Öhm. Ideje lenne így a február 18-ai Josh utáni időszámítás tényével együtt is VÉGRE MÁSRÓL IS ÍRNI EBBE A NYOMORULT BLOGBA! Hiszen a hétvégén láttam Frenák Pál Fiúk (Les hommes cachés- A rejtőzködő férfiak– mennyivel többet mond így…) című fantasztikus táncelőadását, immár harmadszorra, és elvarázsolt, immár harmadszorra; voltam az állatkertben, évek óta először, és különös melankólia fogott el egy lány-gorillát nézegetve az üvegen keresztül- a keze olyan volt, mint az enyém, csak nagyobb, sötétebb, és durvább… ott először éreztem valami furcsa kötődést, láthatatlan köteléket az ember és az elődje (?) között, ami egymás felé húzott minket… találkoztam Katámmal is, és a fórumos lányokkal… tegnap láttam a Mások élete című csodálatos filmet, ami letaglózott és kitépte a lelkem… a fórumon összeakadtam egy érdekes figurával, mondhatni, fehér holló a srác (igen Milán, te vagy az!), olyan jó váratlanul értelmes emberekre bukkanni és szót érteni velük (van úgy, hogy egyedül érezzük magunkat, de nagyon, aztán kiderül, hogy nem is, mert mindig van valaki, aki helyrebillentse a lelkivilágunkat)… read more »
Category Archives: Magyar
Vegyeske
Nem szeretem, ha éppen két dimenzió között lebegek; vagy legyek a béka segge alatt, vagy a hetedik mennyországban. Most éppen valahol félúton, a nyamvadt nihil környékén leledzem, na, annyira azért nem rossz a helyzet, szóval nem kell félni, de nem érzek úgy, ahogy szeretem, ha érzek. (Értelmes is vagyok, ha akarok, mi?) read more »
Meghajlás
Christopher Reeve, vagyis Superman. Életem legelső szerelme már több, mint 2 éve halott. És most olvastam egy cikket a család fotós barátjának tollából, aki elmeséli, hogyan és mikor ismerte meg Chris-t, milyen közvetlen és kedves ember volt, mikor történt a baleset, és milyen csodálatos társat kapott Dana személyében. Csupán három év jutott nekik felhőtlen boldogságban, de Dana férje balesete után is a végsőkig mellette állt. Chris halála után visszatért énekesi karrierjéhez, ám tavaly márciusban elvitte a tüdőrák. Negyvennégy évesen. Sohasem dohányzott.
Már nem is csodálkozom azon, hogy pont most került a kezembe a cikk, hiszen egy mozgássérült és egy egészséges ember kapcsolatát boncolgatom a magam kezdetleges, esetlen módján. Szívfacsaró történet lesz, ha le bírom írni; talán nem kellene túlfeszítenem a húrt, de nem tehetek róla, szadistának, lélekfacsarónak születtem: katarzis mindenek előtt. Hadd szenvedjek, hadd szenvedjen velem, aki olvassa.
Azért döbbenetes, micsoda emberi sorsok léteznek…
Zizzzzz
Lebegés van. Bőgés minden előzmény nélkül. Percekig, aztán amnézia. MI VAN?! Mi folyik a lefolyóba? Megzizzentem? Megint? Mikor lesz ennek vége? Mikor leszek képes megnézni valamit, azt mondani rá, hogy “klassz volt” aztán pá? Finito? Basta? De jó lenne normálisnak lenni, hej! Ehelyett a monitorra tapadok, és olvasgatok egy sík ismeretlenről. Hullára nem hat meg éppen most ebben a pillanatban, de ha meghallom énekelni, facsarodok mint egy citromos csók. Hát mi ez már megint? Békességet, csendet, nyugit akarok! Nem vihart és szélvészt, és legalább egy kicsit kisebb intenzitással, ha kérhetném, az új érzéseket bekapcsolni odafönt, hallja-e, Isten úr? Egy sima eufóriának már tudnék örülni. Annak is, ha nem toccsannék a képernyőre, és nem lenne ínhüvelygyulladásom a sok photoshopolástól. Ja, és kéretik a perverzitás határait súroló agyszüleményeket visszatartani másnak. Muszáj teletömködni a fejem olyannal, ami más, normálisabb egyedeket minimum röhögésre, és legrosszabb esetben a velem való kapcsolattartás beszüntetésére késztet? Magyarázatot követelek mindezekért. És unom már, hogy a mobilom akkor csörög, ha a kezembe veszem. Lesznek szívesek leszállni rólam odafönt!!!
