Alla luce del sole (10)

Ajánlom a történet folytatását azoknak, akik maguk is újjászületés küszöbén toporognak, de még nem mernek átlépni rajta…

II-ik rész

10.

Új reggel kopogott be hivatlanul az ablakán, arcába kiabálva, hogy keljen fel, tegye, amit tennie kell. Csakhogy ő már nem tudta, mit kellene tennie. Ült az ágya szélén, várta a percek múlását, abban reménykedve, hogy mire az utazókocsi ajtaját kinyitja, valahogy már este lesz, és ő visszafekhet aludni. A legjobb persze az lett volna, ha egyáltalán ki sem kell másznia az ágyból.

Két nap, negyvennyolc óra, végtelen pillanat-füzér, melynek minden egyes gyöngyét sivár bizonyosság ölelte át: soha többé nem fogja látni őt. Az erre a tényre való ráébredést, mely minden alkalommal fájdalmasan fúródott bele elméjébe, bűntudat és bánat töltötte el tudván, hogy Anne eldobta magától az életét, maga mögött hagyva őt, azért, hogy szabaddá tegye. Mindkettejüket. Csakis ő tehetett róla, ő volt a hibás; sosem lett volna szabad a nő közelébe férkőznie, soha nem lett volna szabad beengednie őt a gondolataiba, a szívébe.

Sweeney az ajtó túloldalán ugatott, nyűszítve próbált bejutni, de Josh csak bámult az ajtóra. A könnyek, melyeket elsírt a végletekig kimerítették őt, az átélt érzelmi sokk pedig összeomlással fenyegetett. Tisztában volt azzal, hogy az esti előadásra össze kell szednie magát, de minden, ami nem Anne-nel volt kapcsolatos, káprázatnak tűnt csupán. Az életében bekövetkezett gyökeres érzelmi változások miatt rettegett minden pillanattól, mely sötéten húzódott előtte.

Lassan feltápászkodott és beengedte a kutyát. Sweeney boldogan ugrott rá, megpróbálta megnyalni a gazdi kezét, de Josh eltolta őt magától. Sweeney megismételte kísérletét, ezúttal úgy megsértődve Josh visszautasító viselkedésén, hogy elkámpicsorodva kúszott be az ágy alá. Josh hallotta kutyája szenvedését, ám a sajátja már így is több volt annál, amit el tudott volna viselni.

David az ajtóban állt és némán figyelte védencét. A fiatalember önmaga árnyéka volt, arca megnyúlt és szemeit sötét karikák övezték a nyugtalan éjjelek hozadékaként, orra feltűnően feldagadt. Haja kócos volt és őszintén kimondva, csúnya. Josh Groban nem volt vonzó látvány ezen a reggelen.

‘Jó reggelt’, köszönt David, halkan, nehogy megijessze őt.

Josh felnézett, bólintott. Szorosabbra húzta fürdőköpenye övjét a derekán. Ásított és megtett mindent a normalitás látszatának érdekében.

‘Neked is’, kócolta össze még jobban a haját, majd megnyalta száraz ajkait. ‘Maradt még némi kaja?’

‘Amit csak szeretnél’, felelte David sietve, ám szíve reménykedő dobbanását azonnal elcsendesítette Josh pillantása. A férfi olyan törékeny látványt nyújtott, hogy David nem bírta tovább. ‘Josh, egyetlen szavadba kerül: mondjam le az esti showt? Megteszem. Nem hagyhatlak ilyen állapotban fellépni. Egész egyszerűen nem léphetsz most színpadra, te is tudod.’

‘Ugyan miért? Mert a lelkemen szárad valaki halála? Nos…’, válaszolta Josh, oldalra fordult, mintha a papucsát kereste volna, de mikor ismét David felé fordult az szemtanúja lehetett a néma könnyek zuhatagának. ‘Ezzel kell élnem. Élnem kell, David. Nem tudom, vajon büntetésnek szánta-e vagy sem, de én annak érzem. Azzal a tudattal élni, hogy valaki azért lett öngyilkos, hogy a szabadságomat visszaadja, nos őszintén szólva erre most nem volt szükségem’, fejezte be, alsó ajka pedig megremegett.

