Tag Archives: Vancouver 2010

Je suis malade…………….

Fáj a szívem most nagyon… mit számít az, kinek a hibájából veszítette el az aranyérmet Zsenya… elveszítette… a gálaporgramja mindent elmond… a dal szövege a veszteségről szól, az előadásmódja pedig… hát igen. Ez az a Zsenya, akit szeretek… aki nélkül szürkébb minden. Bárcsak ennek a szenvedélynek a kis hányadát bele tudta volna vinni a kűrjébe… senki, de senki nem ért volna még a közelébe sem.

Köszönöm szépen ezt a csodát, Zsenya… a fájdalom pedig elmúlik… és jönnek majd új örömök.

My heart is aching… who cares, why Zhenya lost the gold medal… he lost it… his exhibition program says it all… the song’s lyrics are about loss and pain, as for his performance… sigh… had he put a tiny portion of this fire into his free programme, no one, NO ONE could have gone near him.

Thank you for this wonder, Zhenya… and the pain will go away. You will be happy again soon!

Je ne rêve plus
Je ne fume plus
Je n’ai même plus d’histoire
Je suis laide sans toi
Je suis sale sans toi
Comme une orpheline dans un dortoir
Je n’ai plus envie
De vivre ma vie
Ma vie cesse quand tu pars
Je n’ai plus de vie
Et même mon lit
Se transforme en quai de gare
Quand tu t’en vas…
Je suis malade
Complètement malade
Comme quand ma mère sortait le soir
Et qu’elle me laissait seule avec mon désespoir
Je suis malade
Parfaitement malade
T’arrive on ne sait jamais quand
Tu repars on ne sait jamais où
Et ça va faire bientôt deux ans
Que tu t’en fous…
Comme à un rocher
Comme à un péché
Je suis accroché à toi
Je suis fatiguée, je suis épuisée
De faire semblant d’être heureuse
Quand ils sont là
Je bois toutes les nuits
et tous les whiskys
Pour moi ont le même goût
Et tous les bateaux
Portent ton drapeau
Je ne sais plus où aller tu es partout…
Je suis malade
Complètement malade
Je verse mon sang dans ton corps
Et je suis comme un oiseau mort
Quand toi tu dors
Je suis malade
Parfaitement malade
Tu m’as privée de tous mes chants
Tu m’as vidée de tous mes mots
Pourtant moi j’avais du talent
Avant ta peau…
Cet amour me tue
Si ça continue
Je crèverai seule avec moi
Près de ma radio
comme un gosse idiot
j’écouterai ta propre propre voix qui me chantera…
Je suis malade
Complètement malade
Comme quand ma mère sortait le soir
Et qu’elle me laissait seule avec mon désespoir
Je suis malade
c’est ça je suis malade
Tu m’as privée de tous mes chants
Tu m’as vidée de tous mes mots
Et j’ai le coeur complètement malade
Cerné de barricades
T’entends… Je suis malade…


Evgeni Plushenko Gala in Vancouver 2010

Evgeni Plushenko | MySpace Music Videos

(Thank you Adela Savic for sharing the link to this video! Köszönet Adela Savic-nak, amiért közzétette a videót!)

Ezüst

Több éven át voltam tagja egy Jevgenyij Pljusenko rajongói fórumnak, az első magyar nyelvűnek, amit valaha létrehoztak. Sok szép élményem kötődik a csapathoz, sok értékes és érdekes személyt ismertem meg Zsenya révén, számos közös programot szerveztünk, nem utolsósorban külföldi utazásokat. Barátságok jöttek létre, többek között életem egyik legfontosabb barátját köszönhetem ennek a fórumnak. Sajnos pár hete megromlott a viszony köztem és a fórum többi tagja között, illetve a barátnőm is fekete bárány lett velem együtt. Teljesen lényegtelen, miért következett be mindez, az is, hogy kinek volt igaza, most nem erről szeretnék írni…

