Tag Archives: Wunderlich József

A meg nem értés mítosza – “A Nagy Gatsby” a Vígszínházban

70407731_582577475844748_4600734588172104573_n

Az utolsó színházi élmény, amiről írtam, a számomra azóta is felülmúlhatatlan “Equus” volt Alföldi Róberttel és Szamosi Donáthtal. “A Nagy Gatsby” sem hozza azt a drámai mélységet, amit akkor ötször megéltem, és amire azóta is vágyom. De akkor mégis miért írok egy zenés színpadi party-ról a blogomba, amit lassan évek óta nem használtam, és aminek a jelszavát úgy kellett elővakarni egy eldugott e-mailből, és miért szánok időt erre a személyes hangvételű posztra úgy, hogy néha a Facebook-on az emoji-kommentelés is nehezemre esik…?

Angol szakosként kötelező olvasmány volt Fitzgerald regénye, halványan dereng, hogy szerettem. Szerettem hát, hogyne szerettem volna, hiszen az eredeti filmben a címadó figurát Robert Redford játszotta. Leonardo Di Caprio egészen másféle Gatsby-t teremtett, Baz Luhrman rendezése pedig megosztóra sikeredett: vagy imádják, vagy utálják. A regényt el kell olvasnom újra, mert nagyon fiatalon talált meg, minden bizonnyal átugrottam részeket, lehet, hogy fel sem fogtam az üzenetét. (Talán csak most kezdem kapisgálni.) A meg nem értett, kihasznált Gatsby figurája persze már akkor vonzott, de lehet, hogy csak azért, mert Nick szűrőjén keresztül láttam, aki a fényvesztés agymosott tömegének az egyetlen szeretetreméltó és szeretetre képes tagja. Ki tudja, értem-e Gatsby alakját egyáltalán én, a klímakrízis sűrűjében evickélő, a 21.-ik században életközépi válságot havonta megélő negyvenes nő. Nem tudom.

A darab lehengerlő. Nem ad időt emésztésre, szinte gondolkodásra sem, mert pörögnek az események, a csillogó álruhába bújt, liszttel szipozó (“évek óta nem használunk drogokat, mert a valóság már tökéletes”) szereplők egymás után a néző arcába hányják a csillámporos (ál?)bölcsességeket, a történéseket és a tárgyakat pedig testmozgással jelenítik meg (a lámpák, a vonat, a hidroplán és a sportautók megtestesítése egyszerűen zseniális), és közben mindent áthat a lüktetés, a fékeveszettség, az önfeladás, ugyanis a (bárminek a) keresés(e) immár fölöslegessé vált. Mindenki belenyugodott a sorsába, Daisy belekérgesedett a szerető feleség és anya szerepébe, Tom a felesége és a szeretője között lépeget oda meg vissza, George, az autószerelő egyetlen vágya egy sportautó, Myrtle, a felesége pedig hiába vágyna annyi mindenre Tomtól, mert az képtelen megadni neki bármit is, ami nem szappanbuborék és testi erőszak. Jordan az erkölcstelenségbe menekül, Nick pedig látszólag hagyja, hogy magával sodorja a hallucináló tömeg.

Egyedül Jay Gatsby tudja, hogy mit akar. Annyira tudja, hogy évekkel ezelőtt hajlandó volt magára ölteni egy szerepet és egy nevet, hogy imponáljon egy szép fiatal lánynak. Amikor katonának állt, a lány a másé lett, és most, hét év elteltével Jay maga a megtestesült remegő sóvárgás. Egyetlen vágya, hogy kezével elérje a zöld fényt, ami Daisy házából világít az öblön át. Daisy a mindene. Hozzá fűződő emlékei megszépítik a jelent, és Jay elhiteti magával, hogy a nő ugyanaz a lány, akibe annak idején beleszeretett, aki miatt érdemes volt életben maradnia a háborúban és aki miatt érdemes volt meghasonulnia, átalakulnia valaki mássá, megtagadnia önmagát. Erősködik Daisy-nek, hogy a múlt igenis visszahozható. Daisy tudja, hogy Jay téved, de belemegy a játékba, mert unja a jelent és valami mást akar. Pedig tisztában van vele, hogy amire vár, az észrevétlenül el is múlik.

És itt el is érkeztünk a történet mondanivalójához, amit ifj. Vidnyánszky Attila lendületes rendezése, és a (talán) még hinni képes fiatal színészek egyre-másra, ilyen-olyan módszerekkel, hol fényorgiában ordítva, hol a sötétség leple alatt suttogva próbálnak a nézők lelkére kötni. Keresik egymást, kergetőznek a forgószínpadon, és közben keresnek minket is; a széksorok között vonaglanak, párbeszédet folytatnak velünk, lefényképeznek minket, kapunk csillámport, vizet és olajbogyót, Tom pedig szó szerint az arcunkba fröcsög, hogy vegyük már észre: a most – most van. A múlt nem visszahozható, a jövő nem létezik (napjainkban konkrétan is bizonytalanná vált, hogy meddig bírja el a hátán a föld a pazarló emberiséget), így hát egyedül a jelenben élhetünk, ha tudunk. Más nincs. Hogy valóban üdvös-e az észvesztés és a teljes öntudatlanság útja, nem tudni. De akinek csak ez az út járható, annak nincs más.

