Kiskutya

Pár hónapja rockkoncerten voltam, és a beharangozott, híres és népszerű csapat helyett az előzenekar varázsolt el. Napokig a hatásuk alatt voltam, kóvályogtam, hallgattam a dalokat, amiket (életemben először) letöltöttem az Amazon-ról. Valami történt ott, valami, ami a pár napja történtek fényében talán értelmetlennek tűnik. Hiszen amikor néhány hete a szívből megfogalmazott, e blogon közzétett koncertbeszámolómra a zenekar énekese és dalszerzője írt egy köszönő hozzászólást, úgy éreztem, kerek a világ. Megértettem a koncerten valamit, amit azok a fiúk kiadtak magukból, de amit elsősorban Jamie öntött szavakba, gondolatokba, és öltöztetett lélek-gúnyába. Ő csupaszította le önmagát előttünk, az ő belső világára figyeltem fel. Szóösszetételek, gondolatfoszlányok ragadták meg a figyelmemet, a zene átélése pedig egyszerűen magával ragadott. Volt, aki próbálta ezt magyarázni különféle szempontok alapján; én mást éreztem, és az idő, meg az azóta történtek engem igazolnak.

Jamie egy hete bejelentette, hogy a zenekart feloszlatja. Képtelen harcba szállni a zeneipar monstrumaival, nem képes nyomot hagyni zenekarával a nemzetközi zenei palettán, noha évek óta próbálkoznak. Köszöni a rajongók támogatását, de már nem bírja tovább… Enyhén keserű írott bejegyzés volt ez a blogjukon, rossz volt olvasni. Teljesen megdöbbentem; én, aki azt hittem, hogy…

Mit is hittem? Hogy megváltottam őket? Hogy lendületet adtam nekik a folytatáshoz? Valami ilyesmit… Önző voltam, ráadásul nem figyeltem oda rájuk azután, hogy Jamie írt nekem. Gondoltam, körbeértünk, egyszer, szép kerek a történet, mindketten kaptunk egymástól valamit. Mit kaphatnánk még? Aztán mégis írtam neki Facebook-on, magánban, megkérdeztem arról, ő hogyan ír… merthogy én is írok, cseréljünk tapasztalatot. Azonnal válaszolt… Nem fedem fel itt, mit válaszolt. Nagyon hasonlóan írunk… nem hiába éreztem rá a koncerten. Az azonos lelkek bevonzzák egymást, nincs ebben semmi ördöngősség. Ami megtetszik valakiben, az tulajdonképpen önnön jobbik oldalunk… amit szeretünk magunkban, vagy amiről azt hisszük, hogy hiányzik belőlünk, de szeretnénk birtokolni. Kis ideig tükröm volt Jamie, nem vitás. A kerek történetnek pedig vége lett… egy szomorú eseménnyel, egy törekvő, tehetséges művész belenyugvásával. Egy protekció nélküli, saját lábán megállni próbáló, egészséges magánélettel és világnézettel rendelkező fiatal énekes szembe nézett a korrupt és felszínes csillogással, és vagy arra jött rá, hogy nem kér belőle, vagy arra, hogy nem lesz képes úgy betörni, hogy megőrzi önmagát. Hiszen jól tudjuk, hogyan működik a világ; minél felszínesebb valami, annál jobban el lehet adni. Minél kevesebbet kell valamin törni a fejünket, annál jobban ellazít bennünket a fárasztó dolgos napok után. Legyen valami szép és csillogó és legyen könnyen érthető, emészthető, ismételhető, énekelhető, dúdolható, magunkká tehető. Legyen benne meztelenség, legyen benne szex, pénz, bármi, ami kápráztat és elnyomja azt a belső hangot, ami veszettül kiabál itt legbelül: nekem ez nem kell, ezt a szennylét nem önthetitek le a torkomon, nekem ez nem életcél, nem követendő példa, nem járható út, nekem több kell. Jönnek a Rihannák, a Justin Timberlake-ek, a Lady GaGa-k. Nem lehet vitatni a tehetségüket, de attól egyre inkább felfordul az ember gyomra, hogy milyen irányban züllik le a popzene és mindaz, amivel tömegeket lehet mozgatni. Ezek az előadók furfangosak és kiszámított módon manipulálnak mindenkit, aki hagyja, hogy zombivá változtassák az orrvérzésig ismételt dalaikkal, az emberek által lemásolt stílusukkal. Könnyen megjegyezhető dallamok és szövegek, meztelenség, szép arcok, fenekek, mi kell még? Jamie ezekkel nem tudott versenyezni, hiába jóképű, fiatal, tehetséges. Mert ő őszinte és gerinces, és nem hagyta, hogy férfiszajhát csináljanak belőle. Nem egyedül van ebben a helyzetben; bizonyára százak, ezrek, tízezrek mennek keresztül azon, amin ő.

