Alla luce del sole (8)

Klári juttatta eszembe ezt a történetet (köszönöm szépen, Klári!!), és azt is, mennyire szerettem, szeretem írni. A mai napig nincs befejezve, de angolul sok fejezet elkészült, most elkezdem őket magyarra fordítani, és azt hiszem magyarul is fogom befejezni, ahogyan elkezdtem. A legelső történetemet, melyet a csodahang ihletett. Nem mondom, hogy nem sikerült szentimentálisra ez a darab, no meg a következő fejezetek, de mégiscsak négy éve kezdtem el írni, egyfajta írói gyakorlás is volt ez nekem, az élettel kapcsolatos fogalmaim is mások voltak, no meg az alapszituáció is garantálja az érzelmi túlcsordulást. Mindezektől eltekintve én nagyon szeretem, talán majd egyszer szebben kidolgozom. Addig is:

8-ik fejezet

A külvilág borongóssága ellenére a reggel felütötte fejét a szobában. A nap küszködve hatolt át a sötétkék bársony függönyön és különös, tétova derü-foltokat festett a fal halványkékjére. Josh nézte, hogyan változnak az alakok a mennyezeten, hogyan haladnak át a szoba egészén, amint egy-egy autó elhaladt odalent. Nagyon korán volt még, de gondolatai felverték őt felszínes álmából, képtelen volt tovább aludni.

Oldalra fordult és meglátta őt, az arcát. A nő még mélyen aludt; szemhéjai meg-megrebbentek, képzelt történeteket szült sűrű pilláinak árnyéka. Bőre közelített a tökéleteshez, korát, mely Josh meglátásában bármi lehetett a huszonöt és negyvenöt között, csupán apró ráncok jelezték. Valójában nem érdekelte a nő kora. Elnézte a sűrű haját, mely békésen pihent a párnán, átölelve formás fülét. Hajszálvékony ér futott mellette, a porcelánbőr alatt, és ha erősen figyelt, láthatta a nő szívének gyengéd verdesését, az alig észrevehető dobbanásokat, melyek életben tartották őt.

Ismét a mennyezet felé fordult. Napi rutinját néhány órával korábban teljesen elnyelte a feledés; a későn kelés, a csapattal elfogyasztott reggeli, a szülőkkel folytatott beszélgetés, majd marháskodás Tim-mel és David-del, kis zene, némi írás, nehogy a váratlanul felbukkanó zenei ötletfoszlányok az enyészeté legyenek. Ma mindebből kimarad. Ma Anna mellett fog ébredni. Egy nő mellett, aki nem tud járni. Aki nem tud vágyat kimutatni, sem érezni azt. Egy nő mellett, aki valószínűleg szereti őt, és aki jobban retteg az elvesztésétől, mint addig bárki más.

Sóhajtott, majd közelebb fészkelődött hozzá, a puha takaró alatt, csípőjét a nőéhez szorítva, arra várva, hogy amaz megmozdul – és akkor, megint – a felismerés. A fájdalom, a csalódottság, a keserűség. Megpróbálta elhessegetni a sötét gondolatokat és Anne dereka köré fonta karját, orrát Anna vállába fúrva, beleszimatolva a krémszínű bőrbe, melegségét ajkaival kóstolva. Istenem, milyen jó volt az illata… és milyen törékenynek tűnt a karjában. Összeszorult a torka a gondolatra.

