Súlyos témába kezdek ezen a könnyed blogon, és mivel úgy érzem, lesz még folytatása (az évek múlásával szinte minden megváltozik akár körülöttünk, akár bennünk, általában szervesen egymásba kapcsolódva), ezt csupán az első fejezetnek tekintem. Azt hiszem, sokan küzdünk ebben a témában, akár önérvényesítés, akár csalódások miatt; örömmel venném a hozzászólásokat ismerőstől, ismeretlentől egyaránt. Valójában hálás lennék egy kis morális támogatásért, biztatásért. Időnként határozottan arra gondolok, Vízöntőségem baráti mivoltát elhagytam valahol, vagy pedig soha nem is volt meg.
Kicsit visszamennék időben, egészen az óvodáig. Nekem ott voltak először barátaim. Kislányok, akiknek már csak a hajszínére emlékszem. Általános iskolában az érdeklődési köröm megnagyobbodásával a baráti köröm is tágult. Két lányra emlékszem nagyon tisztán, illetve háromra. Irina szép, cserfes, kotnyeles és kicsit ledér kislány volt, hosszú fekete copffal; rengeteget tanultam tőle a világ dolgairól, és gyakran ettünk szebeni szalámit, ami akkoriban Bukarestben delikátesznek, ritkaságnak számított. Sokat játszottunk a szabadban, ő remek futó volt és mindig beválogatták a csapatjátékokba; a fiúk odavoltak érte, megérezték benne az ősasszonyt. Elizabeta finomabb kiadású, de szintén velejéig román lány volt, az osztály egyik legokosabbja, és gazellaként szaladt, kecses volt, bájos. Claudia igazi vidéki parasztlány volt, de nagyon lehetett szeretni. Velük sajnos akkor szakadt meg a kapcsolatom, amikor áttelepültünk Magyarországra. Vajon gondolnak-e néha rám?
Budapestre kerülve minden megváltozott. Szívem vágya beteljesült, felnőttem. Telibe talált a tinédzserkor a maga minden szépségével és nyomorával, harcoltam a súlyommal, a pattanásaimmal, a szemüvegemmel, és a kirekesztettség érzésével, melyet úgy az általános iskola utolsó két osztályában, mint a gimnáziumban megtapasztaltam. Világéletemben visszahúzódó lány voltam, magasságom (180 cm) miatt kilógtam a sorból, amikor pedig legszívesebben elbújtam volna a világ szeme elől… ezért görnyedve járkáltam, és félénkségem tetőfokára hágott egészen 18 éves koromig, nem utolsósorban két bátyám társas élete miatt. No meg azért, mert a körülöttem lévő, hasonló korú lányokat szebbnek, okosabbnak találtam. És sajnos a fiúk is. (Most már tudom, hogy az önbizalomhiányomnak köszönhettem a kosarakat és a magányt. Nem voltak sem szebbek, sem okosabbak nálam. Csak tudtak nyitni mások felé és nem féltek élni.) Az általános iskola végén volt egy barátnőm, akivel még a békéscsabai menekült táborban ismerkedtünk össze; az ő családja Nagyváradról érkezett, mi Bukarestből. Egy gimnáziumba kerültünk, és azóta is tartjuk a kapcsolatot, kisebb-nagyobb megszakításokkal.
A gimnázium hozott néhány őszinte, szép barátságot, a maga zökkenőivel és kezdeti nehézségeivel. Eleinte meg nem értett, kinevetett lelkek találkozásáról volt szó, aztán ahogy kiléptünk az intézmény és az osztályunk árnyéka alól, szépen megtaláltuk a saját hangjainkat és megnyíltunk egymás előtt. Teljes értékű személyekként tekintettünk egymásra; teltek az évek, jöttek kapcsolatok, más barátságok, változások és fájdalmak, meg persze örömök. Szinte mindent meg tudtunk beszélni.
Egyetemi éveim alatt is köttettek barátságok. Emlékszem sok arcra, névre. Ezek közül néhányra nagyon tisztán és élesen, és van olyan, akivel tartom a kapcsolatot; van, aki, legnagyobb örömömre, nemrég toppant vissza az életembe.
Eddig tartott a társadalmilag is normálisnak tartott kapcsolatok taglalása. Bár… ma már az interneten történő találkozások is normálisnak vannak tekintve. Hiszen hol máshol lenne lehetséges országokat, határokat áthidaló érzelmi-lelki kötődések létrejötte? Bevallom, én mindig is írásban tudtam jobban megnyílni. Már az általánosban is leveleket küldözgettem akár a barátnőmnek, akár az aktuális (plátói, persze) szerelmemnek. Ezt szinte művészi szintre fejlesztettem az egyetemi éveimre, amikor is egy laza, stream of consciousness alakban megírt belső monológot gépeltem le egy csoporttársam irányában táplált érzéseimmel. Szerintem ez az írás ma is megállja a helyét. (Szegény, szerencsétlen fótás, akinek az üzenőfalára helyeztem egy lezárt borítékban, nem így gondolta. Szerintem pszichiátriai esetnek gondolt. Ma is tudom a nevét, gyönyörű, csokibarna szemű és hajú, széparcú és intelligens, érzékeny fiú volt, gyönyörű csuklóval, élénk pillantással. Úgy bele voltam esve, mint kő a folyóba.) Aztán jött az internet, ráéreztem az ízére, és rátaláltam azokra a bizonyos levelezőlistákra, majd később, az internetes fórumokra, ahol egy-egy aktuális kedvencemet taglaltuk mi, rajongók. Egy ilyen levelezőlistának köszönhetem életem párját, akivel meseszerű a találkozásom; a fórumoknak köszönhetek néhány csodálatos embert, barátnőket, akikkel személyesen is gyakran találkozom; és köszönhetek olyanokat is, akikkel csak e-mail-ben tartom a kapcsolatot, mert távoli országban élnek, és nincs pénzem meglátogatni őket. (Egyikükkel, akivel nagyon őszinte és bensőséges a barátságom, talán idén végre találkozhatok, borzasztó nagy öröm ez mindkettőnknek!)
