Tag Archives: Saját-írások

Alla luce del sole

(szóval ez lett volna az egyrészes, de mégsem egyrészes lesz, úgy tűnik)

I.

-Fáradt vagy?

-Egy kicsit. Nem baj. Már csak… húsz koncert. Fejen állva is kibírom- vigyorgott a fiatal férfi, ingét begombolva. Tim bólintott, és magára hagyta az énekest az utolsó percekre, mint általában. Josh-nak szükségesek voltak ezek a percek. Nem imádkozott, nem fohászkodott semmilyen látható vagy láthatatlan hatalomhoz, de szüksége volt egy kis időre ahhoz, hogy a belőle szerteáradó gondolatokat, energiákat összegyűjtse, és később átadhassa a közönségnek. Lélektelenül nem tudott énekelni, és nem is akart.

A rakoncátlan hajat megfésülni fölösleges lett volna, így csak beletúrt a kezével. Nadrág, ing rendben, minden más rendben, torka várakozó állapotban, szíve hangosan dobog, mint általában. Austin, Texas, egyik kedvenc városa. Nem létezik még egy olyan tisztaszívű, őszinte, az örömöt és bánatot ilyen lelkendezve felvállaló nép, mint a texasiak. Még akkor is vele énekeltek, ha a legtöbbjüknek a hang felénél levegőt kellett venniük. Hálájuk minden alkalommal meghatotta a férfit, aki most is türelmetlenül várta, hogy átadhassa magát nekik.

-Harminc másodperc, Josh.

-Megyek, Tim.

Mély levegő, hunyorít, kontaktlencse a helyén, ing begombolva, oké. Rajta. read more »

Választás

Jaj, annyi a lehetőség! nem tudok dönteni! melyikük…? és akkor a másik…? és amikor az egyik… akkor a másik is…? vagy ne…?
Francba, ha kitölteném a pontokat, lelőném a poént!
Isteni szappanoperát írnék, leverném a Paulinákat és Esmeraldákat és Monitákat és mindent!
De ne becsüljük alá a szappanoperákat… van bennük érzés, és lehet belőlük tanulni, ha az ember akar. Tudjátok. Néha egyszerűen kell fogalmazni… Ó, én most csak szárnyalni akarok egyet a nagy képzeletben 🙂 még minden nyitott, még bárhogy végződhet, még az is megtörténhet, hogy…
*visszasomfordál tovább szenvedni*
(Később)
Eh, ma úgysem tudom befejezni. Tegnap könnyen jöttek a szavak, ma fárasztó napom volt… holnap 11 körül érek haza, szerdán meg… szerdán nem erre fogok gondolni, remélem.
De azért lehet szavazni, mi legyen a folytatásban: read more »

Remény (I. rész)

A férfi fáradtan és egykedvűen ült le az öltözőben, amit kizárólag neki tartottak fent. Hogyisne, méghogy másokkal öltözzön át. A világ egyik legsikeresebb, és saját területének legelismertebb sportolója lévén, lehettek efféle aprócska kívánságai: saját öltöző, privát repülőgép, hatszámjegyű fizetség. Természetesen dollárban. Szükség is lesz minden centre, miután drágalátos felesége gyermektartás ürügye alatt szinte mindenét kizsarolta belőle. Nem kérte, kizsarolta. A hónapok óta tartó, kimondott és kimondatlan szemrehányásokkal, elítélő megjegyzésekkel a férje sportkarrierjével járó örökös fellépésekre, az ezekkel járó távolmaradásokra. Igen, Jevgenyij tudta, hogy keveset volt otthon. De tudta ezt Mása is, méghozzá már akkor, amikor találkoztak; ennek ellenére vállalta a házasságot, a gyermeket, mindent.

Kezébe temette fejét, ujjaival igyekezett megszűntetni az egyre erősödő fájdalmat, mely egy idő óta zavaró gyakorisággal kezdett jelentkezni. Sűrűn járt masszőrhöz, naponta vigyázott a testi-lelki erőnlétére, természetesen Mishin felügyelete alatt. A néhány hete meghozott közös döntés alapján már csak néhány hete maradt arra, hogy összeszedje magát. Néhány hét, és a világ megtudja, hogy Jevgenyij Pljusenko, olimpiai bajnok, elvált férfi, visszatér a műkorcsolya amatőr világába. read more »

Az utolsó előadás

végre megírtam, már kezdtem beleboldondulni
nem és nem akartak jönni a szavak
a befejezés sem
túl véges volt
ma megszületett a megfelelő befejezés
végre