Aztán megérzett valami – valami mást. Lassan lejjebb csúsztatta kezét és ujjai nedvességbe ütköztek. Az ujját megszagolva döbbent rá, mi történt, és megrohanták az érzések. Undorát elnyomta a mellkasában növekvő fájdalom, önmaga iránti haraggal szorította magához Anne-t, elhatározta, hogy mindez nem történhetett meg, magára parancsolt, hogy megértőbb legyen, és azt kívánta, bárcsak érettebb lenne a helyzet kezeléséhez. Pontosan tudta, mit fog jelenteni Anne-nek a tudat, hogy álmában bevizelt. Könnyek gyűltek a szemébe, amikor elképzelte. Nem, nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen. Lassan kikelt az ágyból és meleg vízbe áztatott törölközővel, lábujjhegyen tért vissza. Óvatosan fejtette vissza a takarót a szép, alvó test körül, és finoman elkezdte megmosdatni azt. Miután rájött, hogy Anne úgyem fog érezni semmit, bátrabban tisztogatta meg és szárazra törölte egy friss törölközővel. Óvatosan megpróbálta kihúzni a lepedőt Anne alól, törte a fejét, hogyan vigye véghez a lehetetlennek tűnő tettet. Fohászt mondott, nehogy Anne felébredjen, miközben gyengéden megemelte a nő felsőtestét. Egyik karjával átölelte őt, a másikkal gyorsan eltávolította a lepedőt, végül óvatosan visszaengedte Anne-t a párnára. A nő egy kicsit fészkelődött, Josh szíve megállt – ám a nő szeme csukva maradt, csupán keze tűnt ébernek, amikor ujjai Josh mellkas szőrzetébe kapaszkodtak, egy pillanatra, mielőtt Anne keze ismét megpihent teste mellett. A férfi megkönnyebbülten eresztette ki a levegőt, és a lepedőt teljesen kihúzta Anne lábai alól is. Legvégül betakargatta őt. A piszkos lepedőt egy pillanatra maga előtt tartotta, mielőtt kivitte volna a fürdőszobába, és a mosdókagyló alá helyezte azt.

A tükör mereven állta pillantását. Mélyen belenézett a saját szemébe, kutatta önmagát, próbált rájöni, kicsoda ő valójában, vadul kereste nyomát mindannak, amit érzett. Mit érzett valójában? Valóban – valóban szerette Anne-t? Vagy csak felelősnek érezte magát érte, és hálásnak Anne végtelen szeretetéért? Valóban addig akart maradni Anne mellett, ameddig Anne szerette volna? Ameddig Anne megérdemelte volna? Csodálatos teremtésnek tartotta őt. Felelősségérzete és félelme között vacillált, és ezek között egy védett kis sarokban pihentek azok az érzések, melyekkel még nem mert szembe nézni, és melyek mutatkozni sem mertek még. Megmosta álmos arcát és fogat mosott, elképzelte az előttük álló napot. Oly végtelenül húzódott előtte, akárcsak az élet – az élet, vele – vagy a nélküle leélt élet. Kiköpte a fogkrémet és ivott némi vizet a csapból. Nedves kézzel végigfésülte haját, nem törődött a makrancos tincsekkel. Rózsaszín borotvát vett a kezébe, és éppen arra gondolt, vajon megborotválhatja-e vele az arcát, amikor hangokat hallott a szobából, ezért bekukkantott a nyitott ajtón keresztül.

Anne ébren volt és tágra nyitott szemekkel nézett rá.

-Én… a… a segítségedet kell kérnem, Joshua – mondta szégyenkezve.

A férfi odament hozzá és lágy csókot nyomott a homlokára.

-Kérj bármit. Mondd.

-Azt… hiszem, azt hiszem ki kellene vinned a… a mosdóba – felelte Anne, minden egyes szóval megküzdve. – Reggelenként ilyenkor szoktam… kimenni – tette hozzá, mélyen elpirulva, arcát kezébe temetve.

A férfi gyengéden elhúzta a kezeket és a nő arcát a saját kezei közé véve, lassan megcsókolta Anne-t.

-Ne aggódj, kérlek – mondta halkan, puhán cirógatva a nő arcát és haját. Szemében szeretet és gyengédség tükröződött, Anne kezdte azt hini, még nem ébredt fel teljesen. Biztosan. Álom lehet csupán. -Azt… azt hiszem, hogy… -folytatta a férfi, és magában elnyomott pár szitkot kétségbeesésében – azt hiszem nincs… szükség kimenned… -akár egy elmeháborodott retardált, gondolta, és megpróbálta összeszedni magát – szóval nem kell kivinnelek mert baleseted… balesetünk volt.

A nő a szemébe bámult egy pillanatra, mielőtt a felismerés teljes erőből arcon csapta őt.

