Tag Archives: C.G. Jung

Amit nem bánok

Vannak olyan pillanatok, melyekben számadást készítünk, átpörgetjük életünk filmkockáit, szeretettel vagy sajnálattal gondolunk vissza egyes momentumokra. Általában olyan helyzetekben tesszük ezt, melyekben veszélyeztetve látszik az életünk. Nekem nincs veszélyben az életem, most, de még lehet; nem tagadom, az egyre ijesztőbbnek tűnő, újfajta influenza terjedése adta az ötletet, hogy ezt megírjam.

Ha véletlenül a héten meghalnék… volna vagy ezer dolog, amit nem tettem meg, de ha ezekre gondolok, csak megbánást érzek… Mindig van valami, ami kimaradt, amire nem volt időnk, amit szerettünk volna megtenni, megízlelni, megtapasztalni, ám az élet véges. Kár is ezzel foglalkozni.

De mi az, ami már megtörtént, és amit nem bánok?

Nem bánom, hogy voltam bátor… nem bánom, hogy voltam szókimondó… nem bánom, hogy megadatott megízlelni a gyönyör fakasztotta könnyeket… nem bánom, hogy láttam egy őz melegbarna, hatalmas szemeit… nem bánom, hogy befogadtam árva lelkeket… nem bánom, hogy segítettem ismeretleneken… nem bánom, hogy hiúságom hatására alkotni akartam… nem bánom, hogy állást nem foglaltam a szeretteim mellett… nem bánom, hogy féltem, mert a félelem átértékeltet velünk dolgokat… nem bánom, hogy sírtam, sokat, sokat, mert a könnyek megtisztítanak… nem bánom, hogy kiálltam az igazságért, akkor is, ha senkié sem volt… nem bánom, hogy próbáltam békét teremteni, bár hiábavaló próbálkozás… nem bánom, hogy őrjöngtem, amikor kellett… nem bánom, hogy haragudtam, mert ezáltal harcok éleződtek ki, majd simultak el… nem bánom, hogy megpróbáltam jobb ember lenni, bár kegyetlen és kilátástalannak tűnő harc ez a rosszabbik énemmel, mert csak vérveszteség árán sikerülhet valami… nem bánom, hogy hiú voltam, önző, öntelt, bővérű, mohó, arrogáns, bántó másokkal szemben, mert csak így ismerhettem meg a jobbik felemet… nem bánom, hogy fájdalmat okoztam, mert két ember drámájában ki kell mondani dolgokat… nem bánom, hogy voltam hullámvasúton… nem bánom, hogy elfogadtam és hogy adtam… csókot, örömöt, fájdalmat, tanítást, bölcsességet, szépséget… nem bánom, hogy ettem fahéjas vanília fagylaltot… nem bánom, hogy öltem rovart, tyúkot, kiscsibét, mert az élet szentsége belémvésődött… nem bánom, hogy szerelmes voltam egyszer, kétszer, ezerszer… nem bánom, hogy igyekeztem támogatni a barátaimat… nem bánom, hogy átértékeltem a család fontosságát… nem bánom, hogy rózsát gyomláltam… nem bánom, hogy buta, gyermeteg szavakkal írtam, és írok, hiszen keresem még csak, a szavakat… nem bánom, hogy beszéltem nyelveken… nem bánom, hogy öleltem… hogy szerettem… amennyire tudtam.

Volna még, de nem fontos semmi… és mégis minden az. Hiszen mi is egy emberi élet? Lényegtelen pillanatok összessége. Lényegtelenek, mert a végtelen fittyet hány a pillanatokra… És mégis fontosak, mert “Ahogyan minden magból tölgyfa lesz, úgy válik az ember azzá, akivé válnia kell. Legalábbis ez lenne a cél, de a legtöbben megrekednek.” (Carl Gustav Jung) Érzem, hogy néha megrekedek, érzem, hogy valakivé válnom kell… a változás elkerülhetetlen, és követelőző, kikéri a magáét, ha nem adózok neki megfelelőképpen, jelzést küld a testemnek, majd a környezetemnek, majd katasztrófát küld a nyakamra. (Nem, nem az influenza járványra szeretnék utalni.)

Úgy érzem, meghalhatok. Tiszta a lelkem, nem bánok semmit. Ha folytatódik az út, továbbmegyek rajta… itt, vagy amott, ahol nincs se út, se víz, se könny, se más… ha pedig vége, és a kanyar mögött nincs semmi, akkor megpihenhetek.