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Csupa vidám, kedves arcú ember ült a St Moritz tó közvetlen szomszédságában felépített kis kávézóban. Az asztalok mind a tóra néztek; a friss, nyári szellő kacéran simogatta az élettől duzzadó arcokat, és töltötte meg az egészséges tüdőket. Mindenki kávét, teát, frissítőket fogyasztott, és a teret harsány, derűs csevegés töltötte be.
A lány kapkodva, de nevetgélve szedte össze az üres tányérokat, csészéket. A vendégek segítettek neki, ő pedig kacsintással köszönte meg. Csípőjén lágyan libbent a könnyű szoknya, karcsú testére finom selyemblúz simult. Gyorsan szaladgált az asztalok között, felvéve az új rendeléseket, elfogadva a nagylelkű borravalót, amit a kuncsaftok nem sajnáltak a ragyogó szemű, gazella-szökellésű pincérnőtől.
Miután úgy érezte, nagyjából öt percnyi szusszanást megengedhet magának, jóleső fáradtsággal a testében nekidőlt egy girbe-gurba, koronájától megfosztott fatörzsnek. Elnézte a tó vakító kékségű, időnként fodrokkal díszített tökörfelületét, a fölötte repkedő madarakat, a szél-sóhajokat, amiket a víz küldött a vendégek felé. Milyen csodálatos itt az élet, gondolta. Nem emlékezett arra, hogy valaha is máshol tartózkodott volna; a boldogság minden porcikáját feltöltötte derűlátással, és lábai energiától fűtve mozogtak és mozgatták őt magát is. Hiába akart pihenni, a lábai nem hagyták; vitték őt tovább, az új vendégek felé, a pulthoz, labirintus-útvonalon küldték őt előre. read more »

Jelenés

Ez is egyetemi éveim alatt született. Fura egy ember volt, annyi szent… Nincs annál izgalmasabb, mint embereket nézni, a metrón, az utcán, bárhol. Lesni az arckifejezéseiket, megpróbálni belelátni hétköznapjaikba. Kiváltságosnak érzem magam, valahányszor egy nevető vagy síró arcot látok… és nem vagyok kukkoló, vagyis… ki tudja. Csupán arról van szó, hogy gyönyörűséggel tölt el minden, amit egy ember érezni képes. Mivé lennénk érzések nélkül…?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jelenés

Ma megláttam őt a metrón. read more »

A mégis tánca

Néztem ma a Megatáncot. Gyönyörűek voltak a fiatal táncosok, varázslatos világba kalauzoltak, amit egyáltalán nem ismerek, mégis rég feledett ismerősként hiányzik.
Egy fiú és egy lány megrendelt és megrendezett földöntúli nászát képtelen vagyok kiverni most a fejemből; még a hibáik is szépek voltak.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A mégis tánca

A lány bizalmatlansága éles késként hasította át a kettejük közti végtelent. A fiú tétován, ám gyakorlatlan és durva mozdulattal nyúlt a törékeny kéz felé, mely reszketve húzódott el tőle. Karcsú, sajgó test görnyedt össze a padon, hosszú tincsek mögött rejtőzködtek az elsírt festéktől maszatos szemek. read more »

Until the end of time

I wrote this a loooong time ago. In university. I still love it…

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Oh does he know does he? How can anyone be so cute? Anyway he can’t help it, he was born this way.

She was contemplating his face again. She could not take her eyes off his lovely face. Her feeling ridiculous did not help at all. Not even his looking up and seeing her stare. She felt her cheek turn red, but her fingers moved carelessly on the sheet, shaping a rather badly drawn female body. She wished. Wished that she was more talkative with those whom she liked. If only she had said hello to him afterwards, and not shy away from him, the embarrassment of both would have disappeared. Of course, cursing herself was no remedy. It was marred, the whole affair. read more »

Ars poetica

Ars poetica

Írni, ez minden vágyam. A betűk márványából kifaragni a szavakat, a valóság színeiből mondatszivárványt festeni. Addig cserélgetni ezeket a girbe-gurba álombákom-darabkákat, amíg a fejemben megszületett gondolat ízét megérzi a papír. Meglehet, ostoba dolog vágyakozni a nem megfogható után, ha soha nem lehet az enyém; de csupán azzal együtt élni, mit a mindennapoknak nevezünk, számomra egyenlő lenne egy szürke sivatagban tett végtelen sétával. Michelangelo addig nézte a márványtömböt, amíg meglátta benne a meztelen, sebezhető kőembert. Szavakat forgatni a fejemben, nyitott szemmel járni és minden ruhadarabra, hangfoszlányra, vagy arckifejezésre született zakatoló gondolatot szóruhába öltöztetni- ez minden vágyam. read more »