Vasárnap
Gyerekek, 12 órát aludtam… a sztárokajégen után bezuhantam az ágyba és akkorát aludtam mint egy ház! kellett már… reggel pedig ötven percet tapostam, majd két órát töltöttem a kertben (annyira el van hanyagolva, egy hónap kell, amíg mindent megcsinálok benne… gyomlálás, a fű “átszellőztetése”, a fácskák körül kiszedni a füvet, stb), és délben reggeliztem. 🙂 Most pedig frissnek érzem magam, és Josh “Smile”-ját hallgatom, és közben Charlie Chaplin áll előttem és lóbálja a sétapálcáját, és persze a lelkem túlcsordul a pozitív gondolatoktól. 🙂 Ha már meguntam a Smile-t (kb egy óra), végre valahára rávetem magam a sorozataimra…
Gyönyörű a tavasz…
Azért sem változunk…
Jaj dehogynem.
Teljesen fel vagyok most kavarva- én nem ezt láttam benne- lehet, hogy megváltozott- lehet, hogy nem képes ellenállni a kísértésnek- basszameg, ki lenne képes, amikor nők százezrei omlanak a lábai elé- megértem, meg én, az ember, a férfit megértem- de gyászolom azt a félénk, szerény, félszeg srácot, aki mozdulatlanul zengette tele a nézőteret, aki a hangját tette a középpontba, és nem saját magát. A hangját kapta, adták neki, céllal adták, és nem önös érdekek kielégítéséért, nem azért, hogy becsapja a nézőket, fogja a kezüket és azt hazudja nekik tíz másodpercen át, hogy fontosak neki. Ezer százalék, hogy ha az én kezemet fogná, elvinne a mentő- de ez nem az a fiú, akibe beleszerettem. Ez az ember túlnőtte a hangját, és alárendelte azt, illetve a közönséget is, saját magának; imádja, hogy imádják. És közben a lényeget veszíti szem elől. read more »
Na.
Hát idehoztam, mert borzongok ettől a képtől!!!!!!!!! vagy inkább, bizsergek… döbbenetes kép…
Vidámka*
*plagizálok, Katám találta ki, de megtetszett 😉
Szóval, vidámka. 🙂 Egy hete ilyenkor átbőgtem a teljes napot, úgy éreztem, vége a világnak. Talán vége is, egy kicsit. De még itt vagyok, és mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
Visszafizette az ebay-es eladó a pénzt arra a lemezre, amiről kiderült, hogy nem a nekem kellő változat, rendes volt.
Itt a tavasz, érzem a levegőben, ragyog, illatozik, kacag, kecsegtet. Napfény nélkül halott lennék, szó szerint, nekem lételemem a fény, a melegség, a derűlátás. Érzem, tele az élet lehetőségekkel- erről szól a tavasz, nem? read more »
ARGH
Hogy a fene essen belé!!! Miért vagyunk ennyire távol mindentől? Tele van a hócipőm azzal, hogy senki sem tolja Budapestig a seggét. Mindig nekünk kell elmászni. El tudnék menni Oslo-ba megnézni JG-t élőben, nem is olyan drága, de Vilinek el kéne jönnie Helsinki-ből, az is pénzbe kerül, és nem hinném, hogy nagyon élvezné a dolgot, bár mindig mindent megtesz értem, én viszont nem akarom, hogy halálra unja magát… Tíz perc alatt felröppentem a fellegekbe, hogy láthatom élőben, és most ólomként koppanok a földön, mert mégsem. Sokba kerül, 3 napért, két óráért, lehet, hogy csalódás lenne… És már nincsenek jegyek az első sorokba.
Eh. 🙁
És a vadonatúj termoszom is csöpög. Csak mert nem a 10 ezer forintosat vettem meg?!
Izé
Veszélyes dolog a fürdőkád, ha egyedül van az ember, ha kettedmagával. Ma egyedül voltam, de olyasmi jutott eszembe, hogy tüstént le is szögeztem magamban: beteg vagyok. Egészen, száz százalékosan biztos, hogy beteg aggyal születtem, vagy pedig, időközben elmászott a szürkeállományom, és a sok művészfilm hatására olyasmik jutnak eszembe, amik garantáltan kivernék a biztosítékot, talán még Katánál is.
Hát, ezek után le kell ellenőriznem ezt a tényt 😀 igen, sztori lesz belőle, rövid, egyrészes, izé.