-Ó istenem. Meg akarok halni. Most azonnal – mondta, nem is véve már a fáradságot, hogy eltakarja arcát. -Annyira, annyira sajnálom – tudtam, hogy ez fog történni – egy szörny vagyok, Joshua, nyomorék, kérlek, csak menj el és hagyj magamra, hagyj engem itt, felejtsd el, hogy valaha láttál, kérlek, kérlek – folytatta, miközben forró arcát könnyek áztatták. A szemében annyi szégyen és fájdalom lakozott, hogy Josh nem bírta tovább nézni. Szorosan magához ölelte a nőt, belefúrta arcát a nő hajába, mivel képtelen volt a nő érzéseivel szembe nézni. Vele együtt sírt, nem tudta, hogyan vigasztalhatná meg őt, sem szavakkal, sem nélkülük. Hogyan tudná valaha elhitetni Anne-el, hogy amikor a tökéletes, élettelen lábaira pillant, nem együttérzés és szomorúság rohanja meg őt? Hogyan lesz képes a baleseteket elviselni a jövőben, a nő életvitelét, mely az övéhez idomulva minden volt, csak nem normális? Jelentéktelennek és gyengének érezte magát, még a karjai is kezdték felmondani a szolgálatot, ezért erősebben szorította Anne-t magához, miközben folyamatosan a haját simogatta.

-Ssss – suttogta remegő ajkain keresztül. -Ne… ne mondj ilyet… ne gondolj most erre, jó?

A megmentőjeként ölelte a férfit magához – mert az volt. A nő tudta, hogy az volt. A férfi nélkül semmi sem volt, csak egy porszem. Anne tudta, hogy amint Joshua elhagyja őt, nem fog többé levegőhöz jutni. Nélküle a nyomorult életét nem lesz érdemes tovább élnie.

A férfi óvatosan felnyalábolta Anne-t, leült az ágyra és az ölébe vette a nőt, körbebugyolálta a takaróval. Kisimította a haját az arcából, megsimogatta az orcáját, figyelte a nő szemeit, melyek nem mertek felnyílni előtte.

-Kérlek, nézz rám – mondta, gyengéden ringatva őt. -Bármit megtennék, hogy mosolyogni lássalak… hiszel nekem, ugye?

Kérdését félve tette fel. Reménykedett abban, hogy Anne hinni fog neki. Ő maga nem hitte el, amit mondott. Egyre kevésbé volt biztos abban, hogy képes a helyzettel megbirkózni, és a gondolattól kavargott a gyomra.

Mennyire szerette őt Anne abban a pillanatban! Megérezte a férfi félelmét és kételyeit, tisztában volt azzal, hogy csakis terhére lehetne Joshua-nak. Érezte, tudta, hogy az mindent megtesz a saját félelmei eloszlatására, az ő kedvéért – az ő kedvéért. Hálával telt könnyeit a tökéletes hajtincsekre eresztette, a pillanat bensőségességétől ihletve gondolta át, vette sorra a szebbnél szebb momentumokat, melyeket Joshua-val megélt, áldásos, különleges pillanatok, adományok a sorstól, melyeket, tudta, elsősorban Joshua létezésének köszönhet. Amikor rámosolygott a színpadról, amikor lejött hozzá és először megérintette őt, amikor felemelte, amikor táncolt vele a halott lábak ellenére, és amikor minden szeretetét felhasználva szerette őt, hogy ő, Anne, fontosnak érezhesse magát… A friss emlékek nem fájtak kevésbé, mint a régmúlt árnyai, Matt és Dahlia, szépséges családjának emlékképei. Mennyire szerették őt akkor… és mennyire szeretve érezte magát most is. Biztonságban. Egésznek. Tudta, hogy a férfi küszködik az érzéseivel, és azt is tudta, hogy ez a küzdelem örökké tartani fog, és hogy ezért őneki el kell löknie magától a férfit. Vissza kell adnia neki az életét. Joshua nem állt még készen arra, hogy ennyi mindent feláldozzon őérte, és Anne nem hibáztatta őt. Karjaiban a férfi tökéletes volt, fiatal, gyengéd, a könnyei pedig valódiak voltak. Az ő tökéletes, szépséges szeretője. Ennél szebb, nem remélt szerelmet senkitől sem kívánhatott. Ezen a szerelmen túl többet nem is kívánt már.

