(Köszönettel Klárinak, akinek saját élményei ihlették ezt a művet! Remélem, nem bántam tiszteletlenül senkivel és semmivel, a történetben minden kitaláció, egyedül a legvége nem az… Jó volt megírni, fogadjátok szeretettel.)
Egyetlen szót sem szólt, miután rokonai elhelyezték az idősek otthonában. Feltehetően azelőtt sem kommunikáltak vele egy ideje, ugyanis az otthon orvosa megerősítette a hozott diagnózist: előrehaladott demencia. Ennek ellenére sem okozott sok gondot az otthon ápolóinak, ugyanis korához és állapotához képest viszonylag jól mozgott, engedelmesen állt fel, ült le, feküdt végig a foltozott ágytakaróval borított ágyon, első kérésre vette be a gyógyszereit, megevett mindent és óramű pontossággal működött az anyagcseréje. Küllemét tekintve tökéletesen elvegyült az otthon lakóinak elmúlófélben lévő arctalan öregei között: nyolcvanhárom évét jelző lágy ráncai között hangsúlyos barázdák futottak, bőre puhán fedte be jó húsban lévő testét, kócos haja ezüstös fészekként keretezte kerekded arcát. Látszott rajta, hogy rokonai megfelelően ápolták, gondozták, ellátták gyógyszerrel és táplálták. Unokahúga és annak férje sajnálkoztak ama tény kapcsán, hogy Mari nénit otthonba kell adni, de Tibor gyakori külföldi utazással járó munkát kapott nemrég, Kitti pedig két kamasz gyermekük és rendezvényszervezői cége mellett immár képtelen volt megfelelően ellátni nagynénjét. A havi százhatvan ezer forint meg sem kottyant a jól kereső házaspárnak, sőt még további húsz ezret is az otthonigazgató kezébe csúsztattak arra az esetre, ha a következő látogatásig bármi váratlan és sürgős kiadás adódna Mari néni körül.
Mari néni tehát a Béke-bárka otthon öröklakója lett. Rokonai kérésére saját szobát kapott, amit szinte azonnal berendeztek személyes tárgyaival, illetve egy-két bútordarabbal, amit még beköltözésekor szállított az otthonhoz Tibor. Az ápolók egykettőre megszerették a nyugodt természetű, visszafogottan nyáladzó nénit, mert soha semmi gondjuk nem volt vele. Szerettek a szobájában tartózkodni, szerették nézegetni a szinte évszázados fényképeket, a néhány díszes bőrkötésbe bújtatott könyvet, melynek áttetsző lapjait félt megérinteni az ember, nehogy elporladjanak. Szerették a Mari néni ruháiból áradó illatot, mely ugyan nem nélkülözte az ismerős szagát az elmúlásnak, valahogy mégis újként hatott. Hetekig találgatták, mi lehet. Nem molyirtó volt, sem a vállalkozóbb kedvű lakók által preferált levendula. Nem édeskés volt, inkább fanyar és savanykás, kifejezetten passzolt a friss hatást keltő vidám-sárga függönyeihez. Aztán egy nap Juci, a legfiatalabb ápolónő a maga kíváncsi természetének köszönhetően felfedezte az illat forrását a szekrény mellé helyezett „kincsesláda” alján. (Mari néni arcát a megszokott délutáni alvása simította ki éppen; az oldalán feküdt az ablak felé fordulva, mint aki álmában is magába szeretné inni a fényt, amíg még lehet.) Juci elkezdett kutatni, miközben Dodó és Annus az ajtóban álltak. Ha volt is bennük rosszallás, kíváncsiságuk elnyomta azt. Az otthon fullasztó atmoszféráját megtörni hivatott bármely történést felettes jelenlétében belső, maguk társaságában pedig nyílt üdvrivalgással fogadták, legyen az egy új lakó vagy egy vicces sztori vagy egy pletyka a plébánia mellett lakó durcás fiatalemberről, aki az otthon körüli kerti feladatokat látta el. Mari néni rejtélyes illata túlságosan is foglalkoztatta az otthon dolgozóit ahhoz, hogy ne járjanak utána, így amikor Juci diadalmasan emelt a magasba egy hosszú, lapos, áttetsző műanyag borítékot, benne elszáradt citromkarikákkal és valamilyen, a felismerhetetlenségig aszalódott fűszerrel, Donó és Annus elégedetten bólintottak. Mari néni tesz a megszokásra, mert Mari néni a saját dalára táncol.