David tehetetlennek érezte magát ennyi sötét gondolat terhe alatt. Tudta, hogy Joshnak igaza van. Megpróbálta Josh helyébe képzelni magát de amit ott látott, az olyan sivár, rémisztő és borzasztó volt, hogy sietősen visszavonulót fújt.

‘Gyere, kerítsünk neked abrakot’, mondta.

Többet sajnos nem tehetett.

~~~

Az előadás. A zúgó közönség. Az aggódó csapat, akik mintha hurrikán kitörésétől tartottak volna. Tim ez egyszer a dolgát tette, és nem szájalt. A dolgát, ami – Josh hirtelen nem tudta, mi is Tim feladata. Asszisztens? Ellátás? Disznólkodás? Keze a hátsó zsebéből átvándorolt az elsőbe, mikrofon a másik kezében, ujjai reszkettek, egész lénye reszketett. Gyengének érezte magát, ébredés nélküli alvásra vágyott.

A jeladás.

Felment a színpadra, idő előtt, tönkretéve a világítást, oda sem figyelt a tömeg felől érkező hangos üdvrivalgásra, szájához emelte a mikrofont és énekelni kezdett.

A dalok a segítségére siettek; oly régóta voltak élete részei hogy álmában is hibátlanul énekelte volna őket. Testével és szájával énekelt, egyelőre az is elég volt. Egyhangúnak érezte az előadását, ezért igyekezett néhány viccet elsütni. A közönség nevetése, ha csak egy másodperc töredékének idejére, de segített. Arra a rövid időre a fájdalom megszűnt.

Váratlanul megpillantotta az üres széket az első sorban.

Hangja megmerevedett a dal közepén, gyorsan megfordult és tett néhány lépést, mintha szándékos része lenne az előadásnak a szünet. Tariqh mellett elhaladva némán esdekelve nézett barátjára. Ilyesmi sosem fordult elő vele; dalszöveget elfelejtett már, voltak hamis hangok, bőven, de soha nem állt meg egy dal közepén. Teljesen elveszettnek érezte magát.

David a színfalak mögül látta az esetet. Ami azt illeti, egész nap várta is, hogy valami hasonló be fog következni. Átkozta magát, amiért nem akadályozta meg Josh színpadralépését, amiért nem ültetett valakit Anne helyére.

~~~

Janice vörös szemekkel és feldagadt orcával ült Anne korházi ágyánál. Két napja nem aludt egy szemhunyásnyit sem, valójában csak a baleset óta döbbent rá, mennyire szereti az ő gyönyörű, kedves nagynénjét. Édesanyja halála óta Anne valahol pótanyja volt, bár ezt a tényt soha senki nem ejtette ki a száján. Jonathan gondoskodása tartotta össze a kis családot, Anne körülményei, múltjának sötét árnyai pedig lehetetlenné tették, hogy valóban betölthesse egy anya szerepét, de Janice mindig is érezte, tudta, hogy rá mindig számíthat. Most pedig felelősnek érezte magát, amiért nem figyelt fel a jelekre, amiért nem érezte meg, hogy Anne mennyire magára hagyott lett. Annyira, hogy inkább a halált választotta akár család, akár a szerelem ellenére. A nő szájából és orrából kijövő csövek látványa friss könnyeket csalt Janice szemébe. Eszébe ötlött az a félelmetes pillanat, amikor Anne-t betakarták, ami egy újonc izgatottságában elkövetett tévedése volt élete első munkanapján. Janice emlékezett arra, mennyire kétségbe esett és arra is, hogy valamit odakiabált David Foster-nek. Hogy pontosan mit, azt már nem tudta volna felidézni. Bizonyára valami lesújtó lehetett, amit egyértelműen megérdemelt ő is, és Josh is, amiért elhitette Anne-el, hogy megszerette őt.

