Noondarkly

Látom a jövőmet. Mellettem él évtizedekkel idősebb alteregóm, látom mindennapi küzdelmeit, szemtanúja vagyok kicsinyes harcainak, látom, hallom, érzem őt. Néha menekülök előle, mert mindketten erős személyiségek vagyunk, sok az ütközési felület. Nagyon régen mondott nekem valamit, amit akkor nem hittem el. Aztán évekkel később rájöttem, hogy igaza volt. Mostanra túlnőttem rajta, visszanézek rá, ugyanakkor ő a jövőképem is. Az, aki leszek. Magányos, megkeseredett, minden porcikájával a szeretet morzsáiért küzdő, szánnivaló teremtés, törékeny, sebezhető, iszonyúan sebezhető. Csak úgy tud érzelmileg fennmaradni, ha magára irányítja a figyelmet, miközben értékes, értelmes, nagylelkű és szellemes. De már nincs tovább, ennyi volt az élete, és érzi, tudja, hogy nem sok mindent tud felmutatni. Talán az életkörülmények, talán a saját döntései miatt került ide. Ő sem tudja eldönteni, melyik; az előbbi áldozatot, az utóbbi önkényes, erős embert farag belőle. Nem jó neki így, nem érzi biztonságban magát, örökös harcban van a körülötte lévőkkel, nem boldog. Nehéz így szeretni őt, nagyon nehéz. Telnek felette a hetek, hónapok, és minden hét elteltével egyre nehezebb vele. Felettem is telnek a hetek, hónapok, évek. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy az ő sorsa előrevetíti az enyémet. Élő példaként, talán figyelmeztetésként, elrettentésként áll előttem, én pedig az ösztöneim ellenére néma szemtanú vagyok csupán, nem teszek semmit, nem próbálok változtatni a sorsomon. Hagyom, hogy szép csendesen ugyanabba a mederbe folyjon életünk csermelye, nem változtatok irányt, nem küzdök. Félek változtatni, félek felemelni a hangomat, mert veszteséggel járna. Gyáva vagyok, megalkuvó. Összeszorított ajkaim mögött viharok dúlnak, szavak ágaskodnak szilaj csatalovakként, hogy áttörjék a rettegés ellenséges frontvonalát. Igen, látom őt, még itt van közöttünk. Még egy ideig emlékeztetőül szolgál nekem. Aztán, amikor már nem lesz itt, szép csendben, ellenkezés és tiltakozás nélkül, lehajtott fejjel át fogom venni a helyét.