Monthly Archives: December 2012

Hagyjatok

Nagyon régen, az idejét sem tudom, mikor… egy orosz műkorcsolyázó felforgatta az életem. Úgy elvarázsolt, hogy általa közel kerültem az orosz kultúrához, és miatta elkezdtem tanulni az orosz nyelvet.

Idővel a lelkesedés a nyelvtanulás iránt abbamaradt. Pár hónapja megint volt egy próbálkozásom, de mindenféle okok miatt feladtam – egy időre.

Jevgenyij pár napja szülőhazájában korcsolyázott egy gála keretén belül, erre a dalra. Már a dallam is marcangolta a szívem… aztán elolvastam a dalszöveg angol fordítását… nem beszélve Zsenya előadásáról…

Úgy éreztem, le kell fordítanom ezt a szívettépő, őszinte imát az anyanyelvemre.

Zsenya ismét motivációt adott nekem!

Стас Михайлов “Дайте мне”

Дайте мне
Пройти свою дорогу, люди
Дайте мне
Дайте мне
Не ощущать тревогу, люди
Дайте мне
Дайте мне
Те крылья, что бы я поднявшись полетел
Дайте мне
Стоять и петь для вас – ведь это мой удел
Дайте мне
Не становиться черствым, люди
Дайте мне
Дайте мне
Не оступиться в пропасть, люди
Дайте мне
Дайте мне
Сердец коснуться ваших – растопив в них лед
Дайте мне
Отбросив глупый страх – ползти вперед
Дайте мне
Поверить, что я нужен, люди
Дайте мне
Дайте мне
Не испоганить душу, люди
Дайте мне
Дайте мне
Не потерять свой смысл средь хвалебных фраз
Дайте мне
Надежду, что пою я не в последний раз
Дайте мне
Пройти свою дорогу, люди
Дайте мне
Дайте мне
Не ощущать тревогу, люди
Дайте мне
Дайте мне
Те крылья, что бы я поднявшись полетел
Дайте мне
Стоять и петь для вас – ведь это мой удел
Дайте мне
Стоять и петь для вас – ведь это мой удел

Hagyjatok
Saját utamon járnom, kérlek,
Hagyjatok…
Űzzétek,
Messzire el aggályom, kérlek,
Űzzétek…
Adjatok
Szárnyakat magasba repülnöm,
Adjatok…
Hagyjatok
A sorsomat örömmel megénekelnem…
Adjátok,
Hogy szívem ne keményedjen, kérlek,
Adjátok…
Tartsatok,
Emeljetek a mélység fölé,
Tartsatok…
Hagyjátok,
Hogy felolvaszthassam szíveteket, kérlek,
Hagyjátok…
Vegyétek
Buta félelmem, hogy előre nézhessek…
Hagyjatok
Hinnem, hogy szükség van rám, kérlek,
Hagyjatok…
Tartsátok
Lelkem életben, kérlek,
Tartsátok…
Rántsatok
Vissza a hiúság mélyéből, rántsatok…
Adjatok
Reményt, hogy nem utoljára énekelek…
Hagyjatok
Saját utamon járnom, kérlek,
Hagyjatok…
Űzzétek,
Messzire el aggályom, kérlek,
Űzzétek…
Adjatok
Szárnyakat magasba repülnöm,
Adjatok…
Hagyjatok
A sorsomat örömmel megénekelnem…
Hagyjatok
A sorsomat örömmel megénekelnem…

Pontok

Egyetlen osztálytalálkozón kellett részt vennem ahhoz, hogy tudjam: gyűlölöm a felsorolásokat, a strigulákat, átlátok a külsőségeken, a mérföldkövek felsorolása semmit sem jelent. A fontosabb állomásokat összekötő pontok jelentik mindig a legtöbbet. Ezek a pontok viszont csak azok számára fontosak, akik megélték őket.

Lehetsz régről ismerős, vagy újonnan betoppant idegen. Tudhatsz rólam szinte mindent, vagy semmit. Nem dicsekvésképpen írok az évemről, nem is tudnék, azt hiszem, dicsekedni. Külső szemmel nézve alig történt változás az életemben. Jobbára csak összekötő pontokról tudnék mesélni. Pontokról, melyek mindegyike icipici változást hoz.

Mit jelent az, hogy változás? Az, ha más frizurát csináltatunk? Vagy az, ha megtanulunk valami újat, mondjuk egy nyelvet, vagy új receptet? Vagy az, ha megértünk valami fontosat? Ha meghízunk, vagy lefogyunk? Elköltözünk? Másképpen gondolkodunk egy adott kérdésben? Kinek mit jelent. Minden változik, az energia folyamatosan áramlik, be, ki, át, keresztül, kasul, bennünk, körülöttünk, tegnap, ma, most. Változnak a sejtjeink, fehéredik a hajunk, ráncosodik a bőrünk, átalakul a fenekünk és mellünk, sárgulnak a fogaink, már akinek még van… Gyengülünk, romlik a látásunk, de erősödik a szellemünk, görbül a hátunk, de egyenesebb lesz a viselkedésünk másokkal szemben, hátralépünk egyes személyektől, de közelítünk mások felé. Tegnap valamit fehérnek, ma szürkének látunk, de az is lehet, hogy már nem is látjuk, mert már nem foglalkoztat bennünket. Valamit nagyon szerettünk előző héten, ma már hidegen hagy minket.