Utoljára, először
Általában ki nem állhatom a reklámokat, de nagyritkán becsúszik egy-egy jól sikerült alkotás, ami vagy a képi világával, vagy egy mondatával felhívja a figyelmemet. De nem a reklámokról szeretnék most beszélni, csak eszembe jutott egy érdekes gondolat, amit egy légitársaságos reklámban hallottam. Ezt a mondatot úgy megjegyeztem, és úgy elgondolkodtatott, hogy időnként felötlik bennem, és eltöprengek a válaszon. A kérdés így hangzik:
Mikor történt utoljára, hogy valamit életedben először csináltál?
Én, aki folyton nyavalygok azon, hogy a változás szelei tépettre borzolják létemet, énnekem tetszik ez a kérdés. És nektek? Ami a válaszomat illeti, per pillanat ezt tudom mondani: pár napja, amikor egy barátnőm felhívott telefonon, egy kézzel kellett vacsorát készítenem, répát pucolnom, fokhagymát (úgy durván negyedóra volt egy cikk fokhagyma lepucolása), darabolni, átpasszírozni, satöbbi. És sikerült 🙂 Amikor letettem a telefont, a kaja már a serpenyőben készült 🙂 (Zárójelben: ma este két hét óta először nem Josh Groban-t hallgatok. Nem is tetszik nagyon… hehe.)
Változások
Hát igen. Kicsit le voltam maradva még tegnap. Azt hittem, én naív, hogy egy szende kisfiúval van dolgom… Ha. Két évvel később, az arc is más, a hang is, a mozgás, a beszéd. Minden. Kicserélték volna? Vagy éppen szerelmes volt? Járkál, szintin játszik, dobol, kikezd a nőkkel (eh, világos, hogy felvilágosította egy hölgy, vagy kettő, vagy több, időközben, hogy hékás, kicsi fiú, elképesztő vonzerőd van, ölöd a nőket, vedd észre!), nevet, ugrál, előad. Mindenesetre, kicsit félek a mostani koncertfelvételektől, ezek után… Egy biztos: jól áll neki az angyal, jól áll neki a férfi is… és mindkettőt egyformán szeretem.
Vincent…
Dear Theo,
You were right. It’s so good to be home. To live in peace for a time. Once again, thanks to you, life seems precious to me. Something to be valued and loved. Once again I’m working. You know how for years, whenever I saw anything that moved me, I felt the need to draw it. To get it down on paper, no matter how crudely. Now, for the first time, I’ve begun to wonder, could this be the way for me? A man or a woman at work. Some furrows in a plowed field. A bit of sand, sea, or sky. These are subjects so difficult, and at the same time, so beautiful that it’s worth spending one’s whole life trying to capture the poetry that’s hidden in them.
How many times have I had the same feeling? Seeing a crumpled face, or a lonely glance, or a happy embrace, a beautiful scenery, a breathtakingly brave little flower amidst the cement-jungle. I keep having the feeling that I need to write these down, I have to, and when I don’t succeed, I feel depressed and useless. Hell, do I want to raise myself to the genius of Vincent Van Gogh? No, no. I know my place in this world, and it is not anywhere near this lonely character. But I find it terribly sad and wonderful that he had the same thoughts as I.
Just as he, I want to be useful. But I don’t know how.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Drága Theo, igazad volt. Nagyon jó itthon lenni. Békében élni egy darabig. Az élet, hála neked, ismét értékes lett számomra. Értékelem és szeretem. Ismét dolgozom. Tudod, hogy évekig, ha megláttam valamit, ami megérintett, a szükségét éreztem, hogy lefessem. Hogy papírra vessem, bármilyen durva vonásokkal. Most először kérdezem meg magamtól, vajon ez a nekem kijelölt út? Egy munkás vagy munkásasszony. Egy lyuk a lekaszált mezőn. Egy kevéske homok, tenger, vagy égbolt. Ezek olyan nehéz témák, és mégis oly csodálatosak, hogy megéri egy életen át próbálkozni azzal, hogy megtaláljuk a bennük rejlő költészetet.
Úristen, hányszor éltem meg ezt az érzést? Hgy muszáj leírnom valamit, különben megbolondulok. Egy-egy szomorú arcot, vagy szenvedő pillantást, vagy boldog ölelést. Festői tájakat, aprócska szépségeket, melyek naponta körülvesznek bennünket. Persze, legtöbbször tök fölöslegesen próbálkozom, mert csak elszúrom saját magamnak is az élményt, és ilyenkor magamba zuhanok és fölöslegesnek érzem magam. Ó, eszemben sincs a Vincent Van Gogh nev zsenihez hasonlítani magam: tudom, hol a helyem a világban, és a közelében sem vagyok ennek a magányos és szomorú alaknak. De ijesztőnek és egyben csodálatosnak találom, hogy ő is megélte ugyanazt, amit én.
