Hallgatunk, mert csendben lenni jó. Megtörni azt egyenlő lenne azzal, hogy feladjuk eddig elképzelhetetlennek tűnő hatalmunkat, a magunkra támaszkodás képességét.
Nem kell szólnunk senkihez, mert önmagunkban minden választ megtalálunk. Mert amit kimondunk, az többnyire hamis, kitalált, megszépített ál-valóság. Mert amit válaszként kapunk, azt ugyanúgy szebbé festi valaki más a hazugságaival.
A csend a betegség, a magára maradottság, az önmagunkba fordulás idején teremtődik.
Megtölti tüdőnket az erdőből felénk szálló csend illata, a nyugalomé, a harmóniáé, melyben minden egyes hangnak keresetlen helye van, ahol szervezetlenül, mégis egymáshoz igazodva harsan fel állat és növény életösztöne.
A tenger, bár morajlik, zúg, és sziklát tör szakadatlanul és önmagát meg nem hazudtolóan, csendben teszi, nem zavarja meg meditációnkat.
Gyermeki ártatlanság fürkészve követel, majd visszaadja, csendben, ösztönösen.
A fáktól búcsúzó levelek, akárcsak a sebből kibuggyanó, véget hozó vér teremtik meg az elmúlás csendjét.
Tábortűz pattog, szikrák szállnak csendben a magasba, őszi füst illatozza be a halálra ítélt száraz növényzetet. Belerévedünk a lángba, hipnotikus táncába, vakító színeibe. Az ősrobbanás és a végső önátadás színei ezek.
Béke és küzdelem is csendben zajlik. Az ellentétek harca örök, elkerülhetetlen; a tökéletesség felé haladó spirál útján halad, győzelem és vereség nyomán is csendet hagyva maga után.
A lehulló csillag és a földből kibújó árvácska egyaránt a hallgatás szerénységébe burkolózik.
A csend íze édes, széjjelolvadó, mint a méz, lágy, mint a tej selymessége, meleg, mint a vér patakja, hűvös, mint a hegyi tó tükre.
A csend színe a fehér, a tisztaságé, a szentségé, a mindent maga alá temető hóé.
De a fekete is, az üresség, a magányosság és a végtelen színe.
Az élettől duzzadó napfény is csendre int ellentmondást nem tűrő sárgájával.
Csendben születik a mozdulatlanság legszebb kékje.
Megérinthető, tapintható a csend. Beleolvad sejtjeinkbe, átölel, mint kedves a karjaival, befogad, mint az Univerzum öle. Lelkünk vágyaihoz igazodva ölt alakot kezünkben.
Zajban meglelni a csendet: rendíthetetlen boldogság. Mert körülöttünk ordíthat a káosz, középpontunk mégis a csend gyémántját őrzi.
A csendet, bár érzékelhető, mégis csak megélni lehet.