Anne kómában volt. Ezt mondták neki és az apjának. Meg még annyit, hogy ha magához tér egyáltalán, valószínűsíthető lesz valamilyen szintű emlékezetvesztés.

~~~

Pipacsmezőn sétált, szellő ringatta lágyan őt a vadvirágokkal együtt, napsugarak simogatták tenyerét, a táj derűje megtöltötte lelkét. Sétált, a saját lábain állt, boldog volt; teljesnek érezte magát, tudta, hogy szerencsés, hogy kiváltságos, hogy szeretik. Szerette őt a szellő, a napfény, szerették a bokáját és lábszárát csiklandozó pipacsok. Mezítláb taposott a búzamezőn, az élénk sárga látványa mosolyra késztette. Úgy érezte, egy egész életet el tudna ott tölteni, gondtalanul sétálva a napfény ölelésében, hátrahagyott múltját eldobva magától, nem emlékezve semmire, senkire. Boldognak érezte magát.

Boldognak, ám azzal tudat alatt is tisztában volt, hogy többet kapott, mint amennyit valaha is mert volna kérni.

Most rajta volt a sor.

~~~

Szédülve ébredt, testében fájdalomérzettel. Hasogatott a feje, karja gipszben volt, szája száraz volt és keserű ízű. Fehér falak vették körül és egy üres fehér széket pillantott meg az ágya mellett. Korházban lehetett, de nem tudta felidézni, miért. Éles hullámokban tört rá, majd hagyta el a fájdalom, érzékei lassan tompulni kezdtek és Anne csodálkozva figyelte saját testét és azt, hogy mennyi mindent el tud viselni.

Bal lágfeje viszketett, szerette volna megvakarni a jobbal, de nem érzett erőt a lábaiban, csak folyamatos bizsergést.

‘Janice’, fordult a lány felé, aki kávéval tért vissza, amit azon nyomban ki is ejtett a kezéből. ‘Mit keresek én egy korházban?’

‘Úristen, Anne!!!’

Janice nagynénje nyakába ugrott, de csak óvatosan ölelte át, forró könnyeket hullajtva Anne arcára.

‘Úristen, hát élsz!!! Annyit sírtam… annyira szeretünk téged, Anne, ugye tudod?’ ült fel az ágyon, könnyes szemekkel mosolyogva rá. ‘Kérlek, soha többé ne tégy ilyet, rendben? Soha, soha… kérlek’, sírta halkan.

‘Mit? Mit csináltam?’ ráncolta össze a homlokát Anne, miközben egyre jobban idegesítette a viszketés a bal lábában. ‘Nem tudom, mit csináltam, de ne büntess, kérlek, könyörgöm, vakard meg a bal lábam, mielőtt megbolondulok’.

Janice mereven bámult a nagynénjére egy percig, majd felállt és az ágy lábához lépett. Visszahajtotta a takarót, alatta tíz lábujj mocorgott. Janice rátette a kezét az egyik lábfejre, mire Anne belélegzett.

‘Tiszta jég a kezed. Szibériából hoztad a kávét?’

Janice-ből kitört a zokogás. Nem akarta megrémíteni Anne-t, ugyanakkor azt sem tudta, mit gondoljon.

‘Anne… a… a lábad!’ dadogta sírva.

‘Igen. Ami viszket. Nem segítenél?’ mosolygott Anne, azon tűnődve, mi a fene folyik körülötte. Megkérdezte volna, de kimerültnek érezte magát.

‘Uramisten, odalesz a gyönyörűségtől!’ bukott ki Janice száján. Tágra nyitott szemekkel nézett rá, látszólag az eksztázis kerülgette.

‘Ki?’

‘Josh.’

‘Ő kicsoda?’ kérdezte Anne, állandósultnak tűnő értetlenséggel az arcán.