Adva van egy istenadta tehetség, egy aranyhajú orosz jégherceg, aki jóformán 2001 óta veretlen, néhány kivétellel minden nemzeti és nemzetközi versenyt megnyer, amin elindul, és ami számomra ennél fontosabb, aki az aranyérmeken túl olyasmit nyújt a közönségnek, amit rajta kívül csak nagyon kevesen tudnak. Jevgenyij Pljusenko különleges korcsolyázó volt már a kezdetektől fogva; ki ne emlékezne a Sex bomb-ra, amivel tulajdonképpen berobbant a köztudatba? Én akkor figyeltem fel rá… És jöttek az aranyak (nagyon ritkán az ezüstö)… és a felejthetetlen kűrük, a Carmen, Nyizsinszkij, a Pétervár 300, a Tosca, a Keresztapa… Első vagy második helyezésnél rosszabbat nem nagyon ért el ez a fiú. Vajon ezért szerettem meg…? Nem hinném. Azért szerettem meg, mert varázsolt a jégen, mert négy percben elkápráztatott, mert a jéghideg talajon sikló sudár testből és lélekből olyan tüzes szenvedély sugárzott, amivel én azelőtt nem találkoztam. Éveken keresztül varázsolta az én lelkemet, és a barátnőim lelkét is. Éveken át követtük Zsenya földi útját, a családi körülményeit, a versenyeit, a magánéletének minden fordulatát, melyről tudomást lehetett szerezni valamilyen módon. Megismertük, kiismertük, tudtuk, mitől fél, minek örül, mik a vágyai, láttuk, hogyan megy tönkre az első házassága, végignéztük, ahogy szenved ennek következtében, aztán ahogy rátalál Jana Rudkovszkajára, és ahogy a privát boldogsággal egyidőben megtalálja a lelki békéjét is, leveti a hűvös, távolságtartó Jégkirály szerepét, megnyílik a rajongók előtt, közvetlenebb lesz, többet mosolyog… és mindezidő alatt nem is egyszer láttuk őt előadni, minden alkalommal alig pár percben ugyan, de szemtanúi lehettünk a varázslatnak. A varázslatnak, amire mindannyiunknak szükségünk van.

Szeretetem Zsenya iránt nagy, de nem elfogult. Mindent megbocsájtok neki, mindenben támogatom; de amikor úgy érzem, rossz úton jár, nem fogom megveregetni a vállát. Ha egy barátomnak elmondanám az őszinte véleményem, úgy neki is tartozom annyival, hogy őszintén megfogalmazom magamban mindazt, ami napok óta kavarog bennem, amit az elmúlt évek érzései, élményei és tapasztalatai érleltek.

A mohóság nagy úr, a hiúság még nagyobb. Álcázva fúrja be magát az ember lelkébe, van, hogy nem is lehet észrevenni. Egy többszörös Európa- és világbajnok, illetve egy többszörös olimpiai érmes (egy arany, két ezüst!) műkorcsolyázó esetében azt hiszem, nem kell magyarázni a hiúságot, no meg, legyünk őszinték, egy ilyen kaliberű sportemberből nem is hiányozhat a hiúság. Ha hiányozna, akkor nem versenyezne… Nincs ezzel baj… csakhogy… drága Zsenya, nagyon szeretlek, ezerszer elmondtam, megírtam, képekbe szedtem, szeretlek, őszintén… de a hiúságod legyőzött most téged… engedtél a pénz csábításának, a hatalom csábításának, és nyerni akartál… féltél attól, hogy a rajongóid elpártolnak tőled, ha nem nyered meg az aranyat, és nyerni akartál… féltél attól, hogy az ellenségeid (az Isten büntesse meg őket!) kárörvendően fogják a markukat dörzsölgetni, ha elbukni látnak téged, és nyerni akartál… féltél attól, hogy a pontozóbírók ellened indított hadjárata kicsúcsosodik az olimpiai játékok alatt, és csak azért is meg akartad nekik mutatni, hogy csupán a pontokra figyelve, képes leszek nyerni… Nem hibáztatlak… amikor Brian Joubert mást sem csinált, mint ugrott, és nyerni tudott vele, akkor bezzeg nem jött panaszáradat senkitől… amikor te és Mishin papa az ugrások nyelvén akartatok beszélni, a ti szavaitok értetlenséget vívtak ki, és nem elismerést… pedig egy huszonhét éves sportembertől, aki sok-sok év után tér vissza az amatőr versenyzők közé, és hibátlan ugrásokkal kétszer is nyerni tud, majd ezüstérmet szerez a világ legrangosabb versenyén- ez nem nagy teljesítmény, hanem hőstett! Drága Zsenya, nagyon szeretlek téged, de engedtél mindenki befolyásának, és hagytad, hogy a hiúságod vezessen… rábíztad magad az ugrásokra… ahogy a torinói olimpián, elbíztad magad, csakhogy sejteni lehetett, hogy még egyszer nem nézik el ezt neked… felpiszkáltad a pontozóbírókat, meglebegtetted a nagyvilág előtt azt a “titkos” összeesküvést, melynek értelmében “Vancouver-ben az európai korcsolyázók pontjait le kell majd vinni, és Észak-Amerika sportolóinak pontjait felfele kell majd kerekíteni”… erre a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja és a Nemzetközi Korcsolyaszövetség elnöke, az a Cinquanta, akinek a nevét ezerszer hallottam már kijelentette, hogy “nem lesz egyszemélyes verseny Vancouver-ben, nem bizony, barátocskám”. Joggal féltél, Zsenyus… és ezeket tudva, átgondolva, mi minden járhatott a fejedben, amikor utolsóként léptél jégre a szabadkorcsolyázás estéjén, mi mindent kellett mérlegre tenned, hány irányba kellett megfelelned, hogy megtartsd a világ szeretetét, ami nélkül te nem tudsz létezni- nos, kész csoda, hogy nem vétettél hibát. Acélidegeidnek köszönhető, hogy hibátlanul futottál… és ezért le a kalappal előtted… ilyen sportember nagyon kevés van… minden csodálatom a tiéd.

