó aberrált viselkedésének- de Ő jelenti a fényt, amikor minden más kudarcot vall; amikor már semmi sem dob el, ő eléri ezt nálam. Ő is önmagát keresi, időnként a harcaink fedik egymást. Sorstársam, az ő hibáiból tanulok. És ha tehetném, lehoznám neki a Napot és a Holdat és mindent, amitől boldogabb lehetne, elmondanám neki, amit én már tudok, ő pedig még nem, bár nem tisztem ezt megtenni. A közelében szeretnék lenni, a barátjaként, de csak a háttérben vagyok, egy a sok közül, arcnélküli rajongómasszának egy pici része. Tapsolok, ujjongok, gyakran elvárok tőle dolgokat, majd elszégyellem magam, és takarodót fújok. Része vagyok annak a tömegnek, melyből kiválik néha egy személy, és keserű szájízt hagy maga után, még Josh-ban is. Nem volt még, és egyre kisebb a valószínűsége, hogy lesz valaha esélyem elmondani neki akár egy tört részét annak, amit ő jelent számomra. Semmit sem adhatok neki, bármennyire is szeretném. Hát ezért vagyok rosszkedvű, és azért, mert ő egyre csak adna, egyre többet, már beenged a nappalijába, mindent megmutat, felvisz minket a színpadra, betegre énekeli magát, fáradtan is kimegy aláírni, és még mindig nem elég nekünk. És ennek csak akkor lesz vége, ha végleg elveszítjük a bizalmát, vagy ha belepusztul abbéli igyekezetébe, hogy egyre többet adjon, mert azt érzi, hogy sosem elég. Nem tudom, melyik a borzasztóbb alternatíva…
Iszonyúan hiányzik, iszonyúan fázom. Honvágyam van, vágyom vissza a fénybe, a melegbe. Telhetetlen vagyok, a szeretetből soha nem elég… és tudom, hogy gyarló hozzáállás, de most már csak azt várom, mikor láthatom újra ezt a különös, kétarcú angyalt, aki emberbőrbe bújt, hogy utat mutasson nekünk.
