Yanni zenéjével sok-sok éve ismerkedtem meg először, amikor bátyám egy ismerőse másolt kazettán átadta nekünk a “Live at the Acropolis” című csodát. Még Budapesten éltünk, szerintem 1995 táján lehetett. Azóta keresem Yanni lemezeit és szeretem, tisztelem a munkásságát. Ha a stílusát kellene méltatnom, a new age instrumentális jelzők jutnának eszembe, egyesek classical crossover-nek nevezik. Volt már ismerősöm, aki azt mondta rá, “ez semmi, ez legfeljebb tudományos dokumentumfilmbe illik háttérzenének”. Az ehhez hasonló megjegyzések annak idején nagyon bántották az önérzetemet, mert önmagam minősítését láttam bennük: hogyan tetszhet nekem olyasmi, ami mások szemében értéktelen? Aztán megtanultam és megértettem, hogy minden művészeti forma szubjektív, nincs etalon, nincs relatív jó vagy rossz.
Három napja, szeptember 16-án végérvényesen megváltoztattam a véleményem. Yanni először lépett fel Budapesten, és erre az eseményre vettem magamnak egy jegyet pár hónapja. Emlékszem, mennyire megdöbbentem a hírtől: Yanni, eljön, IDE? Nem akartam elhinni. Sokáig csak Észak-Amerikában lépett fel a görög születésű művész, nem hittem, hogy valaha élőben láthatom. Pár napra rá anyukámnak is említettem a dolgot; némi rábeszélés után megkért, vegyek neki is jegyet.
Vártam a pénteket, habár múlt hét szerdán azt az előadót láttuk (én is, anyukám is) Bécsben fellépni, aki mindkettőnk számára talán a jelenleg legfontosabb. Azt hittem, hittük, hogy Yanni nem lehet ránk nagy hatással, hiszen jóformán az összes érzelmünket igénybe vette a szerdai bécsi nap. Gyanítottam, hogy ez azért nem így lesz; Yanni-t igen nagyon szeretem, gyakran hallgatom, gyönyörű a zenéje. Várakozásteljes álláspontra helyezkedtem, azt gondoltam, nyitott vagyok, esélyt adok neki: ha akarja, ha tudja, mossa át a lelkem, varázsoljon el ő is, mint Josh Groban szerdán.
A pénteki koncert végére azt fogalmaztam meg magamban, hogy soha semmi sem biztos, soha nem szabad előre eldönteni semmit. Nyitottnak kell lenni, be kell engedni dolgokat, embereket. Ami az életünkben történik, okkal történik. Aki nyitott szemmel, füllel és lélekkel közlekedik, arra rátalálnak a Csodák. Nem hittem volna, hogy a közeljövőben nem Josh Groban koncertjére mondom, de bekövetkezett: Yanni koncertje volt életem legtisztább, legszebb, legtökéletesebb élő zenei élménye.
A Művész két óra és 10 percen át zenélt. Zongorázott, szintetizátorozott, vezényelte, irányította kis zenekarát, mely egytől egyig profi zenészekből állt össze. Két hegedűs, két csellós, egy hárfás, egy dobos, egy kubai dobos, egy gitáros, egy basszusgitáros, egy trombitás, egy kürtös, egy billentyűs és két vokalista lány tették ki a zenekart, mely betöltötte a Syma Csarnok minden zugát. Felváltva adtak elő szólókat, mi pedig visszafojtott lélegzettel figyeltük azt a fajta magas szintű zenélést, mellyel mások külön-külön is pénzre és hírnévre tesznek szert. Virtuóz zenélés volt ez az első perctől a végéig, a zenészek attitűdjén a tiszta öröm látszódott, Yanni pedig alázattal és szeretettel mutatta be őket egytől-egyig. Tökéletes az összhang közöttük, minden egyes rezdülését ismeri egyik a másiknak.
Így indult, ez volt a bevezető és a “Santorini”:
Előadta még az alábbiakat: “Truth of Touch”, ami az új lemez címadó dala, “The Rain Must Fall”, egy régebbi kompozíciót, “Voyage”, szintén az új lemezről, “Nightingale”, ami a “Tribute” c. fantasztikus lemezen található, majd vokállal újra felvették a “Voices” c. albumra, “Aria”, “Felitsa” (ez utóbbit édesanyjának ajánlotta, gyönyörű volt), “Acroyali”, “Desire”, “Marching Season”, “The End of August”.
