Hát, tekintve, hogy pár éjszakája álmodtam egy rémeset (nem emlékszem rá), és utána sokáig nem tudtam elaludni, mert rettegtem a fehér falaktól, amiket megvilágított a hold, rettegtem felkapcsolni a lámpát, mert akkor a szembelévő tükörbe kellett volna néznem, a párom kiment a mosdóba, és féltem az ajtó felé nézni, mert a sötét folyosó látszott mögötte, aztán féltem a mellettem alvó páromra nézni, mert szemvédővel alszik (őt a fény zavarja reggel) és olyan volt, mintha kivájták volna a szemeit- ma pedig sétálni mentünk, este, sötét volt, féltem a fák árnyékaitól, a tenger hullámaitól, mert nem láttam, csak hallottam őket, a távoli emberi alakoktól, a hangoktól, a francba, mindentől féltem- szóval ideje kimondanom, hogy félek a sötétségtől.
Ahhoz is köze lehet ennek, hogy rossz a szemem, és félek a vakságtól. Szeretem a fényt, kifejezetten szeretek arra ébredni, hogy besüt a nap (a párom utálja, ő a denevérek fényét szereti), esténként égniük kell a lámpáknak. Este félek egyedül hazamenni, ha nem látok, ha nincs kivilágítva az utca. Kiskoromban, ha jól emlékszem, anyum mindig égve hagyta a kislámpát, vagy nyitva hagyta a gyerekszoba ajtaját, miután lefektetett, és én a konyhából beszűrődő otthonos neszekre merültem álomba. Tudtam, hogy anyum odakint van, biztonságban éreztem magam.
Idegesít a dolog, mert régebben nem féltem, legalábbis nem ennyire. Mikor alakult ez ki? És miért? Kell lennie egy oknak. Utánaolvastam, egy krishna-fazon válaszolgat kérdésekre, emberek félnek, hát persze, mindenki fél valamitől, ki a pókoktól, ki a víztől, ki a magasságoktól, mindenki mástól. Annyira félünk, hogy minden félelemnek külön neve van, szépséges -fóbia végződésű mind. Ja, vicces: azt hittem, nincs tériszonyom- egy frászt nincs- tegnap az új King Kong filmet néztük (ami mellesleg szuper!), a vége felé, amikor Kong az Empire Stat Building tetején áll, és repülővel lövik, ő meg felugrik hog elkapja őket, és közben a kamera fordul és kering és közben mutatja a lenti világot, én a fotelben ülve elszédültem. Pfffff. Visszatérve a keleti fazonra: a szokásos blablát meséli el, hogy a bizonytalanságtól félünk, attól amit nem látunk, pedig nem is láthatjuk a jövőt, hát akkor hogyan félhetünk tőle, ha nem tudjuk, mi is az? Oké, veszem én. Vili nélkül leszek egy évig, a hülye is következtethet arra, hogy ilyenkor az ember fél, bizonytalan, satöbbi. Ezt én is tudom- de ennyi lenne?
Miközben hazafelé sétáltunk, az jutott eszembe, azért küldte nekem az Öregúr ezt a Josh-fiút, pont most, hogy elvonja a figyelmem attól, ami hónapok óta foglalkoztat. Most is őt hallgatom, különös illúzió ez: ha ennyire szép zene szól, semmi bajom nem eshet… Felnőtt fejem is elhiszi ezt, mert el akarja hinni.
Rettegő bajtársaim, megértelek benneteket. Rossz dolog félni. 🙁 És hogyan győzhetnénk le? A nagyokosok azt mondják, a világi élet minden búja-baja-gyönyöre az, amitől meg kell szabadulnunk, a test örömeitől, a javainktól, az anyagi tulajdonainktól, mindentől, ami nem tartós. Na ja, hogy semmi sem tartós? Hát, van aki egy barlangban éli le az életét. Mi, gyarló test-imádók, ha emezt az életet választjuk, tudjunk róla, hogy mindenféle mellékhatással jár a dolog…