Az idős hölgyről szinte semmit sem lehetett tudni, ugyanis amikor behozták, rokonai szűkszavúan beszéltek róla, a múlt elporladt mozaikjával szemben inkább a jelen feslésnek indult szőttesére fektetvén hangsúlyt: elmondták, hogy Mari néni mikor alszik, mikor szeret enni és mennyit, mikor érdemes mosdatni. Talán ők maguk sem tudtak róla sokat, időskori mentális hanyatlása bizonyára tarthatott egy ideje. Az ápolónők véleménye szerint, melyet Mari néni ruháinak eleganciájára alapozták, az idős hölgy valaha gazdag családból származhatott, bőre ruganyossága pedig arra engedett következtetni, hogy Mari nénit nem sűrűn érte testi megpróbáltatás. Könyvei meglepő módon nem vallásos témájúak voltak, hanem francia nyelvű regények és a Révai lexikon eredeti, 1922-es kiadású tizenötödik kötete. Miért pont az a kötet, erre a titokra már sehogy sem tudtak fényt deríteni Dodóék. A P és S betűket felölelő vaskos könyv méltóságteljesen trónolt a sublóton a rézkeretes családi fotó és egy halványszürke, kék erekkel befutott kerek tálacska között (Juci szerint ez lehetett akár mozsár is, de társai lehurrogták), amibe az ápolónők időnként friss rövidszárú virágot tettek. Múltjába csupán ez a néhány tárgy engedett bepillantást és ez aligha elégítette ki a hölgyek kíváncsiságát, de mivel a további spekulálásnak nem lett további táptalaja, a Mari néni körüli találgatás hamarosan megszűnt.
Egy dolog bizonyos volt: Mari néni lett az otthon kedvenc örege. Némán tűrte, hogy öltöztessék, hogy tisztába tegyék, hogy este megmosdassák. Megette a reszelt almát és a kevésbé tetszetős és étvágygerjesztő spenót és tészta, az otthon fogatlan betegei kedvéért pépesre turmixolt alakját. Mindig pihent délután és este időben le lehetett fektetni. Hetente látogatták őt a fiatalok, akik szintén roppant kedvesek és kedvelhetőek voltak, ugyanis mindig adtak borravalót az ápolónőknek és havi rendszerességgel adták az otthon igazgatója tudomására bankók alakjában, hogy szeretnék, ha a nénire külön odafigyelnének. Egyszóval, Mari néni ideális öreg volt, olyan, akivel könnyű ápolónőt csábítani az otthonba.
Egy nap Dodó az Internacionálé dallamát dúdolta, anélkül hogy ennek tudatában lett volna. Tettrekésznek érezte magát, mosolygott, semmi sem zökkentette ki nyugalmából. Pedig aznap reggel már a lábszárába harapott Dezső bácsi, Annus nénit a vírus már végighánytatta a délelőtt folyamán, és akadt még frissen húzott lepedőre piszkítás, meg hisztis remegés a szokásos delikvensektől. Mindenkihez volt egy jó szava, bár maga sem tudta, miért e féktelen jókedv. Tette a dolgát és a szabad estéjére gondolt, meg a mozira a lányával.
Különösen jókedvű volt, mert tudta, hogy Mari nénivel is találkozhat. Mint mindenki, ő is szeretett az ezüsthajú hölgy szobájában tartózkodni. Szerette volna, ha Mari néni múltjából bőségesebben csordogáltak volna a tények és emlékek, mert volt egy sanda gyanúja, hogy Mari néni nem egészen az, akinek látszik. Már többször volt olyan érzése, hogy a közömbösen homokszínű szempár mögött értő elme rejtőzködik, ezért a többiek szokásával ellentétben akkor sem szitkozódott volna Mari néni előtt, ha az okot ad rá. (Ehhez a többi lakóval szemben is tartotta magát.)
A konyháról ezen a napon leírhatatlan színű, de sajnos ismerős illatú pépet kapott kiosztásra. Mintha pörköltet turmixoltak volna össze répával és (az újrahasznosítás jegyében) több napos maradékokkal. Dodónak forgott a gyomra, de nem volt mit tenni: csak remélte, hogy a kotyvalékban előforduló összetevők mégiscsak frissen főzöttek és az orra azért oly érzékeny, mert éppen egy randa megfázáson esett át.