Elfogult vagyok, hiszen a regény az egyetemi múltam részét képezi, továbbá ifj. Vidyánszky Attila friss, és Wunderlich József régi rajongójaként vártam ezt a darabot. Kisvidi rendezései közül még egyet sem láttam, viszont elég sok ambivalens véleményt olavstam róluk. Ez a rendezés nem hogy melléfogás lenne, de egyenesen telitalálat: a Sztalker-csoport formabontó lendületessége a darab minden mozzanatán tetten érhető, na nem mintha nagy szakértőjük lennék, hiszen idén hallottam róluk először – na de sosem késő – és én személy szerint úgy érzem magam, mint egy kamasz, aki rácsodálkozik a világra, amikor megtapasztal valami új csodát. Negyvenen túl alaposan megritkul a csodák száma, úgyhogy hálás vagyok, ha időnként mégis megtalál egy. A szereplőgárda nagyon jó, Ember Márk Tomként hiteles és meggyőző, Waskovics Andi pillanatokban megcsillantja a kedvelhető Daisy-t, aztán visszavedlik felszínes és önző némberré, Szilágyi Csenge önazonos Jordanként, Ertl Zsombor remekül hozza Nicket, habár néha túl kemény a szerepében (a remek alakítás ellenére valami zavart a játékában, és ez csak ma tudatosult bennem, amikor valaki másnak a véleményét olvastam). A táncosokra nem lehet panasz, ahogy a zenészekre sem, a koreográfia pedig minden pillanatában magával ragadó. Gatsby figuráját Wunderlich József kelti életre, és való igaz, hogy néha olybá tűnik, mintha téblábolna és tapogatózna a sínpadon és a szerepében is, de úgy érzem, hogy ez részben szándékos. Jay ugyan céltudatosan küzd Daisy szerelméért, de ő maga rég elveszett és akárcsak a többi szereplő, keresi önmagát. Múltbeli sikerei és/vagy botrányai mítoszként lengik körül, akárcsak a jelenbeli party-k mámoros köde. Megváltozunk-e, ha nevet változtatunk? James Gatz-et vagy Jay Gatsby-t látjuk félénk kisfiúként Daisy-re várni, mellet verve gazdagsággal dicsekedni Nick előtt, és tettetett hanyagsággal túllépni azon, hogy Daisy kiolt egy emberi életet? A Nagy Gatsby tulajdonképpen egy nagyon kicsi ember, akit mindenki kihasznál és félreismer. Jocó hol pökhendi, hol sebezhető, hol kemény, hol kisfús. Aranysárga öltönye arra hivatott, hogy emlékeztesse Daisy-t a múltra (“ebben voltam katona”), és hogy jelzőtűzként világítson azokra és azoknak, akik a pompa és ragyogás ellenére is koromsötétben tapogatóznak. Számomra Jocó dalbetétei hozzák az igazi katarzist; Márkus Luca mellett ő az, akinek az énekhangjától megborzongok (tulajdonképpen 2007 óta, amikor elénekelte a “Fényév távolság”-ot a Társulatban és éreztem, hogy megpendült bennem valami).

Azt veszem észre magamon, hogy amikor a darabnak vége, azonnal hiányérzetem támad. Vágyom vissza. Hála a színháznak, ezúttal visszamehetek, újból és újból belefeledkezhetek a zene és az érzések lüktetésébe. Hálás vagyok a Víg csapatának, hogy ilyen sikeresen megcáfolják a darab üzenetét. Érzem, hogy ez most egyfajta menekülés, mert mindenből túl sok van körülöttem, és nehezen zárom ki a külvilágot, “A Nagy Gatsby” azonban egyszerűen ellentmondást nem tűrően kizár és kirekeszt mindent, ami fáj. A darabot eddig háromszor láttam, és van jegyem további két előadásra. Nekem, aki a 2013-as “Equus” óta semmit sem nézett meg kétszer (kivéve a csodálatos és messzemenően nem zenés “Jóemberek”-et a Centrálban.) Nem tudom, hogy meddig fogok menekülni, és meddig fog tartani a varázslat, de a most – most van, és én most keresek.

Valamit.

Velük.

(A nyitóképet innen hoztam: https://www.instahu.net/tag/vecseihmiklos
https://www.instahu.net/p/2130907983599984192_2214248659)