A lényeg, amire ki akarok lyukadni, hogy változnak az idők, és változnak a barátságok kialakulási módjai. Szerencsére kezdeti visszahúzódásom a huszas éveim elejére megszűnt; ma sem vagyok az a tipikus társas lény, de írásban hamar megnyílok, és ha jó partnerre bukkanok, akkor szóban is. Mint mindenki más, követtem a korok változásait, alkalmazkodtam, igazodtam hozzájuk, és csatlakoztam az aktuális közösségi oldalakhoz, melyekre rengeteg ismerősöm invitált. Eleinte voltak a kézzel írott levelek, utána jött az e-mail. A telefont követte a mobiltelefon, majd a skype. A beszélgető fórumok után jött az Iwiw, a Facebook, és a Twitter. És most érkeztem oda, amiről tulajdonképpen egy jókora kitérő után beszélni szeretnék.
Én nem tudom, mi a barátság. Azt hittem, tudom. Hatalmasat tévedtem. Azt hittem, hogy ha sok éven át él egy kapcsolat két vagy több ember között, akár közösségként is, az csakis tartós, stabil barátságra épülhet. Azt hittem, ha tizenhét éve ismeri egymást két ember, és szinte azóta barátok, méghozzá jó barátok, ez a kapcsolat nem romolhat meg. Azt hittem, ha két ember kitalálja egymás gondolatait, befejezi egymás mondatait, megosztja vele lelke minden titkát, akkor ebben a barátságban nincs helye haragnak, értetlenségnek, bántásnak és megbántottságnak. Tévedtem, tévedtem, és tévedtem. Évek óta tapasztalom, hogy a legbiztosabbnak hitt barátságaimba is betéved néha egy-egy rossz szó, egy félreértett kifejezés, kérdés, vélemény, mely aztán tövisként beékelődik a barátság húsába, és lassan elfertőződik. Kiváltképp akkor, ha nem szedik ki időben, azaz nem beszélik meg nyíltan a problémát. Az elmúlt egy év során intenzíven élem meg ezeket az ún. csalódásokat, illetve rácsodálkozásokat, ezért mostanában kezdtem el feltenni magamnak a kérdéseket. Azon túl vagyok, hogy magamban keressem a hibát. Nem okozhatok minden törést én. Ahhoz nem vagyok elég fontos, tudom én.
Létezik-e harag egy barátságban? Létezhet-e hazugság vagy titok egy azelőtt teljesen nyílt barátságban? Mit jelent az, szeretni egy barátot? Meddig szabad elmenni a vélemények, tanácsok átadásában? Van-e jogunk beleszólni a barátunk életébe? (Akkor is, ha szerintünk helytelenül cselekszik.) Miért vagyunk néha féltékenyek egy másik személyre, akivel a barátunk barátkozik? Ha azért megszakad egy barátság, mert valaki megbántotta a másikat, aztán a másik is visszabántott, de a feleknek hiányzik a múltbéli kapcsolódás melege, szabad-e feleleveníteni egy barátságot? Ha nincs közös téma, csak nézeteltérés, harag és bántottság, fel lehet-e tartani egy barátságot, érdemes-e ilyen körülmények között fenntartani egy barátságot? Mikor van itt az ideje az elengedésnek, és mikor a ragaszkodásnak?
És miért, hogyan szakadhat meg egy barátság, ami sok éven át tartott? Ez a sorsa minden emberi kapcsolatnak? A búcsú?