Két napja tudok Jamie-ék döntéséről, rengeteg dolgom van mostanában és alig van időm gondolkodni. A gondolatok mégis utólérnek, annál is inkább, mert olyan szinten vágyom a szellemi és lelki táplálékra, hogy el nem tudom mondani. Néhány különlegesen csodálatos könyvet volt szerencsém olvasni mostanában, filmek terén szintén kivételes alkotások kerültek utamba, hétfőn fogok jegyet vásárolni Josh Groban koncertre (Bécsbe), a hónap végén a legendás Bryan Ferry-t is fogom látni a vőlegényemmel, május elején egy musicalt Bereczki Zoltánnal, közben folyamatosan fordítom a művészfilmeket, hetente legalább egyszer írom a regényemet, és azt veszem észre, hogy kerülöm a középszerűt… kihajítom, nem azért, mert szemét vagy értéktelen, hiszen időnként képtelenség folyamatosan a magasban lenni… de aki már fellépett egyet a lépcsőn, az nem léphet vissza… hiszen a felfele vezető út végén vár ránk a fény, az örökkévaló, a jutalmunk ezért a nehéz életért, amit persze mi választottunk. Lehet, hogy nincs ott fény, mi mégis azt hisszük és egyre csak felfele haladunk, vonz bennünket a mennyek országa, akár létezik, akár nem, lelkünk arra rezonál, amit már megismert, vagy megálmodott, és ezeket a dolgokat is vonzzuk be mágnesként az életünkbe. Hogy egyedül voltam-e a kis tömegben azon a koncerten, aki ráérzett Jamie-re, nem tudom… de lehet, hogy igen… Nem tudom, eleget tettem-e értük… egyáltalán kellett volna tennem többet, vagy sem… Kell-e lelkifurdalást éreznem, amiért nem promótáltam őket többet… Persze, hogy nem kell. Talán azt a blogbejegyzésemet megjegyezte egy életre… talán egyike voltam azon keveseknek, akik nagyon közel érezték őt magukhoz. Talán erre vágyott, talán szerette volna, hogy többeknek tudja ezt nyújtani. Nem tudhatom.

Szomorú vagyok Jamie miatt, tudom, hogy túl fog lépni ezen, de most szomorú, az biztos. Nem akarom elképzelni a lelkiállapotát, szeretnék inkább pozitív energiákat sugározni felé, de kicsit szomorkodni akarok vele… És mivel tükröm ő, nézem magam a kissé göröngyös felületben, tiszta és csillogó, de vannak ott apró repedések… kételyek, félelmek… Erre a világra akarok én szépet teremteni? Tömegeket mozgatni, szavakkal? Amikor egy 5 perces dalra nem képesek odafigyelni az emberek? Mit akarok én, 500 oldalon keresztül untatni őket, hogy végül undorral dobják félre az üres locsogásomat? Mit akarok én, mélységeket és értelmet, szépséget és fájdalmat, amikor valójában mindenki inkább szórakozni akar? Nem lesz énbelőlem soha híres, de még író sem. Az előbbit nem is bánom; túl önző vagyok ahhoz, hogy nagy áldozatokat hozzak meg akár tömegek, akár a művészetem érdekében. Az utóbbi… az egy örök kérdőjel, valaha azt hittem, különleges vagyok, amikor még én adtam másoknak, amikor engem olvastak mások, én pedig igyekeztem a legjavát szavakba önteni annak, ami valaha voltam, minden élettapasztalatomat és intuíciómat latba vetettem és felhasználtam, figyeltem az életet magam körül és a magam módján próbáltam élni is… és hatottam az emberekre… meg tudtam írni a valót akkor is, ha nem éltem meg… és azt gondoltam, minden rendben lesz. Aztán kiderült, hogy akikre hatottam, azok ők maguk is olyanok, mint én… mindenki írni kezdett… a közvetlen környezetemben, baráti körömben most már az a csodabogár, aki nem ír… Ki tudja, mekkora szerepem volt abban, hogy elkezdtek írni… lehet, hogy semmilyen… lehet, hogy valamilyen volt… és milyen jogon kérdőjelezem meg az írásvágyukat… arról nem beszélve, hogy nem én vagyok a világ netovábbja… de a tény tény marad… én már másnak nem tudok nyújtani semmit. A gyümölcsöt már inkább mindenki megtermeszti a saját kis kertjében. A fentiek tükrében talán könnyebben hoz meg az ember olyan döntéseket, amilyeneket néha meghoz. Nem, eszemben sincs abbahagyni az írást, de kemény lecke számomra ez az időszak, Jamie döntése, olyan kérdéseket vet fel, melyekkel én is szembesülhetek majd valamikor.

Jaj, Jamie, bárcsak tudnánk beszélgetni, kéz a kézben egy slukk fölött, vagy sörözve, a csillagok alatt, az élet nagy rohadt kérdéseiről. Elbagatellizálnánk, ami túl súlyos, hiszen mi is emberek vagyunk, az elménk néha lazulásra vágyik. Legyintenénk, hogy á, nem számít, hogy most elbuktunk, majd lesz másik ajtó, amit kinyithatunk. Rájönnénk, hogy az alkotás tulajdonképpen szart se ér, az ember kileheli a lelkét, oszt rá se bagóznak… a történelem tele van csalódott, nyomorult, magukra hagyott művészekkel, akiknek a lelkivilága érthetetlen volt a környezetük számára. Hogy az utókor majd örül a zenéjének, meg a még be sem fejezett, nem hogy ki nem adott könyvemnek? Kösz, bazmeg, azzal nem sokat érek. Éreznem kell, hogy hatottam rád, hogy hagytam egy nyomot a szívedben, hogy megmozgattam benned valamit, hogy a hatásomra kicsit szebbnek láttad a világot. Jamie-nek is ez hiányzott. Nem érezte az emberek szeretetét. Fázott. Nem fogadták be, kint hagyták a hóban, mint egy kiskutyát, és minthogy megfagyjon, továbbállt és bevackolta magát a jászolba, a tehenekhez.

Hát ez most depis lett a javából, miközben nem is vagyok nyomott… rengeteg csodás dolog történik, de a sok külső hatás most kezd tetőzni, és a radarjaim vészesen vijjognak, mindent veszek és kezd egy kicsit sok lenni. Márpedig jövő héten Zsenyát is látjuk, merthogy őt (pont őt!) kifelejtettem a sorból. A tarot tanfolyam már csak hab lesz a tornán. Nincs baj semmi. Csak jár az agyam akkor is, ha nincs rá időm…