-Ha úgy adódik, egész nap veled maradok és felőlem akár rám is vizelhetsz, az sem fog zavarni – mondta a férfi, kiskutya vigyorral az arcán. Anne a könnyein keresztül mosolygott rá. Szíve készült túlcsordulni, annyira boldognak érezte magát. Csak egy kis ideig. Ám a boldogság nem ismeri az időt, egyeseknek az örökkétartó megelégedés sem érhet fel a tökéletes boldogság egyetlen pillanatával. Anne nem is egy ilyen pillanatot megélt már a férfival, akinek ujjait érezte a hátán, a haján, a karjain, és akitől lélekben már búcsúzkodott. Döntése, melyet nehéznek gondolt, könnyedén született meg, lágyan szállt fel szívéből, akár egy tollpehely a nyári szellő szárnyain, megpihent Anne nyitott tenyerén, és amint Anne nézte azt, derüt és nyugalmat érzett,
tisztán értve, látva, mi vár rá. Döntése kapcsán elengedhette lelkifurdalását, amiért magához láncolta volna a férfit; feladta a további boldog perceket mellette, mert tudta, hogy mindig ugyanoda jutott volna. El kell engednie őt. A tudat őt is szabaddá tette, ismét önállóvá és erőssé varázsolta, amiért csak hálás lehetett.

-Gyönyörű vagy, Joshua – suttogta, miközben megcsókolta őt. Egy utolsó csók, gondolta, és ezért az összes szeretetét és háláját belevitte abba az egy hosszantartó szomorkás csókba. Amilyen szorosan tudta, úgy tartotta a férfit, magába itta illatát, megtöltötte tüdejét a férfi illatával, elméjét pedig a látványával. Emlékezni akart rá. Úgysem sokáig kell már emlékeznie rá – bár abban bizonyos volt, hogy örökké képes lenne emlékezni rá.

Még egy pillantás-

mélybarna szemek-

telt, résnyire nyílt ajkak-

angyali fürtök-

csuklója hullámzó mozdulata, amint felemeli kezét, hogy megérintse őt-

az ajkain alakuló mosoly, mely a szemeiből tündöklő fényzuhatagot varázsol-

mindezeket biztonságban elhelyezte magában.

És akkor-

-végül-

elengedte őt.

-Megígértem Jonathan-nak, hogy találkozunk ma -szakította meg önnön álmodozását egy mosollyal Anne, bár szíve lassan sok apró darabkára kezdett törni. -Biztosan neked is lenne dolgod…

-Valszeg ki tudom tölteni az időmet -felelte a férfi, és Anne megkönnyebbülést vélt kihallani a hangjából. Egyetlen percig sem hibáztatta őt. Ugyanakkor döntése egyre inkább a helyes és megfelelő döntésnek bizonyult. Mindent megkapott a férfitól, amit az adni tudott neki – többet nem kérhet már.

-Ebben biztos vagyok -mosolygott rá, és megsimogatta az arcát. -Vacak lesz, hogy nem láthatlak, de Janice talált egy… egy tábort, kétnaposat, nyomorékok és a művészetek típusút -tette hozzá egy fintorral. Érezte, ahogy minden egyes szavával egyre távolabb és távolabb kerül tőle, ahogy egyre erősebbnek és határozottabbnak érzi magát. -Utána te megint koncertet adsz, én pedig ismét látni foglak -fejezte be egy boldog mosollyal az arcán.

-Aha -felelte Josh, némileg szenvtelenül. Amikor egy pillanatra félrenézett, a nyilvánvaló megkönnyebbülés mellett, hogy pár napig nem kell egy nehéz helyzettel foglalkoznia, egyfajta ürességet is érzett magában. Felnézett rá ismét, és amikor egymásra néztek, Anne elhitte a férfi fájdalmát, amiért két napig nem láthatja őt, egy magára hagyott szerelmes arca volt az, egy őérte síró férfi szemei, egy olyan szerelem, melyet valaki tudatosan s önként vállani akart érte…

De Anne mindkettejükért erős akart lenni, ezért kitépte szívét a férfiéből, és finoman ellökte őt magától.

Amikor a férfi felállt, vele együtt repült még egyszer, utoljára. Rövid repülés volt, de tökéletes. Anne még egyszer utoljára magához ölelte szerelmét. Magában milliószor elismételte: szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek-

Joshua végül a székre helyezte őt, ő pedig kinyitotta szemeit, mindenre felkészülve.

(folyt köv)

3 Comments