Napló

Tizenegy évvel ezelőttig naplót írtam, kézzel, füzetekbe. Tollal, ceruzával, mikor mivel. Soha senki nem olvasta őket, csak én.

Változnak az idők… azt hiszem, ebben az esetben a dolgok kárára.

2006 végén indítottam ezt a blogot. Büszke vagyok arra, hogy sok tartalmas bejegyzésnek otthona e kis virtuális tér, számomra is, mások számára is elgondolkodtató üzenettel. Néha hisztiztem itt, néha csak szomorkodtam. Néha örömködtem. Néhány (kevés) írásomat is itt tettem közzé. Van köztük olyan, amit nagyon szeretek. Van, ami merő írásgyakorlatnak fogható fel… Van köztük olyan, ami másokat is megérintett. Sosem fogom megtudni, valójában mennyire, mert az olvasótáborom zöme a barátaim és ismerőseim köréből kerül ki, márpedig véleményem szerint igazán, kendőzetlenül őszinte csakis idegen lehet.

Különös dolog a blogírás… És nekem sosem ment másképpen, mint húsbavágóan személyesen. Meztelenre vetkőztem, pucéran álltam a napsugarak forró tüze alatt izzadva és a téli eső jege alatt vacogva. Mivel az életben sokáig szinte féltem az emberektől, ez a blog tanított meg megnyílnom mások előtt, hiszen írásban mindig is bátrabb, koherensebb voltam. Az extrém exhibicionizmust azonban nem tartom követendő példának, márpedig egy ideje nagyon sokat, túl sokat adtam ki magamból.

Ebbe a blogba ezentúl nem fog kerülni igazán személyes bejegyzés… azokat megtartom a naplómnak. Végre nem kell majd odafigyelnem a helyesírásra, a szavak sorrendjére, arra, hogy esetleg megbánthatok valakit, akarva-akaratlanul… Nem fog majd bántani felszínes hozzászólás, sem riasztani túlságosan bensőséges reakció ismeretlentől… Nem kell majd magyarázkodnom senkinek, ha valamit félreértettek. Végre nem kell órákat töltenem egy-egy bejegyzéssel, melyet szépen kerek egésszé megfogalmazva akarok a nagyvilág elé tárni… mert csakis magamnak fogalmazok majd. A felszabadult időt pedig ÍRÁSra fordíthatom.

Hálásan köszönöm azoknak, akik éveken keresztül figyeltek rám, reagáltak rám, beszélgettek velem. Ugye, mekkora teher? Most érzem csak, most, hogy egy ideje több blogot is követek figyelemmel napi szinten. (Ennek szintén véget vetek, mert lassan a saját gondolataimat nem hallom, csak a másét.) Szóval, köszönöm nektek, és remélem ti is úgy gondoljátok, hogy gazdagodtunk egymás által. És hogy jó volt. Azok, akik ismeretlenül vették a bátorságot arra, hogy véleményt mondjanak valamire, vagy reagáljanak, köszönöm! Akik pedig közelről, személyesen is ismernek – Veletek majd levélben, személyesen és telefonon fogok a továbbiakban személyes dolgokról értekezni. Itt megmaradnak a receptek, a kultúra és művészetek, a zene és filmek kapcsán megszületett kritikák, alkotások, bármi. Azt hiszem a fanfic történeteim egy részét is be fogom itt fejezni, habár ez még mindig eldöntendő kérdés…

Ami pedig engem illet… Beszélgetni fogok én, sokat. Saját magammal. Ott, ahol senki sem olvashatja, a csend országában. Izgalommal várom!