De… mindeközben… a rádnehezedő nyomás hatására a hiúságod kezébe adtad a gyeplőt, és az bevitt téged az árokba. Elhitted, hogy nyerned kell… és a győzelem oltárán feláldoztad önmagadat. Azt, akit megszerettem… akit annyian szerettünk, és szeretünk még most is… aki sok-sok ember számára jelenti a mindent. A pontokat számoltad… és hagytad kialudni a tüzet. A Tango amore eme előadására én, sok éven át hűséges rajongód, a bronzérmet sem adtam volna oda neked.

Azt kérdezhetitek tőlem, ti akik ezt olvassátok, akik Zsenyát szeretitek, hogy miért árulom el Zsenyát? Hogy tehetem ezt vele? Miért nem támogatom abban, hogy kiharcolja az aranyat? Hogyan szerethetem, ha ilyeneket gondolok róla? Nos, úgy szerethetem, hogy közben a javát szeretném, és boldognak akarom látni, nem akarom, hogy eladja a lelkét a pénznek, azt akarom, hogy a sorsát élje, ne az üres földi életét tengesse. Úgy, ahogy az évek során nem az aranyérmei miatt szerettem és imádtam, úgy most sem azt tartom fontosnak, milyen helyezést ért el a versenyen, és nem érzem azt, hogy elvesztettem volna valamit, amiért “csak” ezüstérmet kapott. Nem tartozott nekem semmivel, esetleg csak önmmagának azzal, hogy tovább éli a sorsát… de letért a neki kijelölt (vagyis az általa választott) útról, és az arany súlyától bódultan bukdácsol már egy ideje. Ha a tizedik lett volna, de azt nyújtja, amire csak ő képes, boldog lettem volna… így viszont küszködök az érzéseimmel, szomorú vagyok, csalódott (igen, csalódott, de azt hiszem, tisztán és érthetően elmagyaráztam, miért vagyok csalódott), együttérzek Zsenyával, szeretném megölelni és szeretnék vele lenni, hogy mindezt elmondhassam neki, nem azért, mert nagyképűen azt gondolom, Zsenyának én jelentem a megváltást, hanem mert úgy tűnik, nem gyakran beszélnek neki ezekről a dolgokról; továbbá szeretném Zsenya ellenségeit egyenként az ő helyzetébe állítani, hogy lássák, mennyi szomorúságnak tették ki őt az egy ideje szűnni nem akaró becsmérlésáradattal, szeretném a jelenlegi pontrendszer kialakítóit egyenként megrázni, amiért igazságtalanságra adnak lehetőséget sok-sok éve, szeretnék Zsenya úgynevezett rajongóival egyenként elbeszélgetni, és szeretném megkérdezni tőlük, ugyan miért szeretik Zsenyát, és miért gondolják azt, hogy ha Zsenya nem nyer aranyat, akkor tőlük elloptak valamit, szeretném megérteni, hogy a sok éven át tartó “barátságaim” hogyan végződhetnek így, és miért van az, hogy ennyire másképpen látjuk én és a barátnőm a dolgokat, mint ők?