Idővel rájöttem, hogy a kommunikáció jelenkori formái nagyban felelősek az emberi kapcsolatok elsekélyesedéséért. A kézzel és papírra írott levelekben, de még az órákon át fogalmazott e-mailekben is képesek voltunk lelkünk mélyére ásni és onnan titkokat felhozni. Megnyíltunk egymás előtt. Elmondtunk olyat is a múltunkból, amit mi magunk sem akartunk sokáig megosztani másokkal. Elmeséltük vágyainkat, álmainkat, és félelmeinket. Utána jöttek az sms-ek, melyekkel helytől függetlenül és napi szinten (akár többször is) tudtunk egymással kommunikálni. A Facebook és az Iwiw állandó kapcsolattartást jelent, gyors és pontos helyzetet ad az illető elfoglaltságáról, helyzetéről és időnként lelkiállapotáról. A Twitter-en adott karakterszámban kell ezt megvalósítani; gyorsan ott is hagytam, amikor néhány ismerősöm trécselő-szobának használta, és másodpercenként húsz tweet-et kellett olvasnom. A FB és a Twitter azért is lehet vonzó sokak számára, mert hírességek, kedvenc sorozatok, mozgalmak vagy akár kedvenc honlapok számára is léteznek személyre szabott oldalak, melyeken követni lehet a híreket. Ki ne akarna állandó helyzetjelentést, mondjuk, magától Justin Timberlake-től? (Persze, tudom én, az nem, aki nem szereti. De több millióan imádják.) A lényeg az, hogy a Facebook és a Twitter elérte, hogy az emberek a felgyorsult életmódnak megfelelően felgyorsulva akarnak kapcsolatban maradni, és kapcsolatot ápolni. Két mondatban, vagy két szóban elmondani, mi történik velük. Egy mondatban vagy akár egyetlen smiley-val vígaszt, biztatást, szeretetet nyújtani, véleményt mondani, lelki kapcsolódást létrehozni, vagy elmélyíteni. Úgy tapasztaltam, hogy ez csak akkor működik, ha két ember a közösségi portálokon kívül is találkozik, élőben is cserélnek gondolatokat, élményeket szereznek. Csak sajnos ezeken a portálokon elmegy az internetezésre szánt (rosszabb esetben a kapcsolattartásra szánt) időnk nagy része; e-mailekre lassan nem jut idő, a kézzel írott leveleket mindenki elfelejtette (jelzem, édesanyám és az Angliában élő bátyám ma is kézzel írnak levelet!), a telefon helyett marad az sms, a Facebook-os privát üzenet. Ez a folyamat, vagy jelenség, sajnos a legbiztosabbnak vélt barátságokat sem kíméli. Nemrég azzal szembesültem, hogy az interneten igenis történhet olyan, ami megronthat egy közel húsz éves barátságot.
Úgy érzem, az egyedüllét rémálma annyira behálózta tudatunkat, hogy egyre több és több embert engedünk be az életünkbe, a barátságainkra nem jut elég idő, gyorsan és hatékonyan akarunk barátkozni, ismerkedni, egy perccel sem többet szánva az illetőre. Egy sms megteszi, egy komment a Facebook-posztjára, és mehetünk tovább. Kiírjuk, hogy boldogok vagyunk, hogy szomorúak vagyunk. Egyetlen személy reagál; az, akivel napi szinten levelezünk, és gyakran találkozunk is. És talán még egy-két személy, néha, amikor éppen arra járnak. De mit tudunk a virtuális barátainkról? Akikkel mondjuk voltak közös pontjaink, akikkel akár sokat beszélgettünk az interneten keresztül? Tudjuk-e, mi a haja színe, mi a kedvenc étele, mit szeret és mit utál az emberekben, mi a kedvenc filmje, mikor van a házassági évfordulója, élnek-e a szülei, szereti-e őket, vannak-e testvérei, mit érez, ha egy szép virágot lát, szereti-e az állatokat, stb stb stb.? És mit tudnak ők rólunk?
Mit tudsz te énrólam? És mit tudok én terólad?
Az én életem többé-kevésbé nyitott könyv azok számára, akik ismernek, akik leveleznek velem, akik találkoznak velem, akik régebben olvasták a fanfiction írásaimat, és azok számára, akik ezt a blogot olvasgatják. Gyakran zavarbaejtően nyitott vagyok. (Nemrég tudtam meg, hogy ezt a műfajt egoblogolásnak nevezik, vagyis az ember önmagáról ír személyes stílusban.) No, nem mondom, hogy nem volt visszaélés, mert volt. De azt sem mondom, hogy megváltoztatott volna. Szeretek nyitni az emberek felé, szeretek az ismeretlenre is úgy nézni, mint egy lehetséges jó barátra. Többnyire hasonlóképpen reagálnak az emberek, és ez azért tesz boldoggá, mert azt érzem, még képesek vagyunk nyitottak és őszinték lenni, még képesek vagyunk lelkeinket feltárni a másik előtt, és még képesek vagyunk mély, tartalmas kapcsolatokra.
Felhívás ez a poszt felétek, feléd. Ossz meg velem, velünk, egy titkot. Vagy csak olvasd el, és gondold át a kapcsolataidat. Gondolj a barátaidra, kérdezd meg magadtól, eleget figyelsz-e rájuk, vagy csak futólag kérdezed meg tőlük, hogy vannak? Mikor kötöttél utoljára barátságot, vagy mikor volt az, hogy lelked összerezdült valaki máséval? Ha nyitott vagy, miért vagy nyitott, és ha magadba zárkózol, azt miért teszed? Félsz a csalódástól, a visszautasítástól, vagy attól, hogy megbánthatnak?
Nekem nagyon sok mindent kell átgondolnom. Semmit sem tudok a barátságról, de azt hiszem, a szeretetről sem… és harminchárom évembe telt ezt megérteni.
