Boszorkánykedd

És ez már kezd ismétlődni. Utána kell néznem, mik történnek keddenként a bolygók körül, de legalábbis azokon a bizonyos keddeken, mikor úgy beletrafálok a dolgokba, hogy csak na. Azt hiszem, az ide járók többsége még emlékszik arra, ahogyan megrendeltem, vagy megéreztem Jamie hozzászólását a blogomon annak teljes tartalmával együtt, mintha legalábbis tollbamondtam volna neki a szavakat. De ha csak telepatikus módon éreztem rá, az is csodával határos, legalábbis számomra. Mert még nem szoktam meg, hogy ezek a dolgok így működnek. Pedig lassan rá kell ébrednem: ez a valóság, egyre inkább ebbe az irányba haladunk, akkor sem tagadhatnánk le ezeknek a dolgoknak a létezését, ha akarnánk. Igenis új világ van születőben, és erre az új világra készülünk mi, emberek; akik nyitottak és befogadóak, azokkal egyre gyakrabban fognak megesni ezek az apró kis csodácskák. Akik elzárkóznak a materiális valóságon túli dolgoktól, azok sem kerülnek pokolra, legfeljebb lassabban jutnak majd előre, de végül egy helyen fogunk találkozni. Azt hiszem.

Mai kis csodám pediglen a következő. Gergő legény kedvéért odaszóltam a filmklub vezetőjének és barátomnak, hogy picit késni fogok. Pontosan ki volt számolva, meddig maradhatok a Corvin sétányon a ház előtt: öt óra harminc perc. Ha később indulok el, késni fogok, miattam nem várhat a filmklub, még akkor sem, ha Gergő legénnyel való röpke találkozás a tét. Több előnyöm is származott ebből a kis kiruccanásból, egy, fogalmam sem volt, hogy a Corvin mozi mögött hatalmas pláza húzódik, most már ezt is tudom (majdnem tíz éven át laktunk a Práter utca sötétebbik oldalán, nem sírom vissza azt a tíz évet), kettő, arra is rájöttem, hogy a fene nagy csillogás mellett remekül megfér a nyomornegyed is (van, ami sosem változik, a hangulat, a szagok megmaradtak), három… Túl sokat képzelek bele ebbe a napba? Meglehet. De azt nem képzelem bele, hogy az idegesség akkor szállt ki belőlem, amikor megbeszéltem magammal látogatásom célját. Ami nem a magam öröme volt, hanem az, hogy Gergő legénynek elmondhassam pár keresetlen szóval, mi mindent adott nekem, nekünk, akik szeretjük. Hogy ne a sok mocskolódó nyomja le a mérleg nyelvét, hanem mi, akik támogatjuk Gergőt. Hogy a már talán fáradt teste és lelke erőre kapjon egy kicsit a szavainktól, a jelenlétünktől. Az enyémtől is. Amikor mindez eldőlt bennem a héven, nyugalom szállt meg. Nyugodtan kerestem meg a házat, nyugodtan szemléltem végig az ott gyülekező embereket. Nyugodtan állapítottam meg, hogy a negatív kritikák ellenére távolról sem kizárólag tinédzserek vártak Gergőre. Volt gyermek, kamasz, huszonéves, harmincas, és idősebb is. Lányok, nők, fiúk. Anyák lányaikkal, diáktársak, egyedülállók. Azt gondoltam, ki fogok lógni a sorból, de annyira nem is lógtam ki. Még csak nagyon öregnek sem éreztem magam. Nem volt időm keveredni, mert nézegettem az időt, a környéket, az építkezést, ami a közelben folyik, a kirakodóvásárt. Az embereket. Jött néhány másik versenyző, messziről néztem őket, senki sem ellenszenves az idei mezőnyből de csakis egy ember miatt mentem oda és az Gergő volt. Vártuk őt a ház előtt, de a percek múltak, peregtek, öt óra húszkor arra gondoltam, rendben, ennyi volt, egy próbát megért, fontosabb dolgom is van, művészfilmet kell tolmácsolnom több tucat embernek, ez életem egyik legtartalmasabb és legfelemelőbb foglalatossága, számítanak rám és nagyszerű érzés, ha kiszolgálhatunk embereket. Nézegettem a karácsonyi díszeket és arra gondoltam, bizonyára megkapja Gergő a kellő mennyiségű szeretetet attól a sok embertől, akinek lesz ideje megvárni őt. Tudtam, hogy ha akkor érkezik, nem is férnék hozzá már azalatt a pár perc alatt, amíg még maradhatok. Nem éreztem bosszúságot, de még szomorúságot vagy csalódottságot sem. Öt óra huszonhét perckor körülnéztem, döntést hoztam, ideje indulni. Arra gondoltam, de szép is lenne, ha visszafele indulva belebotlanék, amint jön kifele mondjuk a plázából, mert hol a biztosíték arra, hogy a házban van és nem ment vásárolni? Milyen jó is lenne távol a tébolyult tömegtől találkozni vele… Kicsit nevettem magamon, na persze, hogyne, és még mit szeretnél? Szépen elindultam, kissé lehajtott fejjel, gondoltam, meglehet a véleményük az embereknek, hát ennyi kitartás van bennem, ennyi időt áldozok Gergőre?

A pláza önműködő ajtaja kinyílt előttem, én kint voltam, Gergő meg bent. Egy másodperc töredéke alatt leesett a tantusz és mielőtt agyalni kezdhettem volna a történteken, már hadartam is, mosolyogni próbálva: Gergő, fél percet kérek, ne haragudj, rohannom kell, azért jöttem el mert sajnos dolgom van, de mindenképpen el szerettem volna mondani neked, hogy eszméletlen perceket okoztál nekem és nagyon köszönöm és soha ne változz meg. Köszönöm szépen, hebegte egy nagyon megilletődött Gergő legény és az arcán azt a tiszta, őszinte alázatot és szerénységet amit minden szombaton látok az élő adásban, azt most többszörösen kaptam vissza és feledni sosem fogom. Mivel az idő szűke miatt az agyalási reflex még mindig nem indult be és nem volt bennem sem zavar, sem félelem, sem más, nem sokat teketóriáztam, megöleltem (gitártok volt a hátán!) és azt mondtam neki, nagyon szeretünk. Utána még egy Isten áldjont, mosoly, és el.

Lehet minderre azt mondan, hogy véletlen. De az én szókincsemben ez a szó nem nagyon létezik. Én mindebből többet tanultam, mint az elmúlt év alatt összesen. A leckék egyre-másra sorakoztak előttem tegnap este óta és úgy tűnik, jól vettem az akadályokat, ha ilyen sokból vizsgáztam egyszerre! Amit leszűrtem az egészből, magamnak tartom meg, szerintem akinek kell, az úgy is megérti. Ez nem tanmese akar lenni, csak egy kis üzenet annak, aki olvassa és szüksége van rá.

Az biztos, hogy ennél szebben elképzelni sem tudtam volna ezt a találkozást. Tényleg fél percig tartott és nem tudhatom, volt-e értelme azon túl, hogy ismét rácsodálkoztam az Univerzum és Isten hatalmára, nagylelkűségére, de remélem, Gergő legény sok, nagyon sok ilyen semmitmondóságában sokatmondó szót hall és ezek összessége erősíti őt, amikor szüksége van rá. Ránk.