A Nap szerelmese című amerikai filmet fordítom, és egyre közelebb érzem magamhoz ezt a Vincent nevű ürgét. A hónap végére pedig az ő leveleiből felolvasott szöveget kaptam, egy dokumentumfilmet, ami előre látom, gyönyörű lesz. És pont tegnap hallottam azt a csodálatosan szép dalt, aminek a szövege könnyekig hatott, róla.
Ahogy ő is, én is hasznos akarok lenni. De nem tudom, hogyan.
Angyal a karjaimban
Le vagyok bénulva most, pedig majdnem telihold van, és itt motoszkál egy jó sztori a fejemben- nem jönnek a szavak, persze, ennek az is lehet az oka, hogy hosszú évek óta leszek egyedül hosszabb időre. De már beszéltem vele, és minden rendben, és tele vagyok tervekkel, meg tennivalókkal, nem is lesz annyi időm, amennyire szükségem lenne minderre. Fáj a távolság, de mindez olyan relatív. Mi az, hogy közel, és távol?
Adva van két gyönyörűséges férfi, akik az én beteg fejemben egymásra találnak, hogy milyen formában, azt még nem sikerült eldöntenem. Írnám, hiszen ez máskor annyira adja magát: ilyenkor ömlenek belőlem a szavak. Általában, de most megint nem. read more »
Joshua-Jesus-Jézus
It seems that my weird visions of this Josh person flying around with gilded wings and a huge aura around him might lead to some actual historical speculations LOL. Apparently the name Joshua means “Jehovah is our salvation”, and the name Jesus is derived from it as well. Quite many webpages list the two names as belonging to the same person. Also, they say that Jesus would not have listened to this name, because he was called Joshua Ben Adam. Interesting, huh? Joshua was also the leader of the Israelites after Moses. He has his own book in the Holy Biblee. 🙂
Anyway, it is one of my favourite male names, it used to be long before this… this singer person stepped into my life. So there, love. 🙂
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Tegnap lefekvéskor a párom felteszi a kérdést: “Miféle név az, hogy Josh?” Mondom neki, “hát a Joshua beceneve, tudod, a bibliai alaké”. (Utána mást is kérdezett, az nem publikus…)
Szóval, utánanéztem ennek a névnek. Előljáróban annyit, hogy régen olvastam egy regényt, aminek a főhősét hívták így, és beleszerettem a névbe… Nemrég pedig láttam egy nagyon szép filmet, ez volt a címe: Joshua, és a Jézus-történet modernkori átirata volt. Igazán szép és megható film, mélyen megmaradt bennem.
És akkor konkrétan megnéztem, hogy a Bibliában ki volt ő. Ő volt az, aki Mózes után vezette a zsidó népet, nevének jelentése pedig “Jahve a megmentő”. A Jézus név is ebből a névből ered… Egyes források szerint a történelmi Jézust úgy hívták, Joshua Ben Adam. Más állítások szerint ha Názáretben ráköszönt volna valaki a Megváltóra, a Joshua névre hallgatott volna csak. Rengeteg internetes weblap említi a két nevet, mint ugyanazon személyhez tartozókat. Érdekes, nem?
Persze, a név csak angolul gyönyörűséges, dallamos és nemes hangzású: magyarul Józsué… Ennek a bibliai figurának külön könyve is van, Mózes V. könyve után található.
Na, amitől lehidaltam- az Egyesült Államokban az így elnevezett fiúk és férfiak nem máskor, mint szeptember 1-jén ülik névnapjukat.
Ez a két személy mostantól végérvényesen eggyéforrva lesz csak jelen a gondolataimban…
Választás
Jaj, annyi a lehetőség! nem tudok dönteni! melyikük…? és akkor a másik…? és amikor az egyik… akkor a másik is…? vagy ne…?
Francba, ha kitölteném a pontokat, lelőném a poént!
Isteni szappanoperát írnék, leverném a Paulinákat és Esmeraldákat és Monitákat és mindent!
De ne becsüljük alá a szappanoperákat… van bennük érzés, és lehet belőlük tanulni, ha az ember akar. Tudjátok. Néha egyszerűen kell fogalmazni… Ó, én most csak szárnyalni akarok egyet a nagy képzeletben 🙂 még minden nyitott, még bárhogy végződhet, még az is megtörténhet, hogy…
*visszasomfordál tovább szenvedni*
(Később)
Eh, ma úgysem tudom befejezni. Tegnap könnyen jöttek a szavak, ma fárasztó napom volt… holnap 11 körül érek haza, szerdán meg… szerdán nem erre fogok gondolni, remélem.