Janice szótlanul nézte nagynénjét. Némán sétált az ágy lábához, gyengéden vakarni kezdte a bal lábfejet, miközben szeméből folyamatosan peregtek a könnyek.

~~~

Ott állt, örökkévalóságnak tűnő időn keresztül, bámult az üres székre, szembenézve a valósággal. Látta maga előtt lezajlódni, mindent, aminek le kellett zajlódni, a megmásíthatatlan tényeket. Meteorként csaptak be lelke sivatagába, oly erővel, hogy a szavak teljesen kipotyogtak tudatából. Mentsvára, Tariqh ott termett mellette, a zene erejével segítette őt kilendülni a borzalmas pillanatból, Josh tehetetlenül és hálatelt szívvel követte barátja irányítását, márványarcaára kényszeredetten energikus mosoly ült.

mit keresek én itt úristen mit művelek miért hagytál itt miért gondoltad hogy nem szeretlek eléggé kérlek gyere vissza

Tariqh arca megdöbbenést tükrözött, ő maga pedig hirtelen és majdnem elektromos sokkot érzett végighaladni testén. Mintha valaki egyetlen váratlan mozdulattal visszarántotta volna őt egy nagyon mély szakadék széléről. Lenézett abba a szakadékba és majdnem megtette azt a lépést, mellyel örök hűséget esküdött volna a sötétségnek. De valaki visszahúzta őt, ezt érezte, nem is jelképesen; lelkében tisztán zajlott le a jelenet, oly valósnak tűnt, hogy Josh beleremegett a testébe, lelkébe visszatérő erőtől.

Szájához emelte a mikrofont és újra énekelni kezdett.

(folyt. köv.)

7 Comments

  1. mtklara
    Posted November 22, 2011 at 9:11 pm | Permalink

    Újrakezdés.- El sem tudtam képzelni hogy tudod folytatni a történetet. – Valamit/valakit otthagyni, elhagyni, elfelejteni, tiszta lappal indulni, mi erő kell ehhez. Kilépni egy mókuskerékből hatalmas feladat.Kinek nehezebb aki elmegy, vagy aki marad? Mindig van esély az újrakezdésre, akkor ha azt hiszed mindennek vége? Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, kiváncsian várom a folytatást. Köszönöm.

  2. Posted November 23, 2011 at 8:47 am | Permalink

    Nagyon köszönöm hogy elolvastad és azt is, hogy megosztottad velem a kérdéseidet!
    Erő kell a változtatáshoz és az elengedéshez…
    Újrakezdeni mindig van esély! Ölellek!

  3. Anita
    Posted November 23, 2011 at 11:21 am | Permalink

    Nem szokásom regényeken sírni, de amikor Anne lába viszketett, elbőgtem magam. Vagy én lettem érzékenyebb, vagy te írsz ilyen fantasztikusan, vagy mindkettő. :-*
    Köszönöm, csodálatos élményt okoztál.
    Kérdéseim nekem is támadtak, de azokra magamnak kell válaszolnom, így inkább nem írnám le őket, ha nem baj. 🙂

  4. Posted November 23, 2011 at 12:41 pm | Permalink

    Ez nem is regény… csak egy történet, amit szövögetek 🙂 viszont pont ezért megtisztelő és örömteli számomra hogy 1) olvasod 2) meghatott 3) el is mondod 4) gondolatokat ébresztett benned. :-*
    Szárazon pontokba szedve mondtam el de tudd, hogy borzasztóan hálás vagyok mind a 4 pontért. *ölel*

  5. Anita
    Posted November 23, 2011 at 7:37 pm | Permalink

    (Nem találtam a megfelelő szót, hogy mi ez. :D)

    1., Az előzmények után hát persze!
    2., Mert szépen megírtad. :-*
    3., Miért ne mondanám? 🙂
    4., Lásd 2., pont.

    Köszönöm! *énisölel*

  6. Szilvia
    Posted November 24, 2011 at 12:15 pm | Permalink

    Köszönöm.

  7. Posted November 24, 2011 at 2:08 pm | Permalink

    ÉN, hogy olvastad. 🙂

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*