Időközben fontos megemlíteni, hogy nagyon sokak szerint Zsenya érdemelte az aranyat, és sokak szerint kivizsgálásra lenne szükség, illetve Mishin-éknek harcolniuk kellene az aranyért. Örülnék-e egy izzadságszagú aranynak? Egy olyan aranynak, ami miatt Zsenyát még többen fogják nyíltan gyűlölni? Egy olyan aranynak, ami tovább generálja benne a további győzelmek szükségességét? Hibáztatnunk kellene bárkit is, amiért Zsenya most csak ezüstérmet nyert? Evan Lysacek lenne a felelős, amiért a pontrendszer alapján az övé lett az erősebb program? Vagy Mishin, Zsenya edzője, amiért nem volt óvatosabb a pontok kiszámolásánál, és csak annyit tett a programba, amennyivel éppen csak nyerni lehetett volna? Vagy Zsenya, aki elbízta magát és nem akart kockáztatni? Felelősöket kereshetünk, de mi értelme van? Egy kicsit mindenki felelős… de szentül hiszem, hogy a sorsa alakulásáért elsősorban az ember saját maga felel. És így igenis Zsenya az, aki elvesztette az aranyat: ellopta saját magától…

Ezer kérdés, válasz nélkül… Nem tudom, mi lesz Zsenya sorsa a továbbiakban, nem tudom, hallgat-e majd a belső hangjára, és megérti-e, hogy az ő világa nem a versenyek, hanem a showműsorok világa… ahol nincs rajta nyomás, ahol nem kell bizonyítania senkinek semmit, ahol ő és a közönsége eggyéválhat azalatt a néhány perc alatt, amíg ő a jégen van. Támogatni fogom mindenben, ahogyan tudom; szüksége van a rajongói szeretetére, és az enyémre számíthat most is, ahogy mindig. De a véleményem mellett kitartok, és ha megtehetném, neki is elmondanám. Az ezüstérem pedig nem más számára, mint egy lecke a sors részéről, hogy térjen észhez. (Ahhoz képest, amit Brian Joubert az éveken át tartó pökhendi viselkedéséért kapott a sorstól a maga huszonakárhanyadik helyezésével, ez csupán egy gyengéd legyintés volt.)

És még egy elfogulatlan megjegyzés: drága Zsenya, értékelem a humorodat, de eszem a zúzádat, hát komolyan gondoltad, hogy ha útban a magad ezüstérmes helyed felé viccesen átlépsz a dobogó legfelső fokán, ezzel jelezve, hogy az arany téged illetett volna, ezt a gesztust azok, akik eleve minden szavad és tetted mögött az antikrisztust keresik, értékelni fogják és nevetnek majd rajta? Arról nem beszélve, hogy a hiúságnak egy újabb megnyilvánulása volt. Őszinte csodálódként, rajongódként, követődként, Zsenya drága, én nem értékelem humorosnak ezt a gesztust. Emberi húzás volt, meg is értem, talán a helyedben undokabbat is tettem volna, de humoros, na az nem volt. Evan Lysacek szempontjából semmiképpen sem volt az.

Végszóként szeretném üzenni mindazoknak, akik bizonyos, Zsenyával szemben ellenséges érzéseket tápláló internetes portálok tagjai, hogy ne merészeljenek ezzel a blogbejegyzéssel példálozni, mert én nem az a rajongó vagyok, aki elfordult Jevgenyij-től. Tessék elolvasni mindent és teljes egészében értékelni az olvasottakat. Nem akadályozhatom meg, hogy kiragadjon belőle bárki egy-egy mondatot vagy szókifejezést, de szeretném előre leszögezni, hogy megvetendő és alantas gesztusnak tartanám.