Gyönyörű volt látni, ahogyan Yanni megélte a zenének minden egyes pillanatát, rezdülését. Testével, arcával követte a zenét, átélte, ahogyan mi is. Tökéletes hangzás kísérte az összes kompozíciót, egyszerűen ha akartam volna se tudtam volna találni hamis hangot, mellényúlást, hibát. A perfekcionizmus ilyen szintjével ritkán találkozni, és általában zavarni is szokott, de ennél a fajta zenénél pozitív hatást ér el. (Mellesleg Yanni Skopió jegyű, tehát neki mindig a tökéletesség lesz a cél.) Borzongtam, lúdbőröztem, a jól ismert dallamok szárnyain lebegtem, elképesztően szép volt. Ami miatt pedig ennyire át tudtam magam adni a zene hatásának, az az volt, hogy Yanni-t szinte egyáltalán nem ismerem, alig tudok róla valamit. Azon kívül, hogy figyeltem őt a színpadon, nem kellett emberileg is közel engednem magamhoz, csak annyira, amennyire az előadása megkívánta. Így teljes mértékben a ZENÉre tudtam koncentrálni, ami feltöltött, gazdagított, elvarázsolt, megihletett, boldoggá tett. Tiszta, makulátlan, spirituálisan szép élmény volt, egyetlen pillanata sem telt aggódással, szomorkodással, hogy mi lesz, ha vége lesz, nem éreztem fájdalmat, hogy nem kerülhetek hozzá közelebb, csakis örömöt. Gyakran könnyek gyűltek a szemembe, igen, de csakis az örömtől.
A vége felé megkértek bennünket, hogy tapsoljunk a “Niki Nana”-ra. Ez megtörtént. A két vokalista lány betöltötte a színpadot az éneklésükkel és táncukkal. Jóval előtte is éreztem már, hogy a lábaim mozognának, de itt már nem tudtam visszatartani, ahogy a többiek sem. Eleinte csak két, három személy ment a középső, üresen hagyott részen előre egészen a színpadig, utána egyre többen. Nem bírtam ülve maradni, odamentem én is, addigra már a fél Syma ott tolongott. Táncoltunk, buliztunk. Yanni zenéjére, két méterre a színpadtól!!! Ezt sem hittem volna! Valami hihetetlen volt.
Utána már ott is maradtunk, az egész csarnok talpon volt, Yanni pedig kiment, de azonnal vissza is jött. Előadta még a “Nostalgia”-t, ami az egyik kedvencem (nagyjából 3 percnél kezdődik) és utána a “Storm”-ot, ami szintén szenzációs, kb. 6 percnél indul:
Szétszedtük. Ízekre, a szeretetünkkel. Yanni arcán hála és döbbenet látszódott, öröm és békesség. Derű. Amilyen a zenéje, olyan ő is. Derűt, békét sugároz. Yanni azt teszi, amit szeret, azt játssza el, ami közel áll a lelkéhez, és ez a fajta megelégedettség kifele is sugárzik. Nem lehet nem reagálni rá, az ember lelke túlcsordul. Akinek ez nem érték, az nem tudja, hogy a forma és tartalom nem mindig ugyanaz… néha az üzenet a fontosabb, nem pedig a formai tökéletesség. Mondjon bárki bármit, lehet, hogy nem a klasszikus zene netovábbja, egy zenészi múlttal rendelkező személy talán kivetnivalót találna a konmpozíciók “egyserűségében”, de szerintem Yanni zenéje fantasztikus, szívet-lelket megmozgató és gyönyörködtető, feltölt és szeretetet sugároz. Yanni maga is ilyen, szép gondolatokat közvetít, és elnézve körülöttem a tömeget, mindezt vissza is kapja. Ki is jelentette, hogy tízszeresét kapták vissza annak, amit elhoztak nekünk. Annyira letaglózta a reakciónk, hogy megígérte, jövőre visszajönnek. Könnyezek, ha csak eszembe jut!!!
A legutolsó dal gyönyörű üzenettel rendelkezik. “Minden egyes nagy dolog a világon egyetlen ember fejében született, egy magányos gondolatként. Közülünk bárki képes erre, ezért mindenki egyenlő, mind rendelkezünk világmegváltó képességekkel”: “One man’s dream” (Egy ember álma):
Gyönyörű, felülmúlhatatlan este volt, sosem felejtem el. Hálásan köszönöm a sorsnak, hogy ott lehettem, és hogy anyukám is megélhette ezt a csodát. Jövőre elviszek magammal mindenkit, aki szépet szeretne hallani, és nyitott a Csodákra!
****************************
Most találtam ezt a fantasztikus cikket, mely tökéletesen fejezi ki mindazt, ami pénteken este a Syma-ban történt. Igazán hálás vagyok, hogy ennyire szépen megfogalmazta valaki!