Egy év… egy fénysebességgel elillanó napfüzér. Belefér annyi, de annyi minden, mégis, amikor visszaemlékezünk rá, csak azt tudjuk, hogy gyorsan eltelt, és az egyéni csodálatos pillanatokat elhomályosítja a feledés. Tovatűnt ez az év is, de hova? Ezt kérdezzük magunktól és egymástól. A választ senki sem tudja, mert a múlt ott maradt, a múltban, és minden igyekezetünk ellenére nem lehet átvonszolni a jelenbe. Tárgyak, fényképek, beszámolók állítanak mulandó emléket az apróbb és nagyobb eseményeknek. Aki gyűjtögető típus, az berakosgatja ezeket az emlékeztetőket valahova, ahonnan bármikor előszedve könnyebben felidézhetővé teszik az adott történéseket, pillanatokat.

Nekem fotóim vannak, én azokkal emlékezek. Néha, amikor szokatlanul erősen érint meg valami, szavakkal örökítem meg. Semmi sem örök; a fényképek, a szavak, de még a tárgyak is az enyészeté lesznek. Idővel. Ki tudja, ez mit jelent… van, amit már ma elfelejtünk, és van, amit nagyon sokáig nem. Az érzések, benyomások, a lelkünkre nehezedő terhek és szívünk örömteli zsibongása, ezek élnek a legtovább. Egy telefonhívás, egy kedves levél, egy táj látványa kapcsán bennünket elkapó néma elégedettség. Egy dal, melynek a szövege sokáig szól hozzánk, egy csodálatos könyv, mely akár rólunk is szólhatna. Egy barát bátorítása, szeretete, egy házi kedvenc önzőn önzetlen ragaszkodása. Búcsúk és találkozások, valami régi elengedése, valami új befogadása.

Idén is megjártam a mennyet és a poklot, meneteltem az eufória és lehangoltság között húzódó ösvényen. Régi barátot fogadtam be ismét, találkoztam új lelkitárssal, meglévő emberi kapcsolataim pedig hol lazultak, hol mélyültek. Megtanultam egyik folyamatot sem aggódással figyelni, igyekeztem elfogadni, ha valaki elment, vagy ha valaki új érkezett. Volt, akit nem engedtem be, és volt, akinek az ajtaján én kopogtattam.

Azt hiszem, idén eldobtam néhány mankót. Újra nőttek, de ismételten megszabadultam tőlük. Makacs vagyok, szeretnék a magam ura lenni, akkor is, ha kudarcot vallok. Ha sosem próbálom meg, a siker egészen biztosan kizárt.

Ami alig változott, és talán nem is fog: még mindig elvarázsol minden, ami szép. A szépséghez fűződő kapcsolatom mindig összetett volt; néha többet látok benne, mint amit mások, vagy mint amit kellene, és néha gondolatok nélkül hagyom, hogy átmossa lelkemet. Zene, művészetek, irodalom, filmek, tájak, emberek, állatok, ez mind-mind hordozhat szépséget, és számomra a mindennapok csak ezek jelenlétével lehetnek elviselhetők.

Az eszem képtelen felidézni a fontos állomásokat, melyek a múlt évemet jellemezték. Csak a szívem tudja, mi történt. Annyi minden… mennyi szépet láttam, éreztem, hallottam, fényképeztem, ettem… barátságok, zene, tanulás, érzelmek, harcok, viharok, elengedés, alázat, dac, félelem, megtörtség, makacskodás, vágyakozás, rezignáltság, büszkeség, gyönyör, mi minden volt… Párizs, Tunézia, Dobogókő, Hollókő, Nemzeti sírkert, Christophe Willem, Caramel, Havasi Balázs, Frankenstein (nyolcszor, úristen, NYOLCSZOR), Sherlock és Benedict Cumberbatch, Ben Howard, James Vincent McMorrow, Baricz Gergő (és mindenKI, amit/akit magával hozott), Csíkszereda és Csíksomlyó Katival és egy feleszmélés, a rajtam kívülálló istenkép megtagadása, Gálffy László a Sírpiknikben és az Isteni Sarahban, Alföldi Róbert és az Equus, nagyszerű beszélgetések, fenséges új ételek, az IRKA (amiben új otthonra leltem), lubickolás tengerben, pályázatok, kudarcok, pici elismerések, új lendület, írástechnikai fejlődés, Agykontroll, Testkontroll, meditáció (életemben először), sok-sok-sok fájdalom a fogaimban, Stephen Fry, Louis Begley, Van Gogh levelei, és ismét Benedict Cumberbatchnél tartunk… Downton Abbey… Keane végre nálunk…

Sosem volt még ennyire tömény és csodálatos évem. Semmi igazán nagy dolog nem történt velem, mégis… mégis nagyon sok mindent másképp látok. Hálás vagyok a pontocskákért, amiknek ezt a sok változást köszönhetem.

Jó volt veled, 2012.