Monthly Archives: December 2009

Teliholdas évbúcsúztató és számadás

Szégyen, mennyire elhanyagoltam a blogomat. Azt hiszem, hiúságomat alátámasztandó, akkor hagytam abba a rendszeres írást, amikor kedvesem változtatása révén nem tudtam már figyelemmel követni, hányan és kik nézik, olvassák a blogomat. Megvolna rá a lehetőségem, de új rendszert kellene megszoknom, és a változ(tat)ástól való örök rettegésem miatt ezt is nehezen viselném. Ezért aztán nem is tudom, olvassa-e még valaki ezt a blogot, és ha igen, hasznára válik-e bármi, ami ide felkerül.

Az év utolsó napján feltettem magamnak a kérdést, mi oka lehet bárkinek egy év elteltét megünnepelni. Egy évvel öregebbek lettünk, egy újabb év eltelt a ki tudja, milyen rövidre szabott életünkből. Számomra ez a nap olyan, mint a többi, semmivel sem különlegesebb, hacsak nem nyomasztó, a fenti okok miatt. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen meglehet, nem is búcsúztatják az óévet az emberek, hanem örülnek mindannak, amit az év folyamán kaptak. Ebben az esetben átfogalmaznám magamban a gondolataimat, és a kérdést immár eképpen teszem fel: minek örültem idén, mit értem el, mit vittem véghez?

A válasz elszomorított.

Idén nem sok maradandó pillanatot búcsúztathatok. Idén nem sok minden történt velem, ami emlékezetes volt, ami megmaradt bennem, amire büszke lehetek, amit bevégeztem. A 2009-es év szinte teljes egészében kiesett az emlékezetemből.

De ez így nem igazságos. Nem lehet mindenki Nelson Mandela, sem Josh Groban, de még egy satnya parlamenti képviselő sem, akinek a szavazatán talán emberek millióit érintő társadalmi változás múlik. Az emberek többségének átlagos, semmitmondó élet adatik. Az emberek többsége felkel, elmegy dolgozni (ha van munkája), ebédet főz családjának (ha van neki), délután a tévékészülék előtt kapcsolódik ki (ha van otthona, lakása, háza, és tévékészüléke), este lefekszik és alszik, mielőtt másnap újra felkelne, hogy munkába mehessen. Ezek persze a külsőségek. Telihold- és “intim napok” generálta nyomottságomnak köszönhetően jelenleg elég szürkének látom az életemet, legfőképpen a 2009-es évet.

Iszom a vörösbort, amit az olaszos marhapörkölt felöntésére használtam, és hagyom, hogy kellemesen elnehezedjenek a végtagjaim, elmámorosodjon az elmém. Végtére is, Szilveszter estéje van. Ha ma nem, mikor rúgjak be? Odakint tüzijáték ropog a levegőben, gödöllői szomszédaink felváltva gondoskodnak a szórakoztatásunkról. A mindent beborító köd persze tisztességesen belerondít ebbe is, a teliholdba is, és a részleges holdfogyatkozást sem fogjuk látni.

Azért lássuk, volt-e idén valami, amire emlékezni fogok. Amire érdemes emlékeznem.

Részem volt néhány fantasztikus előadásban a Szintézis Szabadegyetem jóvoltából. Olyasmiket hallottam, amik segítettek engem régóta nyaggató kérdések megválaszolásában. Megismertem néhány különleges tudású és karakterű személyt. Egy olyan személyt, aki eleinte idegesített, megszerettem egy érdekes délután történéseit követően.

Láttam a világ egyik legszebb építményét, a római Szent Péter bazilikát, kívül-belül. Sétáltam a csodálatos Villa Borghese parkban. Láttam a Trévi kutat. A Vatikán Múzeumot.

Megismerkedtem egy nagyszerű emberrel, aki talán a jó barátom lehet majd. Ha kellőképpen nyitunk majd egymás felé.

Köszönetet mondhattam Müller Péternek.

Elkezdtem asztrológiát tanulni.

Nagyon jót beszélgettem a nagynénémmel. (Ez ma történt.)

Úgy nevettem néhány nőismerősöm körében, hogy a könnyeim potyogtak. Egy szó: mécses.

Elkezdtem edzőterembe járni, és step-aerobic-ot csinálni itthon.

Odaajándékoztam az egyik kedvenc könyvemet egy ismeretlennek.

Elkezdtem franciául olvasni ismét.

Berúgtam Egerben, egy borpincében.

Elolvastam “Az ajtó”-t, ami örökre meg fog maradni bennem.

Elhatároztam, hogy befejezem a regényemet és komoly lépéseket tettem ennek megvalósítására: fegyelmezetten írtam.

Talán békét kötöttem valakivel, akivel éveken keresztül civódtunk.

Rájöttem arra, hogy nem aprózhatom fel az erőimet, sem a tehetségemet, egyszerre csakis egy dologra szabad figyelnem. Ezt az üzenetet kaptam több forrásból és egy ideje én magam is meg vagyok erről győződve. Akkor is, ha ezer dolog érdekel, be kell fejeznem egyet, mielőtt nekikezdhetek a másiknak. Harminc éven át volt ez problémám, nem valószínű, hogy még ma megoldom, de legalább tudom, hogy figyelnem kell erre.

Hallgattam az ösztöneimre, elutaztam harmadmagammal Kassára, ahol Jevgenyij Pljusenko jóvoltából nem csak gyönyörű műkorcsolya előadásban volt részem, hanem fontos üzenetet is kaptam a könyvemmel kapcsolatban.

Megértettem, hogy nem tudok ellenállni sem a külvilágot, sem az önmagamat érintő változásnak.

Rájöttem, hogy amit biztosnak hittem, bármikor elillanhat.

Ismételt figyelmeztetések hatására, azt hiszem, remélem, elkezdtem levetkőzni hiúságomat: elfogadtam, hogy nem vagyok különleges. Hogy nincs nagyobb szerepem a világban, mint másnak. Hogy a feladatomnak, ha van ilyen, nem másokra, hanem saját magamra kell elsősorban hatással lennie.

Elfogulatlanul tudtam tekinteni az írásomra, és a történet javára próbáltam változtatásokat eszközölni. Annak árán is, hogy teljes fejezeteket töröltem ki.

Amikor megbántottam valakit (sajnos gyakran volt), mindig megpróbáltam bocsánatot kérni, illetve gyorsan megbocsátani saját magamnak. Rájöttem, nincs értelme saját magamat ostorozni, hiszen senki hasznát nem veszi annak, ha gyűlölettel fordulok saját magam felé. Inkább legközelebb jobban odafigyelek majd.

Megtanultam türelmes lenni.

Befejeztem valamit, amit évekkel ezelőtt kezdtem el: kedvesem pulóverét.

Hát… ennyi. Nem sok. Vagy… nem kevés?

Nem tudom, büszke lehetek-e bármire is, ami az elmúlt évben történt velem… semmi nagyot nem alkottam, nem váltottam meg, nemhogy a világot, de saját magamat sem. Talán ezért nincs befejezve egyik elkezdett történetem sem. Még nem értek, nem értem meg a megváltáshoz.

Isten veled, 2009.