Úgy gondolta, végigkínozza magát a legproblémásabb lakókkal és a legvégére tartogatja Mari nénit, akinek panaszmentes társaságában bizonyára felüdülés lesz kipihenni a fáradalmakat. A körülményekhez képest türelmesen dudorászott a többi öregnél, sem köpködés, sem rimánkodás nem tántorította; szépen fogyott a borzalmas egyveleg és mire a vége felé ért, Dodó elégtétellel a szívében lépett be Mari néni szobájába. Mosolyogva köszöntötte mindenki kedvencét, aki az ágy szélén ült és akkurátusan elhelyezett, párhuzamos lábfejekkel a padlón és kezekkel a térdén várta az etetést. Dodó szeretettel húzta a néni elé a szoba egyetlen székét, helyet foglalt és saját ölébe helyezve a tálcát, félig merte a kanalat a csirizes förmedvénnyel. Mosollyal a szemében nézte, ahogy Mari néni szája nyílik az ismerős mozdulatra, mintegy várva a táplálékot. Ha minden ilyen egyszerűen menne, gondolta, boldogságos lenne ez az élet…
Amikor a kanál egy vonalba került a néni orrával, az idős hölgyben alig észrevehető változás ment végbe. Dodó azt gondolta, képzelődik, és Mari néni tulajdonképpen nem dőlt hátra, úgymond menekülve a kanál elől, csak a nyitott ablakon át érkező hirtelen és szokatlanul erős szélfuvallat kibillentette őt egyensúlyából. Kedélyesen mosolyogva kissé határozottabban tolta közel Mari néni szájához a pépet, mire az nem hogy nem tárta szélesebbre a száját, hanem még jobban szorította össze keskeny ajkait. Dodó szája ellenben tágra nyílt a döbbenettől, mert ez volt az első eset, hogy Mari néni ellenkezett bármi ellen. Hirtelen megszűnt a magabiztossága és tanácstalanság lett úrrá rajta. Tudta, hogy Mari néni kiszámítható reakcióinak búcsút inthet, hiszen a moslék tudatos elutasítása egyenlő volt a pszichológiai lázadással. Ha erőszakoskodik, ki tudja, mit okoz az idős hölgynél, aki úgy tűnik, nem is olyan mulya. Ha kérleli, időt veszíthet és ezzel veszélybe sodorhatja a családi programot. Miközben Dodóban nőttön nőtt a kétségbeesés, azon morfondírozott, vajon kit érdemes odahívni segítségnek, esetleg értesítse-e a rokonokat, hogy baj van…?
Végül a sok éves tapasztalat arra ösztökélte, hogy keményítse meg magát, lépjen a sarkára, és a saját akaratát érvényesítse a magatehetetlen öreg néniével szemben. Végtére is, a hölgy azért van itt, hogy gondját viselje valaki, Dodó pedig azért, hogy nevetséges összegekért nemes szolgálatot tegyen az emberiség végső maradányainak. Levegőt vett, ujjait a kanál nyelére szorította, és lassan, ám határozottan közelíteni kezdett az étellel Mari néni szája felé.
Úgy tűnt, erőfeszítését ezúttal siker fogja koronázni. Mari néni ajkai eltávolodtak egymástól és Dodó egyetlen pillanatig megcsodálhatta az idős hölgy hibátlan, hófehér műfogsorát és azt, ahogy megcsillant rajta az étel iránti természetes vágy által termelődött nyál. Dodó maga arra gondolt, hogy este a lányával kivételesen nem a legolcsóbb étterembe fognak menni vacsorázni, illetve arra, hogy ígéretet csihol ki lányából, miszerint ha kezdené elveszíteni értelmi képességeit és családja nem lenne képes a gondját viselni, a lánya több marék altatóval átküldi őt a békés másvilágra. Ezek a gondolatok megnyugtatóan futottak végig az agyán miközben lelki szemei előtt a megüresedett tányér és egy jóllakott, békésen szundikáló Mari néni képe lebegett.
Várakozásával ellentétben azonban Mari néni nem azért nyitotta ki a száját, hogy befogadja a kanalat és lenyelje az azon érkezett táplálékot, hanem hogy az otthonbeli pályafutása első és utolsó szóbeli megnyilatkozását megossza a világgal:
-Rendelni kéne egy pizzát.