De azért lehet szavazni, mi legyen a folytatásban: read more »
Yay, Marty :)
And finally! Marty Scorsese won an Oscar! Good lord… it was high time, don’t you think, misters of the Academy…? Also, The departed got one, well deservedly. Leonardo Di Caprio had been nominated, again, for the one millionth time, and did not win, this time either. Not that he cares in the least pffff. He is so cool about all this, my invisible hat goes down to him… Little Miss Sunshine won two, as far as I’m concerned, I would’ve just given all the awards to them, LOL. It was the most enjoyable movie I have seen in a loooooong time- and I watch movies galore!
All in all, I am happy with the results. 🙂
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Na végre, valahára, Martin Scorsese nyert egy Oscar-t… épp ideje volt, nem gondoljátok, kedves Academy tagok? Na mindegy. És A tégla is nyert, aminek külön örülök, fantasztikus film, minden perce lekötött. Leonardo Di Caprio természetesen nem nyert, de miért is nyerne, kezdem megszokni… szerintem ő is, és a nyilatkozatai alapján nagyívben lesz*rja, hogy nyer-e vagy sem… számára nem ez a lényeg, hanem a tartalom. Le a kalappal előtted, Leo! A család kicsi kincse is nyert két Oscar-t, aminek szintén örülök, igaz, ha rajtam múlik, az összes díjat rájuk zudítottam volna- nagyon régóta nem láttam ennyire szívhezszóló, élvezetes, tüneményes filmet, márpedig én tucatjával nézem a filmeket!
Összességében, elégedett vagyok az eredményekkel 🙂
Lebegj!
Miért nem tudom megfogalmazni, amit érzek? Gyatra próbálkozás minden, amit szavakba öntök, pedig volt idő (előfordul még időnként), amikor meg voltam győződve arról, hogy nekem írnom kell. Őszinte csodálattal tudok lenni mindenki iránt, aki képes úgy leírni valamit, hogy beleborzongok, és most nem leírásokra gondolok, mert azon a területen kivételesen elfogadhatónak tartom magam- nem, a lényegről beszélek. Az örök igazságokról. Amik életünk alappillérei, amik soha meg nem válaszolható kérdsések alapján ötlenek a fejünkbe. Amik kapcsán úgy érezzük, magasabb rendűek vagyunk az állatoknál. read more »
Khm
Ezt csak ide merem beszúrni *vihog*, szinte látom, ahogy a Zsenya-fórum keresztre feszítene… bizonyára megőrültem, de nem vagyok képes ellenállni a gondolatnak, hogy két fiatal, gyönyörűszép, tehetséges, megáldott, kívül-belül varázslatos ember találkozik… együtt kell dolgozniuk… az egyik a hangjával kápráztat, a másik a testével… huh, borzongok!!! (Azér’ figyelitek? Kezet kellett vágnom, montálnom… Vili el is nevezett Dr Frankenstein-nek. Viszont tiszta a lelkiismeretem, mert az ott mind egy szálig Zsenya! A keze is! Csak máshonnan…)
(Órákkal később) Hát persze, hogy már írom is a sztorit! Nem tehetek róla, amikor először meghallottam ezt az embert énekelni, ugyanazt éreztem, amit akkor, amikor Jevgenyijt látom korcsolyázni. Egyszerűen muszáj őket egy helyen látnom!!!
(Később) Lassan Kata is hazaér, én meg már túlvagyok az ötödik oldalon, és nem úgy halad a dolog, ahogy szeretném! Izzadtan, zihálva, egymásba kapaszkodva szeretném látni őket *elpirul* de egyrészt nem merem, másrészt izé. Aki írt már valaha, az tudja, hogy ez nem így megy… nem mi írunk. Mi csak leírjuk, ami megszületik bennünk, nem sok közünk van ahhoz, ami papírra vagy gépre kerül…
YAY!!!
TORI AMOS IS PERFORMING IN BUDAPEST ON JUNE 24!!!!!!!!!!!!!!!!!!
*squeal*
I cannot believe it! I have been waiting for this for… well, for over six years!
*beams*
*********************
TORI AMOS BUDAPESTEN LÉP FEL JÚNIUS 24-ÉN!!!
*vigyorog és ugrál örömében*
